Nagyon szeretnék egyszer úgy ébredni, hogy jobban vagyok, mint az előző nap voltam, de sajnos nem megy. Ez egy szigorún monoton lejtő, kicsit mindig rosszabb. Néha meg sokkal rosszabb. Most már minden este sírok egy kicsit, ez lett a rutin. És nem megy. Egyszerűen nem működik semmi. Nem is akarom, hogy működjenek a dolgok, csak szépen szűnjön meg minden létezni.

Azt hiszem, hogy sosem szerettem élni, vagy legalábbis olyan régen volt már, hogy nem emlékszem rá. A legutóbb írtam is, hogy végrendeletet írtam 12-13 évesen. Egyszerűen nem tesz boldoggá semmi. Évek kellettek hozzá, hogy valaki kihúzza belőlem a mondatot, hogy nem szeretem a szüleimet, mert ők sem szeretnek igazán engem. Folyton útban voltam, mindig én voltam az, aki miatt tönkre ment anyám élete. Mert nekem meg Kellett születni. Holott dehogyis kellett. Nem én voltam ott, hogy gumit húzzak apám farkára, nem én voltam ott, hogy elmenjek abortuszra, ha ezt az életet nem akarom. Az ő döntése volt, s ebben én semennyire nem vagyok hibás. Már ki tudom mondani ezeket a mondatokat, már meg is értettem őket, de még mindig nem hiszem el. Még mindig túlságosan empatizálok anyámmal (valahol még talán apámmal is) s elhiszem, hogy én tettem tönkre a lehetőségekkel teli életüket. Ez elég nagy súly a vállamon, ha meg akarom mondani az igazat. Hogy minden nap úgy kelek, hogy teher vagyok a saját szüleimnek. És látom is, hogy nem szeretik egymást, és hiába vagyok már 21 éves, mégis felelősnek érzem magam ezért a csatamezőért, hiszen én vagyok köztük az összekötő pont. Mindig én voltam az ütköző is közöttük, a postagalamb a vitáikban, meg a túsz, akivel fenyegetni lehetett, hogy ki veszi el a másiktól. Persze nem kellettem igazából egyiküknek sem, de hogy a másiké legyek az vereség lett volna. Aztán végigszívtam az ellenem fordulást is mindkét oldalró, hogy én akkora szemét vagyok, mint az apám és akkora hülye picsa, mint az anyám, és olyan érzéketlen mint az apám, és olyan önző mint az anyám és ezt a végtelenségig sorolhatnám. Túlságosan hasonlítottam mindenkire, és túlságosan különböztem mindenkitől, így az állandó kilógás jegyében ott lehetett belémrúgni, ahol csak akartak. Muszáj volt ebből a közegből menekülni.

Csak sajnos nagyon sokáig annyira kilógtam az iskolában is, hogy ott se kaptam semmi mást csak a baszogatást. Hogy csúnya vagyok, stréber vagyok, nem vagyok elég jófej, nem vagyok elég vicces, nem öltözöm úgy, mint a többiek, nem vagyok elég lányos lány. Rengeteget bántottak, és nem volt kinek szóljak erről. Azt hiszem, ebbe egy rendes családban is nehezen avatja be az ember a szüleit, pláne ilyen helyzetben. Nem lehetett ezeknek a szülőknek elmondani, hogy cikiznek az osztályban, és bántanak, és csak a matekleckém miatt vagyok jó. De igazából más nem is nagyon érdekelt senkit otthon, minthogy milyenek a jegyeim. Ha a gyerek matekversenyre jár, akkor jó gyerek, akkor nincs vele gond.

Gimiben jobb lett a helyzet, üres lappal indíthattam, s lettek végre emberek, akiknek elmondhattam mekkora baj van otthon. Hogy apám alkoholista, hogy ordibál velünk és időnként agresszív is. De telis tele voltam bizonytalansággal, amit így utólag visszanézve rettenetesen túlkompenzáltam. El kellett adnom, hogy erős vagyok, mert egyszerűen nem akartam a lehetőségét sem, hogy elveszítsem az újonnan szerzett barátaimat. Szóval hiába vagdostam magam, nem mutattam senkinek, nem akartam, hogy lássák, hogy baj van. Jobbra-balra pasiztam, mert meg voltam győződve arról, hogy ez egy kamasz lánynál azt jelenti, hogy magabiztos, hogy el tudja magát adni. És kétségbe esetten rohantam az elképzelt felnőtté válás felé, hiszen semmi más kiutat nem láttam otthonról, mintha minél előbb felnőtt leszek. Nagyon szerettem volna egy olyan kapcsolatot, ahol teljesen megbízhatok a partneremben, aki minden egyszerre, barát, szerelem, apa és anya. Azt hiszem, a mai napig egy ilyen kapcsolatot keresek. Nem is apakomplexusom van, hanem talán komplett családkomplexusom, és egy nagyon nem kiegyenslyozott kapcsolatban arra vágyom, hogy valaki majd a családom lesz, és vigyáz rám és törődik velem, akinek nem leszek a terhére. Mivel ezt elég gyorsan és azonnal szerettem volna, rengetegszer vertek át, gázoltak a lelkembe, hasznátak ki, vagy csak áltak nem úgy a dolgokhoz, ahogy én szerettem volna, s ezek újabb és újabb sebeket hagytak. Többször megcsaltak, hazudtak, átvertek borzalmasan, s ezt én is megtettem rengetegszer. Mert semmi logika nincs abban, amit csinálok, még én sem értem saját magamat. Egyszerre szeretnék rábízni valakire mindent, és nem bízom meg senkiben. Egyszerűen, ha valami kezdene jó lenni, akkor magam sem értem miért, de csinálok valami akkora ocsmányságot, hogy ne akarjon velem lenni az illető. És semmi értelme nincs, de ha nem csinálom, borzalmasan érzem magam. Nem bírom elhinni, hogy bárki jó lenne, és gyanakszom és kutakodom és az esetek 90%-ban valóban jogos a kételkedésem és tényleg eltitkolt szeretők vagy hazugságok vannak a háttérben.

Aztán ott van az egyetem, ami az életem egyik legkegyetlenebb időszakát hozta. A vérrel és verítékkel megszerzett és megtartott barátaim pillanatok alatt elpárologtak. Vagy a külföldi tanulásuk miatt, vagy egyszerűen, hogy nem voltunk ott egymás mellett napi szinten, elkoptak az ismerettségek. Nincs már olyan barátom, akivel minden nap beszélnék, vagy akár minden héten. Nincs senki, akit jószívvel a legjobb barátomnak mondhatnék. Az egyetem első évében tök egyedül voltam, egyáltalán nem találtam senkit, akivel jóban lehetnék, a második évre viszont egész klasz kis ismerettségeim lettek. Aztán nyárra hazament mindenki és megint szétesett minden. És megint egyedül maradtam. És valahogy ott se épültem be a baráti közösségekbe, mindig csak úgy külön külön jóban voltam az emberekkel. De ha a társasággal együtt tanultak, engem nem hívtak, és nem értem miért. 

Ne feledkezzünk meg a politikáról sem. Egészen kis korom óta nagyon aktívan követem az eseményeket és rendkívül elszomorít, amit látok itthon. Egész egyszerűen nekem nem ez az elképzelésem a világról. Megadom annak a lehetőségét, hogy van aki ebben látja a potenciált, de én ettől rendkívül rosszul érzem magam. A közvetlen környezetemben senki nem fidesz szavazó, csak ellenzékiekkel vagyok körülvéve, és nagyon vártam azt már '14-ben is, most meg méginkább, hogy végre valami változás jön. És sokként ért, hogy nem történt semmi. Hogy hiába van itt egy hatalmas tömeg Budapesten, akik nagyon mást szeretnének, mint ami van, és nagyon más értékeket képviselnek, de a megingathatatlan vidék miatt egyszerűen nem mozdulhatunk semmilyen irányba. Tudom, el kellene mennem az országból, és esküszöm meg is tenném, mert semmilyen magyarságtudatom nincs. Gyűlölöm a zászlót, az embereket, akiket kilógatják, gyűlölöm a himnuszunkat, a gulyáslevest meg a piros paprikát is és esküszöm nem hiányoznának a szürke marhák sem, és nem érzem azt hogy ez a földdarab itt a talpunk alatt jobb lenne, mint bárhol máshol a világon (sőt). De akárhogy tanulok meg egy nyelven, sosem fogom tudni minden gondolatomat úgy kifejezni, mint az anyanyelvemen, és hát volt akkora pechem, hogy pont itt születtem meg, és nincs más ország, ahol ezt a nyelvet beszélnék. És én ezen a nyelven szeretnék terápiára járni, mert már így is elég nehéz elmondani, amit érzek, nem hogy még angolba is fordítsam. És nem szeretném ezeket a barátdarabokat, barátmaradványokat itt hagyni, mert tisztában vagyok vele, hogy nem lennék képes ilyeneket szerezni egy idegen országban egy idegen nyelven. És őket mint személyeket sem szeretném elhagyni.

Szóval itt ez a csomó dolog, amit már felsoroltam, hogy mi is vezetett engem odáig, hogy szeretnék meghalni, mert nem látom a kiutat ezekből a helyzetekből. Vagy nincs megoldás, vagy nincs olyan megoldás, amit én efogadhatónak találnék. De elmondom még azt, mi volt a végső lökés. A most már exbarátomról egy éve kiderült, hogy súlyos beteg, és csak pár éve van hátra. Először azt mondták, nem tudják meggyógyítani, csak lassítani tudják a folyamatot, ha megkapja az engedélyt és az oep támogatást egy kísérleti gyógyszerre. A támogatást megkapta, de így is a teljes fizetése ráment. Ő ekkor azt mondta, hogy szaktani akar velem, mert nem akarja, hogy végignézzem, ahogy meghal. Erről többször sikerült lebeszélnem, és elodáznom a pillanatot, de végülis megtette, és el is tűnt nem kereshettem őt sehol. Nem tudtam, hogy van, életben van e, kórházban van. Pár hetente nézte csak meg az üzeneteimet, a köztes időkben meg retteghettem, hogy történt e valami. Onnantól, hogy kiderült a betegsége elkezdtem sokat inni. Nem bírtam már otthon lenni, nem bírtam a konfliktusokat, nem bírtam elviselni, hogy nem aggódhattam és nem lehettem ott vele, hogy nem gondoskodhattam, és azt sem, hogy rólam sem gondoskodott már senki. Az egyik egyetemi bulin egy berúgás alkalmával jöttem össze egy másik sráccal, aki csöppet messiás komplexusos, és mindenképpen segíteni akart rajtam. Az elején járt velem inni, aztán szép lassan megpróbált leszoktatni erről. De én nem bírtam az egészet és hiába voltam vele, rengeteget beszéltem az előző barátomról, meg próbáltam őt keresni. Aztán kiderült, hogy az apám rákos, és ezt egészen egyszerűen nem akartam senki mással megbeszélni, csak a beteg exbarátommal, mert senki másban nem bíztam meg annyira, mint benne (noha kismilliószor becsapott). És akkor végre hajlandó volt velem beszélni. És ahogy újra beszéltünk, kiderült, hogy van egy kísérleti műtét, és lehet, hogy nem hal meg. Itt egy olyan hercehurca kerekedett, amiben sikerült mindenkinek (saját magamnak is) a lehető legtöbb fájdalmat okoznom. A beteg barátomat talán kicsit büntetni akartam mert eltűnt, a másik srácot meg nem akartam megbántani meg elengedni sem, mert annyit segített, hogy ne törjek össze teljesen. Ez egy hosszú és olyan bonyolult 2 hét az életemből, amit talán sosem leszek képes valósághűen elmesélni. De végülis megint együtt voltunk a beteg barátommal, és vártuk, hogy sorra kerüljön a váró listán, még össze is költöztünk. Végre elszabadultam otthonról és mindennek jónak kellett volna lennie végre, rengeteg év szenvedése után, és nem. És a barátom elkezdte töredelmesen leverni rajtam minden vélt és valós bűnömet, és elmondani, hogy undorítónak tart, és hogy én szándékosan akartam őt tönkre tenni azzal, hogy összejöttem valakivel, miután ő szakított velem. És az hogy én erről beszéltem neki, az a legborzasztóbb dolog a világon, Közben romlott az állapota is, és már nem bírt feljönni a lépcsőn a másodikra, ahol a lakás volt, szóval fe kellett mondani az albérletet. Közben még mindig együtt maradtunk és kerestünk másik albérletet, a srlódások ellenére, de ztán megkaptuk a hírt, hogy előjegyezték a műtétre, csak egy komolyabbra, mint amire számítottunk. Ami ugyan tartósabb, jobb eredménnyel kecsegtetett, de sokkal nagyobb eséllyel merült fel, hogy meghalhat a műtét közben. Ezen a ponton kezdtem el orvost keresni magamnak, mert annyira megviselt, hogy folyamatosan vele törődöm és magammal semmit, illetve rettenetesen megviselt, hogy folyamatosan jelen volt a halálának lehetősége, továbbá nagyon nagy traumaként ért a visszaköltözésem, és hogy mennyire rosszul fogadták a hazaköltözésem a szüleim. Szóval először elküldtek a pszichiátriról, hogyha nem akarom azonnal megölni magam, akkor kérjek másnap időpontot, azelőtti nap jutottam el orvoshoz, hogy őt műtötték volna. Akkor már bajom volt az alvással evéssel, konstans sírtam, nem tudtam semennyit koncentrálni a tanulásra. Aztán az első gyógyszeremnek beszoptam a mellékhatását és növelte a szuicid gondolataimat és összevissza vagdostam magam. Ezzel párhuzamosan a barátomat a műtét után sokáig mesterséges altatásban tartották sztán csak telenyomták érzéstelenítővel, mindezt egy másik országban, szóval még ott sem lehettem mellette, de telefonon tartom a lelket a szüleiben, és ezen a ponton kellett volna elkezdjek vizsgázni. Szóval áttértem magándokihoz, aki lecserélte a gyógyszereim, amitől már nem vagdostam magam, cserébe nem használt semmit és egyáltalán nem aludtam. 3 nap folyamatos ébrenlét után az ember gyakorlatilag elkezdi látni a hangokat. Életem legborzalmasabb hetei voltak, és egyre csak növeltük az adagot és nem lettem jobban és nem tudtam aludni. Itt már rég nem voltam képes beszélni a barátaimmal, de nem is nagyon kerestek, ha őszinte akarok lenni. És ezen a ponton elkezdett tudni magáról a barátom és hazahozták Pestre, és ahogy elkezdett magáról tudni rögtön arra a felismerésre jutott, hogy túlélte ezt az egészet, és ez most egy új lehetőség neki az életben, szóval nem akarja a velem folytatott kapcsolatot, mert már egymilliószor bántottuk egymást. Szóval hiába csináltam vele végig a betegségét, hiába betegedtem bele én magam, hiába támogattam a családját, hiába tettem túl mindenen, ami emberileg ebben a szituációban egy 21 évestől, de szerintem igazábó bárkitől elvárható, én nem kellek többet. Egymilliószor lepergett a szemem előtt, hogy mi lesz ha meghal, hogy azt nem fogom túlélni, hogy abba belerokkanok. De az, hogy túléli, meggyógyul és nem akar velem lenni, az nem volt a számításaim között. Szóval itt még könyörögtem és el-elnapoltam a végítéletet. Aztán egy nap, mikor már megint 3 napja nem aludtam, és anyám összeveszett velem, hogy miért van még mindig egy csomó dolgom szemeteszsákokban és nem élhetek úgy mint egy csöves, valami elszakadt bennem, és nem bírtam tovább.

Szóval ez még mindig nem egy kifejezetten részletes verzió volt, hogy miért is akartam meghalni. És nem is tudnám visszaadni, hogy milyen fájdalmaim voltak akkor. A fejfájás, a hányinger, a kialvatlanság, a még meglévő hegek a vagdosásokból, valami fuldoklás féleség. Semelyik orvos nem kérdezi meg tőlem, hogy jobb e már. Mert akkor elmondhatnám, hogy nem. Hogy nem lett jobb hely a világ és nem viselem el jobban. Hogy most rosszabb, mintha meghalt volna a barátom és semmit nem akarok jobban, mint visszakapni őt. Holott nem érdekelte, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni, hogy másfél hetet kórházban voltam. Csak az érdekli a dokikat (persze nem mindegyiket, a körzeti orvosom csak azt kérdezi meg minden alkalommal, hogy drogozom-e, és semmi mást), hogy van e konkrét tervem a meghalásra. Anyám elvette a nyugtatókat, nem tudom hol lehet most. Persze a múltkori sikertelenség után lehet nem is próbálkoznék azzal újra. Más meg szóba sem jön, mindenhez béna vagyok. Szóval ideragadtam, bőgve a kanapéra és semmi nem jobb. Most már tudom azt mondani, beteg vagyok, nem az én hibám, hogy ezt az egészet nem bírom. Persze nem lehet ezzel takarózni mindig. Nem hiszem, hogy valaha is jobban leszek, mert nincs semmi, ami boldoggá tenne. Ha egyszer kétszer sikerül is beszélnem az exbarátommal, azt se élvezhetem ki, mert minden alkalommal bánt valamivel. Szóval bármennyire szeretnék is vele lenni, attól sem lennék jobban, akkor azért sírnék folyton, mert nem jó hozzám. De egyszerűen már annyira megszoktam, hogy folyamatosan belém rúgnak emberek, hogy nem érdekel, hogy mindig elmondja, hogy rossz velem beszélnie és borzalmas ember vagyok. Már csak arra figyelek oda mikor azt mondja, hogy jó velem, és hogy érdekli mi van velem. Beleestem valami teljesen stockholm-szindrómás borzalomba. De annyira ritkán beszélünk, hogy ez talán nem is számít. Szóva csak minden nap reménykedem, hogy nem kelek fel többet. Mert mindig csak egyre rosszabb lesz.

Nem kívánok hosszas fejtegetésbe bocsátkozni, miért is nem írtam már 4 éve. Őszintén szólva el sem merem olvasni, amiket akkor írtam, mert félek, hogy a fele sem úgy él már bennem azoknak a dolgoknak, hogy átvertem magam, hazudtam, s amire most emlékszem, az nem a valóság. Talán kezdek kiöregedni egy kicsit ebből a kamasz megnevezésből is, de a karakterből sajnos még koránt sem. Ha arról nem is, eddig miért nem, hát arról mégiscsak szót kell ejtsek, most miért igen, miért is kezdek el írni. Most értem el arra a pontra, ahol már senkihez nem szívesen mennék oda, hogy elmeséljem, hogy is vagyok, de minden vágyam, hogy valaki rám találjon és segítsen. Szóval csak belehányom ezeket a szavakat a semmibe, hátha valahol valaki kihalássza őket.

Beteg vagyok. Illetve ez sem biztos, hiszen ebben a modern orvostudomány nem látszik megegyezni, hogy ez betegség, állapot, zavar, ki milyen címkét szeret rá aggatni olyat mond, s a legarrogánsabbak az egész kifejezést lesöprik az asztalról, mert "ők nem aggatnak címkéket". Hogy jobb vagy rosszabb lett nekem attól, hogy a zárójelentésemre került az érzelmieg labilis személyiség zavar kifejezés, azt még mindig nem tudom eldönteni. Ugyanis senki nem igazán magyarázta el nekem, miben is áll ez az egész, mik a kilátásaim. Azt sem tudom, ez teljesen megegyezik e a borderline személyiség zavarral, vagy ez annak egy enyhébb megnyilvánulása. Nem tudom komolyan vehetem-e magam, mikor betegként gondolok magamra, mivel a kórházból olyan lenézéssel engedtek utamra, mintha a világon semmi bajom nem volna, s a gyógyszerek, amiket felírtak a lehető legenyhébbek lennének, szinte mintha csak kitaláltam volna magamnak a bajt. Közben más orvos azt mondja nekem, ő sosem alkalmaz ilyen erős gyógyszereket, nem hisz benne, hogy az embereket ennyire le kell bunkózni. Az interneten meg mindenhol azt olvasom, hogy ez az érzelmileg labilis személyiség zavar egy meglehetősen súlyos betegség, ami hosszú évekig elhúzódik, és viszonylagos gyakorisággal ér véget öngyilkossággal.

Na igen, az öngyilkosság. Én is azért kerültem be a kórházba, mert öngyilkos akartam lenni. Mit csinál a filmeken szocializálódott jóember (én) ? Bevesz egy marék nyugtatót, mert azt úgy szokták. Persze a filmekben sosem térnek ki rá, hogy mennyi is az az egy marék konkrétan. Hát engem majdhogynem kinevettek a kórházban, hogy milyen kevés is volt az, amit én egy maréknak tituláltam. Én meg ezt az egészet nem értem, mert hát nem a szándék a lényeg? Én azt hittem, és vártam és reméltem, hogy ettől majd véget ér minden. Az álmatlanság, a kialvatlanság az általános fájdalom, a hányinger a remegés, a szorongás, nem bánt majd senki, nem kell semminek megfelelni, s csak szép csendben elalszom és lehúzzák a függönyt. Tehetek én róla, hogy ennyi nem volt elég? Nyilván nem írják le az interneten sehol, hogy miből hány szemet vegyél be, ha egy 55 kilós nő vagy, ha meg akarsz halni, mert ezt nem írhatja le senki. Én tippeltem egyet, nem jött be. Attól az egytől tartottam csak, hogy nem meghalok, csak szétmarja a gyomrom. De hányni már nem tudtam, hiába dugatta le a torkomon anyám az ujjamat, az nem ment. Nem volt meg bennem az élniakarásnak az a reflexe, hogy felhányjam a tablettákat.

Kicsit félek most írni erről, mert nem akarok senkit bátorítani arra, hogy utánam csinálja ezeket, ne adj isten még sikerrel is járjon. De egyszerűen muszáj leírnom, ami az eszembe jut, mert már két hónapja, és senkivel nem beszélgettem róla, hogy mi pattant el, miért akartam meghalni, mi vot a fejemben akkkor. Valahogy senki nem akar erről kérdezni. Maximum nagyon felületesen és utána megszid, hogy miért nem beszéltem erről korábban. Talán attól fél mindenki, hogyha megbirizgálják a dolgok okát, akkor újra neki futok? Nem fogok. Nem ígérem meg, mert ezt senkivel szemben, semmilyen istenre vagy törvényre esküdve nem ígérhetem.Nem azért nem, mert azóta jobban lennék, egyszerűen tudatosult bennem, hogy ez túl nehéz dolog egy olyan ügyetlen és erőtlen embernek, mint én vagyok. Soha nem sikerülne. És őszintén elkeserít ez a sikertelenség, s hogy ez nem úgy működik, mint a sport, hogy nem a győzelem számít, hanem a részvétel. Mert semmit nem nyertem azzal, hogy megpróbáltam.

Valamivel az előtt kezdődött, hogy szerettem volna meghalni, hogy ezt a blogot indítottam. Nem voltam biztos benne, hogy jól emlékszem, de nemrég megtaláltam a hatodikos töri füzetem hátuljában egy végrendeletet. Már hetedikes voltam, mikor írtam bele, van keltezés és minden, ami kell, és szép akkurátusan végigsorolva az ingóságaim (már amit egy 13 éves gyerek birtokolhat), s hogy kire hagynám őket. Könyvek, cd-k, plüssállatok és egyéb csipcsup apróságok, amiket barátaimra, ismerőseimre és a testvéreimre testálok. Hátborzongató lista azt kell mondjam. És végén a lezárás, hogy mondják meg apámnak, hogy az egészről ő tehet. Nem tudom van e konkrét kor, mikor az ember még a szüleit okolhatja az élete félresiklásáért, vagy Freudi értelemben véve ez egy örök dolog marad, s minden sérülésünk visszavezethető a gyerekkorunkra, a szüleinkre. Folyamatosan váltakozik bennem az elgondolás, hogy a szüleim tettek e ezzé az elkeseredett, halálba menekvő figurává, vagy valamilyen saját fogyatékosságom, hogy nem viselem olyan jól az élet nehézségeit, mint mások.

Szeretném hinni, hogy több nehézséget gördített elém az élet, mint egy átlag ember elé, akkor nem kell olyan szigorúan elszámolnom a gyengeségemmel. Nagyon sokáig képtelen voltam pozitív figyelem középpontjába kerülni. Sokáig csúfoltak az iskolában amiatt, hogy csúnya vagyok. Hol a szemüvegem, hol a fogszabályzóm miatt, mikor ezektő megváltam a nagy orrom később a rövid hajam miatt, vagy hogy nem öltözködöm elég nőiesen. Úgy látszott nem szakad vége a dolognak, ha valamin változtatok, vagy valamit már épp elfogadok magamon, jön valami újabb. Egyszer épp szexelni készültem egy fiúval, akivel már jó rég ismertük egymást, és megalapozott döntésnek és nem elsietettnek tűnt a dolog, de mikor levettem a felsőmet és meglátta a vállamon és a mellkasomon az apró pattanásokat, közölte, hogy öltözzek fel és ezt felejtsük el, mert hogy nézek már ki. Közben azt hiszem, nem vagyok kifejezetten csúnya, de mégsem tekinthetek magamra soha egy átlagos kinézetű valakiként, mert amint ilyen megengedő vagyok magammal, valaki megint beszól valamire rajtam. Persze nem ennyi az egész, kinéztek sok helyről az eszem miatt is, vagy mert biszexuális vagyok. Azt hiszem mindig kilógtam mindenhonnan. Valami mindig volt, ami kívülállóvá tett, s most 21 évesen ott tartok, hogy nincs egy darab csoport sem, aminek a részének érezném magam. Párhavonta fordul csak elő, hogy egynél több emberrel vagyok együtt. Pedig nem hiszem, hogy kifejezetten antiszociális volnék, elég sok barátom van az egyetemen is, de az ilyen csoporttos dolgokra nem gyakran hívnak. Biztos én vagyok a hibás, de nem egészen tudom, mit is csinálok rosszul. Mert persze vannak dolgok, amiket nem csinálnék szívesen, nem mennék felnőtt játszóházba például, de a közös analízis tanulásra engem miért nem hívtak soha? Persze megkérdezhettem volna, hogy csatlakozhatok-e, de az valahogy nem lett volna ugyanaz.

Azt hiszem ez is egy nagy problémám, hogy azt hiszem, senki nem kíváncsi rám. Két hónapja jöttem ki a kórházbó és még mindig nem kezdhettem el a csoportterápiát, mert folyamatosan várakoztatnak 4 héttel későbbre adtak első interjús időpontot, majd az utolsó pillanatban lemondta a dokinő, majd keressem húsvét után. Gondolom akkor egy hasonlóan távoli időpontot ad majd megint. Az meg senkit nem érdekel, hogy én közben egyedül maradok egy kezeletlen problémával. Mindenki azt tanácsolja, hogy kérjen az ember segítséget. De minek? Nincs senki, aki segíteni akarna. Mindenki időhiányra panaszkodik, de a legtöbben igazából csak belefásultak és csak annyit látnak a betegből, hogy van e valaki, aki az adott időpontban leteszi a terápia árát az asztalra. Ha van aki fizet, akkor oké. Közben nagyjából semmire nem emlékeznek abból, amiket a korábbi alkalommal már elmondtam, mégcsak azt sem tudják feldobni, hogy hol tartottam legutóbb, hogy onnan folytathassam. Fogalmam nincs mit írnak a füzetükbe, mikor írnak egyáltalán, de azt hiszem unnak engem, az összes. Azért merek már ilyet írni, mert már jó sok pszichológust és pszichiátert megjártam és egyáltalán nincs jó tapasztalatom. Főleg mióta olvastam egy pszichológus írását arról, hogy vannak unalmas páciensek végleg megborult velem a világ. Legszívesebben üvöltve kérdezném és addig ráznám őket, amíg ki nem nyögik untatja e őket a bajom. Persze ez csak a fejemben van, a valóságban még káromkodni se nagyon merek a magázódó, távolságtartó dokik előtt.

Egyik legjobban talán mégis a dolog struktúrája zavar engem. Ha van isten oldozzon fel a bűnöm alól, de én nem tudom az egész heti bajomat hétfőn kettő és három közé szorítani. Sőt, még az is előfordul, hogy olyankor egyáltalán nincs bajom. Olyankor lenne szükségem a terapeutára, amikor tényleg istenesen szarul vagyok. Ilyenkor, mikor ezt is írom, hajnali fél kettőkor. Nekem most esne igazán jól, ha elmondhatnám, hogy nem tudok aludni, és hogy szorongok, és hogy el-elfog a sírás és hogy hiányzik a volt barátom és hogy azt érzem soha nem lesz jobb. Tudom, senkitől nem elvárható, hogy a nap 24 órájában rendelkezésre álljon, vagy hogy csak nekem éjfélkor tartson terápiát, de a modern technológia annyira megváltoztatta az ember szükségleteit, hogy lehet mégis változtatni kellene a terápiás módszeren is. Nekem az lenne a legjobb, ha írhatnék messengeren, ő elolvasná, mikor épp online és válaszolna. Lehet ez nagyobb kérés, mint azt én hiszem, vagy most jön az a rémesen gyűlöletes mondat, hogy erre a barátok valók. De mégis ki szabja meg, hogy mi a terápia megfelelő módja? Freud óta is változtattak már egyszer kétszer a módszereken, miért pont ez lenne istenkáromlás?

Mindamellett lehet, hogy hétfőn kettőtől háromig is jobban mennének a dolgok, ha olyan emberrel beszélhetnék, aki odafigyel rám. Akit én tudok tisztelni. És sajnos nekem ehhez a tisztelethez nem elég az, hogy valakinek a neve előtt ott virít egy dr. Legalább annyit kéne beszélnie magáról az első találkozáskor, mint nekem magamról. És nem arról, hol dolgozott, meg hol szerzett diplomát. Hanem, hogy mi a hobbija, milyen zenét vagy filmet szeret, hogy később könnyebben tudjak szemléltetni neki dolgokat, és ne álljunk ott - mint egyszer már történt - hogy én a Ziggy Stardustra utalgatok, és eszerint próbálok valamit már fél órája, majd kiderül, hogy nem is ismeri a számot. Azt hiszem mégis furcsa vagyok. Nem jók nekem azok a dolgok, mint másoknak. Remélem nem arról van szó, hogy nincs az, ami meg tudna gyógyítani, hanem mondjuk csak megfizethetetlenül drága, vagy csak még nem próbálkozott nálam senki a jó módszerrel.

Kifogytam a szóból, most ennyire futotta. Végülis azt sem sikerült leírnom, miért is jutottam addig a gondolatig, hogy beveszek egy marék tablettát. Nem, nem azért mert csúnya vagyok. Viszont az egy nagyon hosszú és bonyolult történet, amiben még nekem sem minden egészen tiszta, szóval még várok egy kicsit, hogy kibogozódjanak a fejemben a szálak, mert rengeteg minden közrejátszott.

Írok majd, ha úgy érzem jól esne. Ne aggódjon értem senki, ha megint eltűnök, az nem jelent bajt, csak azt, hogy éppen nem megy az írás. BBlans

Kérlek, ha öngyilkosságot fontolgatsz, kérj segítséget valakitől, aki közel áll hozzád, vagy telefonon: S.O.S. Telefonos Lelki Elsősegély Szolgálat 116-123 Éjjel-nappal, mobilról vagy vezetékesről hívható, mindkettőről ingyenes

Ne hagyj mást se az út szélén, ha egy ismerősöd krízis helyzetben van, segíts neki, hogy megkapja a megfelelő segítséget!

Tudjátok mit? Szarok erre az egész szeressük a világot, meg magunkat, meg a barátainkat, meg pasinkat, meg a rózsaszín unikornisokat meg mindent dologra!!! Kurvára semmi mást sem akarok, csak írni!

Eszméletlen jó napom volt, el sem bírom mondani! Totális parában elmentem KRESZ vizsgát tenni, és lehet gratulálni, átmentem. Suliba már nem mentem be, mert pénteken érettségizem (előrehozott, szabad szurkolni). Elkísértem anyát tükröt venni, már egy hónapja kiválasztotta, tudtam előre, hogy ronda, az is, persze megmondtam, ettől még persze megvette, ő is örül én is, jó ez így. Kaptam egy bazi nagy posztert, amin egy nagyon laza napszemcsis béka van mojitoval a kezében, szval állat. Elmentünk ebédelni egy étterembe, hogy ünnepeljünk, lasagnet ettem, meg nutellás palacsintát, igazi álom ebéd. Aztán elmentünk egy turkálóba, és sikerült halászni egy igazi kincs márkás zöld ruhát, egyszerűen fantasztikus. Itthon Manóval megnéztük az egyik kedvenc filmem folytatását, a Még mindig lakótársat keresünk-et (azért, mert csak most tudtam meg, hogy létezik, mert most jött ki a HARMADIK!!!! része moziban), esküszöm extázis közeli állapotba kerültem, pörgött tőle az agyam ezerrel (hogy ki vagyok, ki leszek, mivé lesznek az emberek az életemben, hogy mégis mi lesz velem? hiszen annyi minden van, amivel hanyag módon nem foglalkoztam, mert azt hittem, meg sem fogom élni azokat a dolgokat, hogy szeretnék e férjhez menni (megkérték a kezem, amúgy mellékesen), hogy tudnék e gyereket nevelni, vagy undorodom a gondolattól is, hogy szabadnak kell lennem, eszméletlenül szabadnak, és hogy az ilyesfajta energiáimat nem szabad mosolygásra elpazarolnom, ezekből írni kell, mert erre a legalkalmasabb, ez a kiszámíthatatlan, félig hisztériás állapot), Manónak is nagyon tetszett a film és valami fantasztikus hangulatba kerültünk, már teljesen úgy éreztem magam, mint mikor először találkoztunk, mintha ez megint olyan szerelem első látásra lenne. Aztán egyszercsak elkezdtem érezni, hogy Ő baromira nincs Velem... Megkérdeztem merre jár, hát csak aggódom az egyetem miatt... Na ez a mindent elsöprően lelombozó mondatok egyike. Én éppen kegyetlenül boldog vagyok, hogy milyen jó, hogy most épp vele oszthattam meg ezt az élményt és végre tök jól megvagyunk együtt és most biztosan szavak nélkül is érti, amit érzek, de nem, ő akkor és ott, ahol az én kis romantikus elképzeléseim mellett semmi másra nem szabadott volna gondolnia (hiszen 20 másodperce még úgy is volt), csak hogy milyen jó most nekünk együtt, ő az egyetemre gondol.

Mindenek előtt kibaszottul önző embernek tartom magam, de ilyenkor azért nem üvöltök, csak magamban mondok el minden belülről feltörőt, amit rázúdítanék. Szóval csak megkérdezem, hogy mi van azzal a kibaszott egyetemmel? (sajnos azért ahhoz nincs elég önuralmam, hogy ne káromkodjak, már tíz éves korom óta ezt csinálom, megtaláltam az akkori emailjeimet, ez már elemi ösztön, sajnálom világ) Na és akkor kisül, hogy nem biztos, hogy összejön a féléve, mert elbaszta a jegyzőkönyveit. És ez ilyenkor több szempontból megalázó rámnézve. Egyfelől minden áldott nap végigkérdezgetem, hogy mi történt vele hogy érzi magát (hiszen anyja helyett is anyjának kell lennem), de nem ő nem érzi úgy, hogy ezt az "apróságot" el kéne nekem mondania. Másfelől meg hagyja, hogy kiborítsam magam, amiért kizökkentett életem egyik legjobb pillanatából. Persze mindig ez van lehet úgy rendezni a dolgokat (mindig úgy rendezi a dolgokat), hogy végül az ő hibája kerüljön ki fajsúlyosan, mert Engem érdekel, hogy mi van vele és hajlandó vagyok a saját érzelmi vitáimat ilyenkor a háttérbe szorítani.

Eszméletlen király napom volt, el sem tudom mondani mennyire, csak ő baromira belerondított. Persze arról nem beszéltünk, hogy nekem mi bajom van, hogy éppen aktuálisan nem érzem, hogy egyetlen lábujjammal is akár a földön állnék. Lassan beszélnem kell valakivel, aki kellően ismer. Mert nekem most ő a legjobb barátom, de vele nem tudok beszélni. Írni akarok. Ezeket az energiáimat, amik teljesen feleslegesen pazarlódnak el a vitáinkra, meg a kapcsolatunkra, ezt mind inkább írásra akarom fordítani. Lassan összeáll a novelláskötetem, kész csoda. Majd meg akarom mutatni nektek, főleg, ha a rajzok is készen lesznek bele. Azt szeretném, ha majd a kezetekben tartanátok, mint egy könyvet, talán majd egy kávézás közben, vagy nem is tudom.

Hiányoztok. Nagyon hiányoztatok nekem!

Veletek, ugyanitt, most már tényleg nemsokára!

Rendkívül sajnálom, hogy az utóbbi időben nem jelentkeztem új bejegyzésekkel, de jelenleg lefoglal az oktatáspolitika ( :D tudom, hogy ez mulatságosan hangzik, de ez épp csak annyit jelent, hogy a diáktüntetések aktív résztvevője vagyok), s ennek kapcsán egy másik blog írására kértek meg, szóval ha hiányolnátok az írásaimat, akkor a http://anonimaligator.blog.hu  oldalon olvashattok tőlem, illetve március közepén az aligátor által szervezett buliban is találkozhatunk! Most röviden csak ennyit.

Szép napot! Veletek ugyanitt nemsokára!

A címem magyarázatra szorul. Anya és a húgom elutaztak apámhoz, ezért egyedül maradtam itthon a hétvégén. Persze ez ilyenkor nem jelent egyedül létet. Ez azt jelenti, higy szombat óta együtt voltam Manóval. Ez több szempontból is nagyon jó, egyfelől nincs felügyeletem, másfelől tudunk kettesben lenni, harmadrészről aludhatunk együtt, szóval négy napig együtt élhettünk. Az ember sokkal jobb hangulatban és állapotban viseli el az iskolanapokat, ha a hapsija mellett aludt és ébredt fel (még akkor is, ha a kényelmetlen kihajtható kanapén).

Szombaton persze minél előbb találkozni akartunk, amiből az lett, hogy vásárolgatni mentünk. Hála az égnek Manó valami nagyon kivételes férfi egyed, mondhatnám Isten kedves kis teremtménye, akit nem hogy nem zavar, ha boltról boltra rángatom, de még élvezi is, és hajlandó ruhákat felpróbálni, megvenni. Kivételes sikerrel jártunk, mindketten tudtunk ruhát venni, ennek a részletei talán nem olyan érdekesek, szóval nem megyek bele. Megbeszéltük már jó ideje, hogy sörözni megyünk aznap este, de én feltétlenül lasagne-t akartam vacsorázni, szóval olyan helyet kellett keresnünk ahol csinálnak. Ez elsőre könnyűnek hangozhat, de háromnegyed óra internetes keresésbe telt, mir etaláltam megfelelő helyet (majd az utcán alig találtuk meg, mert nem valami feltűnő hely). Az első korsó ivása közben Manó végig azon nyávogott, hogy gyorsabban iszom a sörömet, mint ő és ez bántja a férfi becsületét. A második korsónál már jó kedvünk volt (kis lábjegyzet magamnak: nem nekem való a sör, a rövid italokat és a bort nagyon jól bírom, de a sör túl sok folyadékbevitel), szóval Manó fogadott velem, hogy melyikünk tud több sört meginni egy húzásra. Nem tudom, hogy mondanom kell-e egyáltalán, hogy nyertem, mert nálam lecsúszott az egykorsó. Nála hagyján, hogy nem, de sikeresen végigköpte a söre felét az asztalon. Kegyetlenül szakadtam a röhögéstől a mellettünk lévő asztalnál ülő nő az eddigi letargikus unalmát lecserélte és addig böködte oldalba a pasiját, amíg rá nem vette, hogy induljanak. Én is az indulást javasoltam. Megtettünk körülbelül fél saroknyi távolságot, mikorra rádöbbentem, hogy az elmúlt fél-háromnegyed órában megittam egy liter sört és eszméletlenül pisilnem kell. Olyan hosszú még soha nem volt az út hazáig, mint akkor, de sikeresen célhoz értem.

A diáktüntetések kapcsán szervezkedem éppen szóval nem sok az idő. Ez is csak  egy ilyen rövid élménybeszámoló volt.

szép napot! Veletek ugyanott nemsokára!

Holnap lesz a születésnapom, szóval ezek az a dec.15-ék mindig érdekesen telnek. Kis summa az évről, kis szomorkodás az öregedés miatt. Elolvastam a legutóbbi 15-i bejegyzésemet, hát mondanom sem kell, hogy siralmas. Javíthatatlan depressziós, siránkozós, letargiában fetrengő ember vagyok. Idén se lesz nagyon vidám ez az írás, de azért a múltkorinál jobb lesz tán. Régen írtam, nincs nagyon időm rá, meg mikor jó a kedvem, nehezebben írogatok. Kicsit beteg vagyok most, folyamatos el nem múló fejfájásom van, és emiatt 2-3 órákat alszom csak éjjel, a héten 2-3szor elájultam, szóval az egészségem nem kecsegtet sok jóval, de talán holnap mondanak valamit a nagyokos dokik.

Ez az év nagyon furán telt el. Soksok bolondság volt benne. És mindenek előtt jobb volt, mint eddig bármelyik. Még ha az első fele letagadni való, siralmas, olyan, amit az ember, majd intő példaként fog mesélni az unokáinak. Mert az a több, mint 5 hónap, mióta Manóval együtt vagyok, megváltoztatott mindent. Találni egy olyan embert, aki ugyan azzal a búbánatos pesszimista nézettel van megáldva/megverve, nagyon üditő. Hogy kettőnknek lett egy közös világa, ami szép és jó és gondtalan. Vagy ha nem is az, legalább csak a miénk.

És már csak egy évet kell az igazi világban töltenem. Manó megígérte, hogyha betöltöm a 18-at, elvisz itthonról és együtt fogunk élni. Persze nem élem ám bele magam ilyesmibe. Egy év hosszú idő, akármi történhet. Meg amúgyis, ne higgyen az ember szerelmes fiúk bohó igéreteinek.

Még a tegnapi összejövetel is elég jól sikerült. Bár a végét már elég nehezen bírtam a fejfájásom miatt, már nem nagyon tudtam koncentrálni a beszélgetésekre.

SZóval kivételesen nem undorodom annyira attól, hogy holnaptól a 17 évesek táborát erősítem, talán ez még belefér.

Szép napot mindenkinek! Veletek, ugyanitt, (egy évvel öregebben), nemsokára!

 Egy icipici nagyon koszos lakás tűnik fel bennem mostanában ilyenkorMegint rámtört az az ismerős kellemetlen érzés... Mikor valahol belenézek a tükörbe, vgay csak látom magam tükröződni valahol, úgy érzem rossz helyen vagyok. Hogy valahol nagyon máshol kéne lennem, ahol boldog lehetnék, hogy semmi keresnivalóm azon a helyen ahol vagyok.Egy icipici, nagyon koszos lakás tűnik fel bennem ilyenkor, ahol mosogatnom kell, aztán egy rozzant kanapéról tévéznem. És valahol úgy fáj, hogy van egy hely, ahol boldog lehetnék, de nem érem el...

mit kezdhetnék ezzel?

Szép napot nektek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Ezt manónak írnám/mondanám, ha bírnám, merném neki mondani... De még nem merem...

Minden éjjel átkoztam azt a helyet, ahol otthagytál. Hiába negyven perc búcsú, hiába a kedvemért elszívott cigaretták. Azt hiszem bárki számára teljesen érthetetlen, hogy lehetek ennyire szomorú, érezhetek annyi fájdalmat, mikor olyan boldog vagyok. És mégisúgy fáj minden egyes búcsú. Mert én veled akarok kelni és veled akarok feküdni.Ha valaha mondtál volna erre megoldást, én mindent otthagytam volna a következményekre való tekintet nélkül. Ha azt mondanád egy erdő közepén fogunk élni abból, amit magunknak megtermesztünk, akkor is mennék, nem érdeklne ha többet nem tanulhatnék, ha nem lenne meg a kényelem, csak egyszer mondanád, hogy szökjünk el, és úton lennék veled a világ végére is. Hiába hangzik ez nyálas szerelmes tinédzserfecsegésnek, ezt mind komolyan gondolom, és számolom vissza a napokat, mikor majd tényleg, komolyan együtt élhetünk.

Sosem tudom mennyire osztod ezeket az érzéseimet. Azt hiszem kicsit jobban hozzád vagyok kötve, mint te hozzám. Te ma erre csak annyit mondtál cinikusan, hogy mondom ezt úgy, hogy nekem nincsenek barátaim. De mit számít az? Ez nem egy korrekt válasz. 

Na meg még ezer mindent mondanék, de minek írom ezt ide? Bárgyú szerelmes sóhalyokkal nem lesz semmi megoldva, főleg nem itt. Majd írok jobbat is, de ma ennyire futotta, elálmosodtam.

Szép napot mindenkinek! Veletek, ugyanitt nemsokára!

Az ősi szünetem olyan volt, amilyet elképzelnem is nehéz, amilyet nem akartam. Tele volt jókkal, meg rosszakkal, de kertelés helyett inkább mesélem is sorban.

Pénteken anyáék elutaztak apámhoz Svédországba, én nem, haragban vagyunk éppen. Manó jött hozzám, ünnepelni valónk volt. Rágcsálnivalóval felszerelkezve érkezett. Ezer mindent ettünk, az estét megvártuk, akkor indultunk el. Jártuk a várost fel és alá, nevetve, cigarettázva (már ő is szív velem általában), "puszilózva". Kicsit sem néztek ránk furcsán mikor 9-10 körül bementünk egy éjjelnappaliba nyalókát venni... Aztán elvitt egy étterembe, mert tatárbeefsteaket kívántam. Aztán hazajöttünk, fürödtünk közösen, és leültünk nézni az egyik kedvenc filmemet, a One day-t. Kicsit megríkatta. Aztán hajnal ötig beszélgettünk, majd aludni tértünk. De persze nem a kihúzható kanapén, mert az szerinte már túl jó lett volna, ezért az én ágyamon nyomorogtunk ketten. Én nem nagyon aludtam. Ő terpeszkedett és szuszogott, én meg fordulni alig mertem, hogy ne ébresszem fel. Fél hétkor csörgött a ki nem kapcsolt ébresztőórája. És mégis, hogy nem nagyon bírtam aludni, olyan jó volt, hogy ott volt mellettem. Fél10ig bírtam mellette feküdni, aztán aludtam fél órát a kanapén és csináltam neki reggelit. A délelőttöt ellustálkodtuk, egészen háromig, akkor aztán ittunk egy kis pálinkát, mert görcsöltem, és megint nyakunkba vettük a várost. Kiültünk a margitszigetre, belebotlottunk pár ismerősbe. Úgy volt, hogy azután horrort nézünk, de végül nem volt kedvem, ő meg - igen, ő és nem én - egész nap majd elaludt, holott ő pihent az éjjel én meg nem. Hazamentünk hozzám sütöttem húst, csináltunk salátát és rávettem, hogy aznap este is maradjon nálam. Elkezdtük az édes novembert, de úgy 1 óra 10 után kishíján elaludtam, így abbahagytuk és aludtunk (fél10kor), most már a kihúzható kanapén, mélyen több, mint 13 órát. Szinte rögtön ébredés után elment. Énmeg nekiláttam írni, mert egy barátommal találkoztam, akinek ajándékba szántam egy írást.Meg is írtam, egész kellemes lett, s repülőt hajtottam belőle, mert így kérte. Találkoztunk is, nagyon furcsa volt. A srác - na de jó, hogy így írom - 15 évvel idősebb nálam. Már találkozásunk elején megmondta, hogy lesz egy kérdése hozzám, de előbb foglalkozunk azzal, amit én tettem fel (jobb-e tervezve élni, vagy jobb a carpe diem). Forrócsokit ittunk, majd elvitt koktélozni, aztán átjött hozzám, hogy segítsen megenni a saláta maradékát. És elkezdte felvezetni a beharangozott kérdést: miért kedvelsz te engem? miért beszélgetsz velem? miért kedvellek én téged? mit akarok én tőled? Miért néznek az emberek valóvilágot? hány fiúm volt? szerintem miért jött fel a lakásomra? na ilyen kérdések után én már esküszöm féltem, hogy mi fog kisülni ebből. végül a nagy kérdés az lett: boldog vagy? Summa summárum, ő szeretné tudni az én örömeimet és bánataimat, és félt, hogy nem vagyok boldog.

Hétfőn Manó értemjött és elvitt az almáriumba ebédelni. Aztán mentünk meghallgatni az imént említett barátom, meg Manó apukájának előadását egy matekos találkozón. Az előadások unalmasak voltak, illetve már ismertem őket. Aztán este úgy volt, hogy Manó apja hazavisz, de rossz volt a kedvem, úgyhogy inkább gyalogolni akartam haza. Manó is jött velem. Útközben találkoztunk egy volt osztálytársával, na az is hülyének nézte, amiért velem jár. Mire hazaértünk totális letargiában voltam, amiért az összes ismerőse rossz szemmel néz engem. Ennek kapcsán össze is vesztünk egy kicsit. Főleg h nekem volt rosszkedvem, de őt kellett vigasztalnom. Elment, ott hagyott egyedül, összeomlottam, sírtam. De aztán két perc múlva visszajött. Megbeszéltük a bajunkat, közben késő éjjel lett, s nálam aludt. Ami kicsit fura volt, mert apjának azt ígérte, korán hazaér, de még sms-ben sem szólt, hogy nálam alszik.

Kedden anyáék hazajöttek, de nem volt semmi. Szerdán úgy volt, hogytalálkozunk egy barátommal és a barátnőjével, de végül nem lett idejük rá, szóval az kimaradt. Egész nap rossz kedvem volt, ami átragadt rá is, amiből elég csúnya dolgok lettek estére. Egy furcsa beszélgetés végén ez kerekedett: én: - szeretsz? ő: igen én: és szerelmes is vagy belém? ő: igen én: akkor miért ilyen istentelenül nehéz minden közöttünk? ő: nem tudom, de a második kérdésedre nem egyértelmű igen a válasz" ezen aztán rendesen kiborultam, és elhatéroztam hogy elindulok hozzá (ekkor este negyed11 volt) és anyától meg is kaptam az engedélyt. laza háromnegyedórás utat sírtam végig kb, nem nagyon de azért... épp elég gázos volt. Útközben végig próbáltam összeszedni, hogy mit akarok neki mondani (ha már nem szeretsz, ha már nem vagy velem boldog, akkor hagyj el, mert én azt akarom, hogy boldog légy, mégha nélkülem is). Reméltem, hogy mikor megérkezem, majd egy mosollyal mindent rendbehoz, de rosszabb volt a helyzet, mint hittem. Alig bírtam beszélni hozzá, meg sem ölelet, semmi. Nyertem magamnak két percet, azzal, hogy megmondtam soha senkiért nem indultam még el az éjszakában a félvároson keresztül, és még idő kell, hogy beszéljek. Majd elmondtam neki szóról szóra, amit a trolin gyakoroltam, aztán egymásraborulva sírtunk percekig. Aztán minden rendben lett. Megnyugtatott, hogy még mindig szeret, még mindig csak velem akar boldog lenni, csak szétcsúszott az élete.... És elsírta minden baját, én meg próbáltam eloszlatni a kétségeit. Talán egy kicsi sikerrel. Aztán hazavitt, mint annak rendje s módja.

Csütörtökön korizni votunk, meg elmentünk a daubner cukiba, mert ajánlották, mert még sosem voltam, mert a közelben jártunk, és mert szeretem a sütit. Aztán megnéztük a karácsonyi lidércnyomást, meg az öt legendát. Tartalmas nap volt, vidám, jó. Pénteken állatkertbe vittük a hugomat, meg a barátnőjét, mert ők ingyen mehettek be. Hát mi is olyanok voltunk mint a gyerkek. zsiráfot etettem, mert imádom, lelkesedtünk a bogarakért, vártuk, hogy a viziló pörgesse a fülét (juszt se tette), néztük a birkózó tigriskölyköket, jól éreztük magunkat. Tegnap kicseréltük a névnapomra kapott kesztyűt egy olyanra, ami jó is rám, meg kaptam egy nyakláncot, olyat, amit állandóan hordhatok. Anya leszólta a csizmát, amit kinéztem magamnak, úgyhogy megint nincs ötletem, miben fogok járni a télen. Aztán itthon tökötfaragtunk, elég jól sikerült, denevéres lett. Megbeszéltük, hogy együtt írunk regényt, mert megtehetjük, mert álmot akarunk magunknak, valamit, ami jóvá teszi a világunkat.

Ma meg úszni mentünk volna, de elszórakoztuk az időt, így csak itthon punnyadtunk, de az is jó, néha az is kell.

Most meg, hogy holnap iskola, olyan rossz. Úgy megszoktam a jó szünetet. Annyira nem fogok tudni mit kezdeni magammal.De ez van, majd lesz jobb is.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Na most csak apró pici történeteket mondok, mert néha elég öt nevetséges perc, hogy egy egész napot szebbé tegyen.

Csütörtök reggel értem jött Manó és együtt mentünk suliba és így megkérdezte, hogy esik-e útba virágbolt az iskola felé. Mondtam, hogy igen, de miért? Hát, mert akkor ő vesz nekem virágot, mert mi jobbra költhetné az ösztöndíját? (bármi másra leginkább...) A virágbolt zárva volt, bár vicces lett volna egész nap egy virágot hurcibálni magammal.

Még aznap mikor az iskola elé értünk, mondta, hogy oda kell még nekem adnia valamit, és elővett a táskájából egy pólót, hogy azt ott hagytam nála. Mondanom sem kell, hogy nem az enyém volt, az valahogy feltűnt volna, ha kevesebb ruhában megyek el tőle, mint amennyiben jöttem... És így mondta, hogy jó, akkor biztos a mamié... De mit keresett a mami pólója a szobám padlóján...? Na én nem nagyon akartam tippelgetni, de azért lássuk be az emberben felmerülnek gondolatok: 1) van egy másik barátnője 2) az anyja pólóját hordja 3) az anyjával kavar (na jó, eze persze vicc, mint ahogy a többi is) 4) anyjáék a szobájában csinálták 5) (ezt már ő tette hozzá) apja egy másik nővel csinálta a szobájában 6) egy vadidegen pár csinálta a szobájában 7) odateleportált 8) valami tök semleges átlagos módon, ami már nem lenne vicces egy ilyen sztori fényében.

Bementünk a biosz terembe és marha hideg volt egyik barátnőm meg megszólal: "Légysziii ölelj át hátulról!!!" Na most kell magyarázni, hogy ez miért mosolyogtat :D

Pénteken az Indygo zenekart hallgattuk a kürtőskalács fesztiválon. Jók voltak a fiúk, de a szövegeléstől néha eltekintettünk volna, mert csak ők nevettek a poénjaikon, de aranyosak szeretjük őket. A kürtőskalács is finom volt, szóval boldogság :D Aztán Manóval nekivágtunk az éjszakának, hogy találjunk egy helyet, ahol a fiú meg a lány boldogan ellehet... (lásd: kocsma/kávézó)talán mondanom sem kell, hogy kicsit nagy csigavonalat tettünk, mire találtunk olyan helyet, ami megfelel a finnyás ízlésemnek (nem zajos, nem tömött, nem túl sötét, nem túl világ, nem pics-bisztró, nem kihalt, nem hideg). De végül leltünk. Egy kocsmát, ahol két negyvenes nő táncikált kicsit ittasan, na mi ott felültünk az emeletre sörözni. Kicsit fura volt, tekintve, hogy mindig azt hangoztatja, hogy ő soha egy korty alkoholt se szeret inni. De jó volt, hogy icsit lelazult tőle és totál oldottan nevetgélve botorkáltunk haza (mielőtt valaki életbölcsességeket kezdene mondani magának az elzüllő fiatalságról, közölném, hogy nem voltunk részegek). 

Ezek voltak az én mosolyogtató pillanataim, remélem neketek is okozott pár szájrándulást. Nyugodtan lehet megosztani másokkal a mosolyokat.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Talán a cím magáért beszél. Leginkább nem lelem a helyem a világban. Nem vagyok szívesen látott ember sehol. Minden hellyel van egy kis baj, vagy talán velem van egy kis baj. Az iskolában mit keressek? Álmokat, reményeket már nem űzök arról, hogy egyszer leszek valaki, értelmetlen a hajtás. Miért hallgassam, ahogy a tanárok leckéztetnek és megaláznak minket? Miért hallgassam, hogy az emberek olyanokat "tudnak" rólam, amit én se tudok magamról... Miért viseljem el, hogy a magyartanárom az erkölcstelenség mintaszobrának állított be? Nem, ott nincs helyem...

Otthon... Itt alszom, néha eszem. És "pötyögtetem" a gépemet. És ide parancsolnak haza minden áldott nap, minél korábban. A világon nincs más velemkorú ember, akit már délután ötkor felhívnak, hogy mikor ér haza. Na persze, ha itthon vagyok az se jó, mert akkor Manóval korlátoznunk kell bizonyos témákat, vagy csak ülünk a szobámban, és persze legkésőbb kilenckor ki kell tennem a szűrét, és anyám ki van akadva, mert sokszor vacsorázott nálunk. Nem nézik szívesen a jelenlétemet, de ha nem vagyok itthon, akkor biztosan hazaparancsolnak. Kell ez nekem? Nem.

Manóéknál... Az édes mama nagyon utál, nem tudom miért, de így jártam. Ha tehetné egy vasvillát döfne le a torkomon, cinikus, rosszalló. Még apuka próbálja mentnei a helyzetet, de nem akkora sikerrel. És őszintén: kell ez nekem? Nem.

És akkor mi maradt nekem? Az utcák, a terek, a kávézók, a plázák, a parkok, a hidak, a hegyek, a völgyek s mind végig a pusztaság. De hol lelem helyem benne? Mi az ami befogad? Semmi. Járhatom a vidéket, míg a lábam bele nem fárad, míg a kezeim el nem fagynak, de menedéket lelni sehol nem fogok. Ki fogad be egy kislányt? Hát Manó. De ki fogad be egy párt? Sehol, senki a világon...

Mióta főállású barátnő vagyok nagyon nem írok nektek. És ez rossz.Annyira akrok pedig mesélni. Mert voltam jó koncerten, ahol megint volt kockásinges srác. Persze ez párosan nem ugyanaz, most, hogy a balomba belenőtt egy jobbkéz. Előtte meg a korunkat nem bírták belőni, élből 18+nak néztek minket, de mikor mondtam, hogy egy ilyen-egy olyan karszalag lesz a koncertre, a jegyárus csajszi végképp összezavarodott és engem nézett az idősebbnek, na szép... Felszed az ember egy idősebb srácot, hogy érezhesse, egy érett felnőttel van dolga és kisfiúnak nézik... (ez azért koránt sem ezen az elven ment, de erről asszem már írtam). Meg sikerült egy vita során valami olyat összehoznom, hogy ha napi 15 percet skáláznál a zongorán akkor jobban menne a fejszámolás... Ó, a cím, az arra utal, hogy ma nem voltam Manóval, ööö elég régóta ma először. Kicsit jó volt, mert mióta elkezdődött a suli írtó fáradt vagyok attól, hogy 6 órát alszom, 6-9 órát vagyok a suliban, majd 5-7 órát vele és azután még tanulni is próbálok. Ebből olyan fáradtság lett, hogy tegnap pl 8 órát aludtam, ami nálam még nyáron is rekord. Másfelől meg fura volt egész nap nélküle, kicsit hiányérzetem van. Na de persze még előttünk az egész élet, úgyis úgy tervezi együtt éljük le, már közös lakásról, esküvőről gyerekekről, mindenről volt szó... Á, irritál a cinizmusom. Miért ne lehetnének ezek a tervek szépek vagy valószerűek? Tulajdonképp nagyon örülök neki, hogy valakinek érek ennyit, nem, hogy Neki érek ennyit. Persze, akik már régesrég olvastok tudjátok, hogy nem sokáig bírom a monotonitást, és túl erős bennem a szabadságvágy. Félek, hogy meg fog ijeszteni a kötöttség. De úgyis megbeszélünk mindentmindent, hát mi baj történhetik? No persze azon kívül, hogy valaki teljesen mássá válok, mint aki voltam. Tervezek a jövőbe, amit eddig sosem tettem volna; családot akarok (hogy most ezt tényleg akarom-e, vagy miatta akarom, az nem egészen tiszta, de még nem is aktuális remélem); igyekszem ezerrel megfelelni az apjának; igyekszem mosolyogva tűrni az anyja beszólásait (ha nem kérek barackot, valami ehhez hasonló megjegyzést kapok:"ja tudom, te soha semmit... csak a fiamat...); igyekszem neki megfelelni; próbálok elnéző lenni mindennel szemben, ami bosszant; próbálom nem elhanyagolni a barátnőimet stb.

Viszont most ne haragudjatok, de elsuhanok aludni, mert nagyon hideg van, még nem sikerült beüzemelni a fűtést, és lassan idefagyok a székhe, és az egy csúnya halál lenne.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Régen írtam. Mostanában se időm se kedvem. Lefoglal a "házasélet". Szinte már olyan. Felkelünk chatekünk, találkozunk, chatelünk lefekszünk. Közös életet akar velem, szóval most egy albérlet/lakás a célja, ahová beköltöztehet. Szép álmok, szép álmok. Fáradt vagyok és olyan mi-lett-volna-ha hangualtom van. Egy ilyen filmet nézek (A nő kétszer).

Voltam apánál svo-ban. Még mindig hideg, még mindig ne szeretem. Ámbár apám bevallotta, hogy nem apatípus és ennek kapcsán egész klasszat beszélgettünk.

Nos ez most csak valami életjelféle volt, hogy tudjátok, nem hagytam abba, élek. Az iskola vészesen közeleg, de semmi pánik, mert nincs szeptember. Viszont most fáradtságra hivatkozva búcsútmondok.

Szép estét mindenkinek! Veletek ugyanit nemsokára.

A világ egy mérhetetlen kicsi hely, Európa meg aztán még kisebb. A nagy hőségben a németek még mindig a Plattenseehez (Balaton) jönnek, nekünk meg még mindig Nyugat-Németország a favorit. Szóval oda utaztam, Düsseldorfba 4 barátnőmmel. Egyikük kedves apukája ott dolgozik és meginvitált minket egy hétre (ami lássuk be nagyon nagylelkű ajánlat, már ha csak annyit néz az ember, hogy az embernek a saját kamaszlánya is épp elég, nem kell még mellé négy másik...). Anya kicseréltette a még romában letörött fülű bőröndünket, de úgytűnik ez típushibás, mert Ferihegyre érve 20 méter huzigálás után ennek az új példánynak is letört a füle. A Lufthansával repültünk, ami több, mint kellemes volt. Hat éves koromban utaztam utoljára úgy - MALÉVval -, hogy elfért a lábam, sőt még keresztbe is tudtam rakni. És olyan kellemes volt a lefóliázott repülős kaját enni, és bármit inni anélkül, hogy decinként 10 euróval akarnának lehúzni, mint a fapadosokon (nagyon jól tudom, hogy a lehúzás már a repjegy megvételekor megtörtént, mert az árából 3x elrepülhettem volna fapadossal Svédországba..). Manó rábízott arra a barátnőmre, akitől a meghívást kaptuk, hogy vigyázzon rám (mintha nem tudnék magamra...), és ő meg mentális energiájával igyekezett azon, hogy ne csapódjon a földbe a gép (merthogy ettől szoktam rettegni). No de én is a legjobb ember mellé ültem a gépen... Naplemente volt, mikor elkezdtünk leszállni és az tükröződött a szárnyon, s ennek szépségét kifelyezendő mellettem utazó barátnőm felkiáltott: "Nézd csak! Olyan, mintha lángolna a szárny!" Talán mondanom se kell, hogy septében növesztettem még két kezet, amivel kapaszkodhattam az ülésbe, és már készültem egy klasz kis sikítással, de lélekjelenlétemnek köszönhetően rájöttem, hogy csak hülye és nem paráztatni akar. A leszálláskor egy vénasszony ránkszólt, hogy ne legyünk ilyen hangosak, mert más is utazik rajtunk kívül a gépen. Szerintem még éppen halkak voltunk (én például a pániktól nem nagyon tudtam beszélni), meg amúgy is néni, ne legyél már ilyen halk, más is utazik rajtad kívül ezen a gépen, szórakozz velünk te is...!

Másnap nyakunkba vettük a várost. És ami aznap történt, azt tudnám elmondani a többi napról is, épp csak más városban. Mentünk, ha láttunk valahol egy templomot megálltunk, lefényképeztük és tetszés szerint be is mentünk (illetve én az esetek 90%ában nem tetszés szerint, de utálom a templomokat és nem várom, hogy ezt más is megértse, szóval inkább mentem velük). Kinéztünk valami múzeumot, ha nyitva volt bementünk (olyan üvegszilánkokból kirakott kecskét láttunk itt az első nap, hogy csoda hogy meg nem mekkent!), két barátnőm képeslapot meg emlékeket vásároltak bugyuta turistaboltokban, én meg minden helyen, ahol öt percnél tovább ültünk wifit kerestem. Ezt a napot megfejeltük még azzal, hogy felmentünk a tévétorony tetejére onnan bámészkodni (viccelődjünk a tériszonyommal...), majd vendéglátó-apuka elvitt minket igazi német sört inni, ami ki tudja miért - talán az előző esti pezsgőzés során tapasztalt "nagyon-lefogytam-rosszabbul-bírom-a-piát" effektus miatt - annyira nem csábított engem.

A következő nap elég húzós volt, nagyon sokat autóztunk, egy 5 személyes autóban hatan, amiből elég vicces konstrukciók lettek a hátsóülésen. Utunk pedig Aachen-Antwerpen-Brüsszel-Leuven útvonalon haladt. Templom-evés-múzeum-evés-templom. Meg persze sok röhögés mindenfélén. Na jó, cikiződöm itt a templomokkal, de Aachen temploma valóban tetszett (a további 520 már nem igazán. nekem a templom az ima háza, nem pedig képtár vagy turistalátványosság, ahol szájtátva fotózkodnak a bámészkodó népek, és ha a templombalépésért pénzt kérnek, na azt végképp vérlázítónak találom). Példának okáért megtudhattuk, hogy a srácnak, akit egyik barátnőm kinézett magának, szőkére szívta a nap a lábszőrét, és olyan barna a bőre, mint a konyhaszekrény (meg se próbáljátok elképzelni), és a lábáról láthattunk is képet (a fejéről nem volt... én nem próbáltam logikát keresni..). Továbbá láttunk egy rakás egyszarvút (eccavú) meg orszarvút (occavú), amik aranyszobrai díszítették pár ház oldalát. Ettünk belga sültkrumplit meg waffelt, és itt sikerült egy csodálatosat alkotnom nekem is. Megkérdezték, hogy megiszom-e még a kólámat, vagy elindulhatunk, én meg ékes magyarsággal csak azt feleltem, hogy "Á, tudok én ivás közben inni." Leuvenben megint ment az alkoholizálás, koktéloztunk. Igazából eszem megáll magamtól. Nem szeretek inni, félek, hogy milyen leszek, ha becsípek stb., de ha arról van szó, hogy illendőségből inni kell, akkor hát miért ne? Azért ne mert ellenkezik az elveiddel, te lökött lány, te! Ezen az estén kérdezte meg egyik barátnőm tűlünk este bizonytalanul, hogy szabad-e hajatmosnia, mire reflexből csak annyit válaszoltam, hogy nem, Németországban péntekenként, este tíz után csak a török vendégmunkások moshatnak hajat, ők is hideg vízben. Szóval innentől kezdve, ha valaki valami hülyeségre kért engedélyt, mindig a török vendégmunkásokra hivatkoztunk.

A szombati nap Münsterben, egy vadászkastélyban és Xantenben telt. A vadászkastélyban volt egy nagyon aranyos kisgyerek, akit felváltva akartunk megölelgetni (megenni). Xantenben körülbelül 6 és fél percet töltöttünk (egy templomban), mert apukának el kellett érnie a repülőgépét, de hála ennek a 6 és fél percnek, már elmondhatom magamról, hogy voltam X-betűs városban (sajnos kiderült, hogy elég sok kezdőbetűjű városban nem voltam még Á,I,Ő,Ty,U,Ú,Ü,Ű,Y ezeket sürgősen be kell pótolnom!). Este a közértből hazafelé gyönyörűen összetört egy tojás a táskámban és végigfolyt a táskámban meg a nadrágomon... (az előző napon sms-t kaptam Manótól, ezen a napon pedig már beszélni is tudtam vele pár percet, szóval kicsit elviselhetőbb lettem azthiszem).

Vasárnap reggel palacsintasütés volt (én az értelmi szerző lévén (na jó, csak mert lusta vagyok és 10 előtt használhatatlan) aludtam), merthogy barátnőnknek, aki meghívott minket születésnapja volt. Na számításainkat épp csak az húzta keresztül, hogy összeszedett valami hányós vírust ( vagy összevett valamit, vagy mit tudjuk azt mi). Szóval egyik barátnőm és szerény személyem elindultunk neki kólát vnni (mert az ilyenkor használni szokott neki), meg patikát keresni, hogy gyógyszert vegyünk. Na de ebben az átokverte városban vasárnaponként csak 2 azaz kettő patika van nyitva, és egyikről se tudtuk, hogy hol van. Mikor már épp adtuk volna fel és indultunk volna vissza a kereszteződésnél odalépett hozzánk egy nő, és valami olyasmit mondott, hogy na, vajon három órát kell várnia, mire ez a lámpa zöldre vált, vagy szaladjon át? (nem értettem tisztán, mert furcsa volt a németje, később kiderült, miért), mondtam neki, hogy magyarok vagyunk és nem egészen értettük, ne haragudjon, ja semmi, csak vicc volt. Mi meg gondoltuk, ha már ilyen jól leszólított minket a kis humorizálásával, akkor már megkérdezzük merre is lehetnek ezek a patikák. Ő mondta, hogy igazából ő svájci, vendégeskedik itt, de a kettővel odébbi házban lakik az anyukája, majd ő megmondja. Na hát a nagyika mondta, hogy eljön velünk olvassuk le a táblát, és akkor majd megmondja, na azt nem hagyták, szóval a nő bátyjának a felesége jött megnézni velünk, na ő sem tudta, hogy ez hol lehet, vissza a nagyihoz. Ő pontosan tudta, de messze van, bennt a városban, ahhoz háromszor át kéne szállni, eltévednénk stb. De esetleg tud valamit adni a családi gyógyszerek közül. Hát hányásra nem volt neki, csak hasmenésre, ami lássuk be nem ugyan az. Na akkor előkerült a nő bátyja, beírták a címet GPS-be beültettek minket az autóba és elvittek a városba. Megvárták, amíg megvettük a gyógyszert (szép kis mondjam vagy mutassam játék volt...), és utána vissza is vittek minket. Nem győztem hálálkodni németül, angolul, ahogy éppen könnyebb volt. Amikor aztán kiderült, hogy ráadásul azanap volt a nagyinak a nyolcvanadik születésnapja, és ők még így is minket fuvaroztak, na akkor aztán méginkább odáig voltam.

Következő nap még mindig nem volt fényes a közérzet, szóval a tervezett programot kihagytuk ebből a düsseldorfi autócsodák forgalmoban való nézegetése lett, meg boltozgatás, meg séta. Mert mi lenne ennéljobb program. Illetve vértizzadtunk azért, hogy találjunk nekem wifit (végül egy burgerkingben lett is. és egy rakás e-mail fogadott Manótól, aki minden nap írt nekem egy levelet, meg egy novellát, hogy hátha lesz netem valamikor, és olvashatom).

A keddet Kölnben töltöttük. Az egész nap szarul indult, mert már jó hosszú ideje voltunk együtt ugye, mindenféle nyűggel, én meg felbasztam az agyam a kellemetlen ébredésen, és kicsit morcos-depressziós voltam a nap felében. Azért a csokimúzeum kicsit feldobta a kedvem. Meg alapvetően az, hogy minden város a hétvégi melegfelvonulásra készülődött, és egész sok meleg párt látam, és én ezt nagyon szeretem. Hogy felvállalják és nem nézik ki őket (legalábbis én úgy tapasztaltam). Viszont visszautalva a címre, minket mindenhol nagyon-nagyon megnéztek. Valóban ennyire kilógtunk volna a nyugatiak tömegéből? (mert azzal az olcsó frázissal nem élnék, hogy a magyar lányok a legszebbek, és azért voltunk ennyire érdekesek...)

A szerdánkat sajnos elverte az eső, szóval a gép indulásáig hátralévő időt a lakásban töltöttük. Visszafelé pedig valami hihetetlen mulatságosnak és abszurdnak találtam, hogy lazacot ettünk a gépen. Mintha lennék valaki... Főleg a Gerlóczy féle Chek-in után... 

Ennyi volt kb a nyaralás, most várom a keddet, hogy Manó hazajöjjön, addigra épp két hete lesz, hogy nem láttuk egymást, szóval hosszú idő ez egy másfélhónapos - épphogy - ismerettségben, na nem mintha nem beszélnénk 2-3 naponta. Várakozni az egyik legidegesítőbb dolog a világon...

Na, még anyi mindent mesélnék, de lassan 2 felé jár az idő, ahogy nektek írok és kezdek használhatatlanná válni - illetve használható vagyok, csak ennél sokkal egyszerűbb dolgokra. Szóval szép jó éjt kívánok, majd még mesélek, amint lesz mit.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára.

Nem tenném a felnövés feltételévé a mostanában velem történteket, de vannak dolgok, amikre nem rég még nem hittem volna, hogy megeshetnek...

Legrégibb barátnőm, aki az egészség elkötelezett híve cigit kért tőlem. Már egy éve tudtam, hogy eljutunk idáig, de azért reméltem valahol mégis, hogy nem lesz így... Mert ez út az új emberré válás felé, ez támasz arra, hogy minden meg fog változni. És mélyre kell süllyedni ahhoz, hogy ezt higyjük megoldásnak.

Egy nagyon okos osztálytársnőmnek harmincas hapsija van, aki ráadásul valamiféle fontos ember. A csajszinak meg rejtegetnie kell a családja elől. No ez még hagyján, de a csávó "nem vigyázott rá", s részegen mindenféle védekezés nélkül feküdtek le. A csaj kamuzott valamit az anyjának (hogy egy barátnőjének kell), hogy vegyen esemény utáni tablettát. Majd engem kért, hogy kísérjem el nőgyógyászhoz, hogy irathasson fel magának antibébi pirulákat. És az emberben persze ilyenkor felmerül a kérdés, hogy miért őt találják meg az ilyesmivel. Persze hamar kiderül, hogy azért, mert tudják, hogy nem ítél el, s kinézik, hogy velem is volt ilyesmi...

Be lettem mutatva Manó családjának. Megint egy teljesen más családszerkezet, teljesen más egység. Megint tapasztalhattam a vesébe látó anyai képességeket. Azt hiszem kicsit az életkorom szerint lettem megítélve. Ez mindig bosszant, mert nem egy szám vagyok. Manó apja azt hiszem kedvel, legalábbis jót beszélgettünk.

Na aztán meg maga Manó, a konzervatív gyűrűs életfelfogásával, s azzal, hogy mindezt szívesen felrúgja a kedvemért. És nem nagyon tudjuk, hogy mi köt minket egymáshoz. Boldogak vagyunk együtt, de mégis vannak felmerülő kérdések, kétségek. De azt hiszem ezt a kitartó ragaszkodásunkkal túl fogjuk élni.

Szóval mégis felnövünk? Fel. s lassan már az se fog neglepni, ha esküvői ruhát kell keresgetnem... Na jó, azért az még a ngyon távoli jövő zenéje... De akkor is... Mára csak ilyen rövid mese jutott, nézzétek el.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Bocsi drúgjaim, hogy nem adok címet, meg hogy régen írtam, csak volt egy pár dolog, meg net mentes övezetben voltam. Na de csak sorban.

Lévén Manó az aktuális szívem csücske (és ne rajtam múljék, hogy ez sokáig-sokáig így maradjon), fogok majd róla írogatni. Kezdve azzal, hogy szeret. Igen, jól halljátok (olvassátok), ez lehetséges, s ha nem sokkoltalak titeket még eléggé, hát megsúgom, én is szeretem őt. S mintha ez lenne a világ rendje. Sikeresen bemutatkozott anyukámnak és a húgomnak is. Ennek az a története, hogy anyu kijelentette, hogy márpedig ő ezt a gyereket látni akarja, mert nem járja, hogy csak így ismeretlenül töltök vele egész napokat, hát azt mondta, hogy hívjam át, hogy segítsen kiszedni a helyéből a hűtőt, mert egyedül nem boldogulunk vele (festéshez készülődtünk). Mondtam is neki, hogy segítsen már, ő persze egyből levette, hogy ez gaz ármány az ő megismerésére, de egyébként is be akart mutatkozni, szóval jött segíteni. Anyának (a konyha kipakolása után) ott lopta be magát a szívébe, hogy hajlandó volt megenni egy lábas maradék húslevest... És még a húgom is megszerette (olyannyira, hogy mostmár csak róla hajlandó velem beszélni, meg folyton kérdezgeti, hogy mikor jön megint..), ez valszeg annak köszönhető, hogy együtt játszottunk egy csúcs játékot (meg, hogy Manó tényleg jó ember). És persze én is imádom, mert lehet vele beszélni bármiről (külön kiemelném: érzésekről is!!), és mert nagyon egymásra vagyunk hangolva. (volt egy szörnyű, véletlen összefutásunk Picivel, aki kicsit kiakadt, hogy a 4 hónapja történ szakításunk után én már valaki mással vagyok...) Szóval a nyomorunk se titok egymás előtt. 

És ez, meg egy jó könyv (Gépnarancs. Nagyon imádtam és azt hiszem, egy picit átvettem a szlengjéből...) kezd arra sarkallni, hogy várjak valamit az élettől. Hogy legyenek céljaim, vágyaim, álmaim. És ezeket váltsam is valóra. Kicsit fel kell nőni azt hiszem... De most egyre tisztábban látom, hogy mit szeretnék, s talán most itt van a biztonság is hozzá, hogy megcsináljam (bár a jó öreg cinizmusomat és pesszimizmusomat még nem dobom félre, kellhet ez még, jól jöhet, főleg, hogy most jött haza az apám 3 hetes szabadságra... de a már már nihilista világnézetemmel leszámoltam). És a boldogságkeresés rögös útjára lépve nem érzek félelmet (ugye nem a bibliából idéztem?).

Történet tovább, szóval a festés idejére nagyszüleimhez utaztunk Hajdúszoboszlóra. Ez olyan kisváros, ahol sacc/kb 50 éve állt meg az élet, és minden úgy maradt. A város, az emberek, a divat... Szóval egy vicces időutazás. Központban a fürdő (mert semmi más nem képes betölteni ezt a szerepet), a város a turistáké, meg az őket kiszolgáló létesítményeké (tehát fürdők és fagyis standok..). Egy szabadtéri színpaddal is rendelkezik, amin ha a "mai fiatalság" zenéje megy, akkor 10-20 embert vonz (mert nagyjából ennyi fiatal él itt... kis túlzással), viszont mikor megjön a város népdalkórusa (a legfiatalabb tag alig múlt 65 éves...), akor megtelik a nézőtér (átlagéletkor 65-70 év...) és tulajdonképpen nem fellépés kezdődik, hanem inkább közös nóta (a külföldi turisták meg nagyot vigyorognak a kuriózumon, hogy milyen aranyos ki s közösségi "törzsi" szokásokkal rendelkező nomád nép vagyunk... (ennek örömére rovásírással is olvasható a városka neve..)). A házigazda magát a "Magyar Köztársaság" említésre sem méltó művészeként konferálja fel, majd az énekesnő kifejezi örömét, hogy milyen jó, hogy mi -azaz a közönség- itt lehetünk... Talán ehhez nem is kell kommentár... A város lassúsága miatt a városi ember (ld.: bunkó pesti...) tök jól ki tud kapcsolódni testileg, csak az eseménytelenség miatt az őrületig tudja pörgetni az agyát. Persze felmerül a kérdés, hogy baj-e hogy vannak ilyen csendszigetek, amik kivonják önmagukat a fejlődésből? Szerintem nem baj, csak talán annyi év "nyugatiaskodás" után viccesen hat.

Tegnap este pedig átmentünk Debrecenbe a Campus Fesztiválra. Megérkeztünk, anyu parkolás közben gyönyörűen megtolt egy mellettünk parkoló fehér autót... (szerencsére semmi baja nem lett) Sorban állás, ténfergés a hatalmas területen, ami térképen hát baromi hülyén látszik, majd nagyjából időben elértük a Punnany Massif koncertet (amit igazából csak úgy ráhangolódás képpen akartunk meghallgatn), jók voltak a fiúk, jó volt a hangulat, de azért nem volt nagy vadulás. Persze után jött az, amit vártam: Tankcsapda, hazai pályán... Várakozás közben a következőt sikerült elcsípnem egy beszélgetésből: " Hát hülyék vagytok ti? Ne menjetek már előre! Meg akartok halni? Úgy csináltok, mintha először lennétek koncerten! De ez itt egy rockkoncert lesz, nem egy thaiföldi masszázstanfolyam..." Ennek szellemében készültem én is, nagyon reméltem hogy így lesz. És lett is. A fiúk hatalmas bulit csaptak, régi és új számokkal vegyesen. Mindenki pogózott végig énekelt. Ugráltunk, üvöltöttünk, meg minden, amit egy rockkoncerten kell (thaiföldi masszázstanfolyamokról sajonos nem tudok nyilatkozni..). Persze harci sérülések ilyenkor vannak, de ez senkit nem izgat, vigyázunk egymásra amennyire lehet, pár ilyen meg belefér. A summám kb egy homlokon könyöklés ami picit belilult, de nem vészes, meg egy kétszát kilós fazon telibe ráesett/ugrott a lábamra (már régóta szeretnék acélbetétes bakancsot...), de ezek semmiségek, kellenek is. Nagy tömeg nem volt, de azért voltunk rendesen emberek egymás hegyén, de ugrálni tudtunk, izzadni még volt hely és levegő is volt, szóval királyság, királyság. Aztán mikor eljöttünk még volt szerencsénk pár vicces fazonhoz. Odamentünk egy limonádébárhoz, s miközben várakoztunk, odapattant a pultoslányokhoz három srác, hogy: "nyelvest nem árultok?" a fiúk hoppon maradtak, de a lányok jól mulattak. Immár limonádéval felfegyverkezve (inni mégse lehet, mert én még tizennyolcmínusz, anya meg vezet) battyogtunk kifelé, mikoris leszólított egy srác, hogy "szia ne haragudj! nem tudod hánytól lesz a Dévényi Tibi bácsi?" Hát nem tudtam, meg amúgy is tré csajozós duma, nem is beszélve arról, hogy most a jók se érdekelnének. A fesztivál bejárata előtt egy harmónikás bácsi zenélt, mi nem tudjuk, hogy ő mire gondolhatott, de biztos nagy konkurencia volt a koncertekkel szemben. Mikor már majdnem az autónál jártunk két srác odapattant hozzánk: "sziiiiiiiiiiiasztok lányok! mentek el?" mig megválaszoltuk a nyilvánvaló kérdést, igen "ó! és bérletetek van, vagy napi jegy?" napi jegy, hangzott a felelet "óóó, hát nem adnátok-e iiiiide nekünk?" Én meg úgy voltam vele, hogy ennyi bajtársiasság belefér, ha le tudom varázsolni a kezemről a szalagot, végül sikerült, és ha a srácnak sikerült fel is vennie (elég vékonyka csuklóm van), akkor nagyon megérdemelte.Kérdezték, hogy mivel tartoznak, de mi persze csak egy köszönömöt kértünk (utólag belegondolva lehet, hogy el kellett volna kétni két kilót...). Aztán másnap anya levarázsolta a kezéről az ő karszalagját és átadta nekem, hogy meglegyen az emlékem (lötyög rajtam nagyon és vigyázni kell, nehogy elveszítsem, de az emlék az emlék).

Apám meg most itthon, a balhé már megvan anyámmal, ráadásul doboz számra szívja a cigimet, mert a mocskos nemzeti dohányboltba be nem teszi a lábát (valahol megértem...) De az élet azért szép, s holnap Manó is hazatér, és akkor majd mutatkozhatok be én is a családjának :D Azt már várom, egyelőre aranyos a véleményük rólam, na majd ha megismernek... Mert az anyukák mindig jobban tudják... 

Na ennyi voltam mára, majd még jelentkezem. Addig is szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Filozofálgattam a héten kicsit, mármint szigorú keretek között egy iskolai program révén. A sors és a hazugság témákban beszélgettünk. Jó volt, szép volt, tetszett, a fejem tele új gondolatokkal, de mégse ezért írok. Ami miatt tényleg érdemes volt elmennem, azok az emberek. Gyakran teszem fel a kérdést, hogy mégis hol vannak azok az értelmes, intelligens emberek, akikkel beszélni szeretnék, és akiket sehogy nem találok a korosztályomban. Íme, meglettek. Egyetemisták... Na nem kötöm le szigorúan ide az említett embercsoportot, de meg kell mondjam, örülök, hogy most rájuk akadtam.

Igazából egyikükkel lettem csak igazán jóban. Ez persze leginkább annak köszönhető, hogy három napból kettőn kb. csak vele beszélgettem. Manó, húsz éves egyetemista srác. Első nap este kezdtünk beszélgetni. Vele és egy barátjával utaztam egy buszon hazafelé. Igazából a barátjával beszéltem talán aktívabban, mert ő olyan felpörgött raszta srác, akinek bármi vicces. Manó meg egész más. Nem bírta tartani a szemkontaktust (mint ahogy elég sokan vannak ezzel, ha velem beszélnek), de másnapra egy új beszélgetést ígért. Csak, hogy a történet ne vessze linearitását elmondom, hogy miután leszálltam a buszról, ők rólam beszélgettek, épp csak azért, mert Manó tudta (úgy akarta), hogy nagyon jóban leszünk. Mikor hazaért, végignézegette a közös ismerőseink ismerőslistáját facebookon, hátha valaki bejelölt engem (mert a vezetéknevemet nem tudta). Végül megtalált és végignézte a képeimet. (ezt persze nyilván nem tudtam akkor, csak később mesélte el)

Másnap reggel egy órával korábban érkezett, mint feltétlenül szükséges lett volna, mert az első programként egy őáltala már egy éve ismert épületet mutattak be nekünk. Nem ismertem fel nappali fényben. Annyira más volt, mint emlékeztem rá. És beszélgetett velem, velem beszélgetett. Az előző nap az előadásokat az első sorból hallgattam, de mivel keveset aludtam, úgy éreztem nagyon buta fejem van, és jobb ha bevonulok az utolsó sorba, a sarokba, ahol boldogan lehetek láthatatlan, vagy figyelmetlen. És Manó megkérdezte, hogy mellém ülhet-e, vagy ne zavarjon. Nem tudom, mi történt volna, ha akkor nemet mondok. Hogy a történet alakulását igazából az én döntéseim befolyásolták-e vagy egyszerűen csak sodrótam az eseményekkel. Mindenesetre megengedtem neki, hogy mellém üljön, tulajdonképp örültem neki, bár, mint idegentől, féltem. Féltem, hogy csendben leszünk, féltem, hogy beszélnem kell, féltem, hogy rájön, nem illek igazán a közegbe. Zavaromban firkálgattam egy füzetbe, ő meg csak nevetett a rajzokon. Aztán ő is rajzolni kezdett, és én nevethettem rajta. Az előadás unlmas volt, mi csak félgőzzel figyeltünk, rajzoltunk az elhangzókhoz, és nevettünk némán, kiszakadva a társaságból. Ebéd alatt is velem beszélt, nem értettem, miért akart velem beszélni, épp velem (még mindig nem értem). Ekkor derült ki a kis facebookos nyomozása, amitől kicsit megijedtem. Persze nyilván nem zavar, hiszen bárki láthatja a képeimet, nincs olyan, amit ne láthatna bárki, engem nem zavar. Ő tartott egy előadást, mialatt elfoglalták mellettem a helyét (a világ egyik leg arrogánsabb tanárnője), így csak messze tőlem tudott leülni. A következő előadás alatt elkezdett szakadni az eső. Korábban már kiderült, hogy ő is szeret megázni, így mikor összeakadt a pillantásunk az ablakfelé intettem és odatátogtam neki, hogy menjünk. Persze csak viccnek szántam. Ő elvigyorodott, megrázta a fejét, majd egy fél pillanat múlva felpattant, és kiment. El se hittem, de mikor sikerült feldolgoznom, én is fogtam magam és mentem utána. Praktikusan rohantam a folyosún, néztem kifelé az ablakon, mint valami elmebeteg. Vihar volt, és valami megmagyarázhatatlan módon vonzott kifelé. De ő sehol, sehol, majd egyszerre felbukkant az udvar felől, és kivitt. Már állta a pillantásomat, sőt, már nekem kellett el-elnéznem. Olyan volt, mintha olvasni akart volna a gondolataimban, vagy irányítani... Nem is tudom, de én el akartam előle bújni. De ő kérdezett, könyörtelenül. Megkérdezte, mit jelent a kulcs a nyakamban. Én meg reflexből odakaptam, holott tudtam, hogy aznap nem vettem fel, mert nem éreztem szükségét, nem tört rám nélküle a paranoia. Én meg elkezdtem a választ, de akkor kilépett hozzánk két másik ember, az egyik kérdezett valamit az előadásáról, közben a másik elment, én meg szégyelltem magam, úgy éreztem, mintha rajtakaptak volna valamin, de el akartam küldeni azt a másikat, és vele akartam beszélni. És az a másik fél percen belül elment, Manó meg bocsánatot kért és kivitt a faházhoz. Útközben bokáig merültem egy pocsolyában, de nem számított. Még ott is a vesémbe akart látni (az a pillantás nem is múlik el gyakran), s feltette a kérdést, ami olyan, mint az én hülye kérdéseim. Milyen mitológiai lény lennél? Én meduszát választottam (hogy soha ne nézhesen úgy a szemembe, hogy tudom, minden rosszat lát bennem). Aztán én tettem fel a bugyuta kérdéseimet, amikre egész jól megfelelt. És álltunk és beszélgettünk erről meg arról és egyszercsak egy lélegzetvételnyi szünet alatt váratlanul megölelt. Nem tudtam mi történik, miért történik, csak az ő karjai voltak körülöttem, az eső kopogott, a vér száguldott az ereimben, mégis csak az ő szívdobogását éreztem, ahogy hozzápréselődtem a mellkasához. Aztán hosszú, hosszú idő után elengedett, s minden egyéb nélkül csak annyit mondott, hogy menjünk lassan vissza. A többi előadást már mellettem ülte végig. Nem nagyon figyelt, kérdéseket írt nekem, meg kiderülvén, hogy írogat, verseket. Bár állított, hogy prózában jobb. És megint nevettünk némán. A fejemben üvöltöttek a gondolatok, nem tudtam mi jöhet, mi jön ezek után. Megmondtam neki, hogy korábban kell hazaérnem, ő pedig el akart kísérni egy darabon, sétálni akart. A villamosmegállóban megint egy észrevétlen mozdulattal megölelt. Majd egyszerűen tárgyilagosan felvázolta a szerinte köztünk lévőket, és hogy ez miképpen fog alakulni. Mert nyilván kedvel engem, és nyilván szeret velem lenni, és nyilván szeret megölelni, ahogy azt már aznap kétszer is megtette, és persze barát-barátnő viszony felé halad az egész, mert mi más felé haladna, viszont neki nőnapon ért véget egy két és fél éves kapcsolata, és most sok hibát lát magában, ezért nem akar sietni. Hogy én ezeket akkor (és most is) nem láttam másnak, mint a leghatározottabb sietésnek, hiszen huszonnégy óra sem telt el az első szóváltásunk óta (mondjuk ettől függetlenül elég közel éreztem magam hozzá, mintha jóideje ismerném). Hát bólintottam a nyers summájára, s a másnapi viszontlátás reményében elbúcsúztam.

Másnap reggel egy email fogadott tőle, ugyanis megígérte, hogy elküldi nekem két novelláját. Csak az egyikre volt időm, hogy e késsek el, úgyhogy annak gyorsan nekiugrottam. Jól ír, nagyon jól, csak a témája meglehetősen ijesztő (s tovább olvasva később a többi írását, mind az is marad, komor és ijesztő). Reggel nem is nagyon bírtam vele emiatt beszélni, megkérdezte, hogy mi a baj, hát mondtam, hogy elolvastam. Megleptem, megijesztettem, és csak annyit kérdezett, hogy nem akarok-e leülni.A délelőtti beszélgetést a filmről, amit nem tudtam megnézni nem mellette ültem végig. Igazából nem akartam, de közben azért össze-össze néztünk, próbálta eldönteni, mennyire viselt meg. De az előadás után már szükségem volt rá, hogy vele beszéljek. S így is lett, az ebéddel kiültünk, és megbeszéltük a novellát. És mesélt a volt barátnőjéről, valahogy úgy, hogy tudtam, hogy egy nagyszerű valaki volt, aki mindazonáltal nem becsülte őt eléggé. Ekkor megint megzavartak minket, most a dohányosok. Életemben soha nem utáltam még a szokást, most mégis. Áttelepültünk a kert egy másik szegletébe, ahol ők már nem láthattak. És ő kérdezett, én meg válaszoltam, egészen addig, míg vissza nem kellett mennünk. Megint megölelt. Az előadásról elkéstük, és kicsit csúyn néztek ránk, de nem érdekelt. Beültünk leghátra és figyeltünk. Vagy inkább csak értelmes fejjel üvöltettük a gondolatainkat a homlokcsontunk mögött.Az, hogy akkor megsimogatta a karomat, eldöntötte azt, amit addig talán nem akartam bevallani, hogy igenis szükségem volt rá. Mert imádtam vele beszélni és vele hallgatni, és az ismerettség ideje édesmindegy. (na ha majd ezt egyszer visszaolvasom nem leszek büszke magamra) Múeumba mentünk képeket nézni. Mit mondhatnék? Négyes csoportokban voltunk, s a velünk lévő lány kicsit bosszantóan viselkedett (megkérdezte Manótól hány éves, majd egy kisebb baklövés után lepedofilozta), egy évvel idősebb nálam, és mégis úgy viselkedett, mint egy 12 éves... Manó sem bírta ezek után elviselni, elcibált mellőle, és közölte, hogy nem bír vele tovább beszélni, már inkább csak velem akar. Ezután elköszöntünk a csoporttól, nem mentünk vissza a vacsorára, helyette kiültünk a ligetbe beszélgetni. Beszélgettünk, mindenféléről. Leginkább fontos dolgokról, érzésekről, így nem beszéltem azelőtt mással. Nem akarom elmesélni most a vicces részeket, mert azok inkább mardjanak az enyémek, meg az övé. Közölte, hogy azért nem akar sietni semmivel, mert nyilván én sem egy hónapra tervezem vele. És ekkor mondta el, hogy miért nem tudott a szemembe nézni, és hogy a buszon rólam beszéltek, és hogy szeret velem lenni. Tekintettel arra, hogy hat napra elutazik elküldte nekem a novelláit, meg egy filmlistát ésközben beszélgettünk.Azt mondta, még em szerelmes belém, csak boldog, ha velem van, és fél, hogy talán nem is lesz serelmes, pedig szeretne. Na ennyit a nem siet semmivel-lel. De ezzel párhuzamosan ő a pont így című számot, most már szereti, hogy ismer (részlet:pont így, pont most veled szeretnék lenni, mikor megszűnik minden, nem számít semmi, pont így, pont most, veled szeretnék lenni), és a szia helyett jobb szeretné, ha viszont látásra-val köszönnék. És ezeket nem őszintétlenségből, az én bolondításomra mondta vagy írta, egyszerűen csak ilyen, egy furcsa ember. A hatból egy nap telt el. Olvasom az írását, nézem a filmeket, amiket ajánlott, úgyis megkérdez majd róluk. Véletlenszerűen választva filmet, egy drogfüggőségről szóló filmet fogtam ki, és most ezen gondolkozom. Na, nem a drogokon. Hanem, hogy miért kell más emberektől függenem. És félek, hogy Manótól már most függök egy kicsit. Ami talán nem baj, egészen addig, amíg itt van velem, amíg velem beszél...

Elnézést, ha fárasztottalak ezzel a kis történettel kedves olvasó, vagy ha rosszul esett a témám, de most ez történik velem, hozott anyagnól dolgozom.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Jó, jó, bocsánat a címért, frappánsabb nem jutott eszembe, az meg mégis csak snassz lett volna, ha azt írom, hogy Olaszországban.

Az utazás talán legmulattatóbb és legérdekesebb szála az új bőröndünkhöz kötődik, amit anyám 400 forintért vett egy kínai boltban. Kiléptünk a házunk kapuján és két méter húzás után (viccen kívül, tényleg annyi volt) kiesett a helyéből a húzókája. Szóval az egész városon és Rómán is nehézkesen cibáltuk végig, többnyire a csak emelésre alkalmas fülénél fogva próbáltuk húzni, minek következtében többször elestünk vele, a lábunkra húztuk. Hazafelé beadtuk a csomagmegőrzőbe, ahol is az egyik dolgozó megpróbálta elhúzni és a füle a kezében maradt. Nem zavartatta magát különösebben, hogy tönkretette vagy akármi, visszadugta és kész, mintha mi sem történt volna.

Az egyetlen napon mikor strandolni akartunk 20 fok volt és viharos szél.. A mi mázlink.. Szóval helyette rokont látogattunk... Kicsit borzalmas volt, de ez már csak így van.

A város alapból nem tetszett, akárki akármit mond Rómára, szerintem egy elavult turistalátványosság, ami lakásra és közlekedésre is alkalmatlan. Eszméletlenül koszos, az utcákon se a gyalogosok se az autósok nem férnek el, ha az ember kerestül megy egy zebrán csupán 2 scooter, négy vespa, tizenhat autó és két és fél turista busz akarja elcsapni (a zöldön), ami nem a legjobb arány. Mindenhol kereskedők rohamoznak meg a használhatatlan, csak a turistáknak fenntartott cuccokkal, mint a neonnarancssárga, szétplaccsanó, majd magát összeszedő műanyagmalac, márkás táskák és napszemüvegek másolatai, csúnya szalmakalapok, kínai  legyezők és napernyők, karperecek stb. Minden kapualjban pizzéria vagy fagyizó. Minden második téren egy kút és egy obeliszk. Egyszerűen úgy tűnik, mintha mindenki tudná, hogy ez így használhatatlan, de minden épület műemlék, nem lehet semmin változtatni. És a kereskedőkön és pincéreken kívül elvétve láttam csak egy-egy helyit. Az idő egyszerűen megállni látszik. Biztos nekem van rossz ízlésem, de egyszerűen ezt kell mondanom.

Persze rátett az egészre egy lapáttal, hogy anyámék végig veszekedték az utat. A dolognak két mély pontja volt (tulajdonképpen egy mély vonal volt az egész, de ez a kettő volt a legmaradandóbb): az egyik, mikor a vatikán mellett elhaladva anyám elkezdte cikizni apámat, hogy vallásos, és mindig a mindenhatót emlegeti, és hogy akkor miért nem csatlakozik a tömeghez egy imára. A másik pedig az volt, mikor leszúrt apámat meg engem, hogy együtt sétálunk és, hogy apám sétált-e már egyáltalán a hugommal is és mi ez hogy mi együtt sétálunk... (tegyük még hozzám, hogy a hugom végighisztizte az utat és nem volt hajlandó apámmal menni, folyton anyámra volt rácuppanva, de apám még ígyis sétált vele egy fél napot...). Szóval csodálatos egy nyaralás volt. Hugommal megint egy franciaágyon és hát nem tudtunk aludni egymástó, én rugdostam őt álmomban ő meg lerángatta rólam a takarót.

Na, de végre vége, végre itthon. Ma volt egy jó napom. Akartam róla írni. Erről akartam és az olaszokról nem. Rég éreztem magam ilyen jól valakivel. Olyan mindenről beszélgetős, mindenen röhögős dolog. Nem hiába a kedvenc emberem. Csakfélek, hogy egyszer eltűnik. Lehet hülyeség, mondja meg  valaki más, én nem tudom... Minden esetre most végre határozottan úgy érzem, hogy élek. Még pár napig így is lesz majd. Mindig ez van mikor vele beszélek... Hála Istennek...

Egy jóbarátom meg már négy napja hallgat. Már kezdtem aggódni, hogy mi is van vele, mert minden este szokott írni nekem pár sort. Tekintettel arra, hogy az ő egyik haverjával holnap úgyis találkozom megkérdeztem mi van vele, hát nem lelépett nyaralni a szüleivel..? Engem meg ijesztget... Másik barátnőm meg Peruban, őt sem érem utol... Hjajj emberek. Vigyázzon mindenki magára!!

Mára ennyi is voltam, mert nem érzek magamban sok alkotókedvet.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Érdekelt - mert végülis miért ne érdekelne? - hogy mit írtam nektek tavaly ilyenkor. Persze jól emlékeztem rá.Fel akartam mérni, mi is változott egy év alatt. Minden és semmi, hogy ezzel a közhellyel éljek.

Az új tanévben új tanárok jöttek, és búcsúztunk néhányaktól. A tanulás iránti lelkesedésem a régi (nem csináltam semmit), viszont meglepő módon jól érzékelhető eredményjavuláson ment keresztül a bizonyítványom. Az órákon hasonlóan keveset tudtam figyelni, mindig máshol jártak a gondolataim. 

Tavaly azt írtam nem megyek majd el a pszichológushoz idén, viszont tartani fogom a kapcsolatot a magyartanárnőmmel (Néni). Ezzel szemben Nénit nem hívtam, nem látogattam meg, nem hívtam, ellenben két alkalommal ültem bent a pszichológusnál. Egyszer az ő általa kért időpontban, meg egyszer, mikor apám a halálos betegségével küzdött. A depresszió maradt, azzal nem sokat tudok kezdeni, viszont sikerült újra elrejtenem az emberek elől, és nem jártam miatta hetente a mókuskához (mégha ő szerette volna is ezt). Megölni magam kevesebbszer akartam, mint egy éve, bár nem tudom, hogy ez egetrengető siker-e... 

Idén is a szerelmet kutattam veszettül, őrült módon. Volt vagy egy hét jó időszakom, de aztán.... Minek keressem másban azt, amit már megtaláltam valakiben? Na persze leszámítva, hogy ahhoz a valakihez nem lehet már sok közöm az életben... Elszúrtam, sokszorosan... Egyik barátnőm - aki már előbb észre vette mit is kompenzálok a mindenféle srácok felszedésével, majd két hét utáni kidobásával - a következőt mondta egyszer nekem: "Tudod, az, hogy bárkit megkaphatsz, nem jelenti azt, hogy meg kapod azt, akit szeretnél..." Ez mostanra esett csak le. Kár? Nem kár? Kár... Már csak azért is, mert vele vannak a legjobb örténeteim, azokat kell mindig mesélnem ennek a barátnőmnek. Meg mert az egész város tele van vele...Meg mert már 10 perc beszélgetéssel is megelégszem vele, az is ad kéthétnyi boldogságot... Szörnyű, mint valami drogos... És mióta ismerem, majd két éve...

Gazdagabb lettem pár új baráttal. Leginkább olyanokkal, akik az árnyékból figyelnek, hogy a kellő pillanatban felbukkanjanak és a naposabb oldal felé tereljenek engem. És sikerül, azt kell mondjam sikerül. Sőt, még arra is rávettél, hogy bemenjek egy bizományiba!

Na meg persze ejtsünk pár szót még így a végén a kinézetemről. Már az év elejét is az állítólag kórosan sovány súlytartományban kezdtem, és év végéig folyamatosan fogytam (nem tudom ki állítja össze ezeket a testtömeg-indexeket, de ha valaki érintett a dologban elmondanám, hogy a nem nézek ki kórosan soványnak, nem ütnek át a póló alól a bordáim és nem is érzem magam annak. Nőttem egy pár centit, talán utoljára életemben. És a mai nap eseményeként befestettem a hajam szőkére. Olyan meleg szőke. Sárga. Épp csak olyan vagyok, mint egy próbababa a nyolcvanas évekből. Kicsit provokatív, kicsit csúnya, kicsit szép, kicsit egy angyalka, de kicsit gonosz. Kaptam miatta hideget meleget, de pont ezt akartam. bban senki nem kételkedik, hogy a stílusomhoz illik és nem vártak mást. Akkor pedig jó lett, mert kicsit megosztó személyiség vagyok. A pszichológus mindig azt mondta, hogy a hirtelen kinézetváltoztatás valami lelki sérelemre utal. Ha ez így van, akkor a hajam egy valóságos segélykiáltás (félre ne érts kedves olvasó, tetszik a hajam, de tényleg).

Ez volt az idei évértékelőm, remélem jó történetekkel szolgálhatok majd a nyár kapcsán is, és megmosolyogtathatlak majd titeket néhanap.

Szép nyarat és szép napot mindenkinek. Veletek ugyanitt nemsokára. 

KÁCIÓ! Itt tartunk. szóval már mindjárt jön az a bizonyos V-betűs... :D Közeledve az év végéhez csak pici kis sziporkákat mesélnék, hiszen már komoly oktatás nem folyik, nem folyhat.

Év végén minden tanárnak szokás adni valami búcsúajándékot. (olyan ez, mint a hálapénz, csak még annyi értelme sincs..) Ez nemtől, kortól, szimpátiától függően bor, csoki, virág vagy süti (hébe-hóba valami kézzel készített ajándék). Én az egyik kedvenc tanáromnk adtam ajándékot, aki egy 72 éves "bácsi". Egy üveg jó fajta vörösbort vettem neki (nem, kor, és szimpátia alapján). Megnézte, megköszönte, hogy ez milyen jó, ezt ő szereti (hála istennek akkor sikerült jól választanom). És akkor így közölte, hogy tulajdonképpen az iskolában nem szabad szeszesitalt birtokolni, szóval ezt nagyon gyorsan el kéne tüntetni, így ha valakinél van dugóhúzó, meg ne adj isten műanyagpohár, akkor ezt szétöntögetné közöttünk, bár ezt lehet, hogy Hoffmann Róza nem tartaná a legjobb oktatási politikának... Pechünkre senkinél nem volt dugóhúzó, de már a felajánlás is szívderítő volt. Óra végén sajnos azzal a bejelentéssel szolgált, hogy mivel nyugdíjjas korú ezért nem biztos az állása, így nem ígéri meg, hogy szeptemberben találkozunk. Mert, ahogy ő mondta, sokan szeretnék, ha ő már csak a négy falat nézné a szobában... Ehhez rögtön lenne is egy jó kis nótám: https://www.youtube.com/watch?v=RcbQ6AB33WU Én meg elgondolkodtam. Hogy van az, hogy elküldenek egy jó tanárt? Egy olyan tanárt, aki tankönyveket írt. Egy olyan tanárt, aki maradni akar. Kinek lesz ez jó? A tanárnak, aki nyugdíjba kényszerül teljes szellemifrissességben (olyan tanár, aki elmondja az összes többi tantárgy anyagát is); az iskolának, ami egy nagyszerű pedagógussal lesz szegényebb; az osztálynak, ami az érettségi előtt két évvel kap új tanárt, s akit már kilencedikben is valaki más tanított; vagy a diákoknak személy szerint, akik szerették a tanárt, és akik a helyette egy kevésbé tapasztaltat fognak kapni? Lehet, csak a személyes szimpátiám miatt merülnek fel a kérdések, de talán van oka, mert egy olyan tárgyat szerettetett meg velem, amit a kezdetek kezdete óta a hátam közepére se kívántam. Nála hagytam az utolsó esszémet, nem adta vissza. Na sebaj... Végülis nem biztos, hogy elmegy, csak 90%. Nem állapot ez így. Nem tudtak nekünk tankönyveket rendelni, nem tudták a jövő évi órarendet összerakni, azt se tudjuk, hogy ki melyik osztályban fog tanítani, sőt, azt se, hogy ki megy, ki marad és hány embert kell felvenni. Hogy baj van-e az oktatással? Igen. Vajon csak mert a változások sosem mennek zökkenőmentesen, vagy egyszerűen azért, mert a változtatásokat úgy találták ki, hogy azok a gyakorlatban ne legyenek alkalmazhatóak? Talán nem nekem kell választ adni, illetve tudjátok mi a véleményem. Mindenesetre mégegy dal egy jó tanártól búcsúzva: https://www.youtube.com/watch?v=zUsC_9aZdYE

Magyartanárunk lázasan diktálta nekünk a kötelezőket és elejtette a kettőnk közötti kommunikácó kulcsszavát: erkölcstelen. Valamiért ezt elkezdte hozzám kötni. Az elején irritált, de mostmár inkább büszkén viselem. Főleg azért, mert rólam feltételezi, hogy éretten fel tudom dolgozni a témát. Szóval mondja mondja a kötelezőket, jó, akkor azt a könyvet nem mondom, mert az erkölcstelen (rámnéz, én meg elvigyorodom). Maga szeretne valami erkölcstelent olvasni? Én meg életemben először mindenféle kitérő nélkül egyenesen a szemébe mondtam, hogy IGEN. Fél perces röhögőgörcsöt kapott ő is, az osztály is. Majd megkaptam a címet: Guy de Maupassant - A szépfiú. Ehhez a következőt fűzte hozzá: Ez csak magának szól, más ne olvassa. És ha azt mondják a szülei, hogy ilyen erkölcstelen dolgokat nem olvashat, ne hivatkozzon rám. Persze ez csak a mi játékunk. Párbeszéd némán vagy hangosan, amit más nem ért egészen.

A rajztanárnő ma kiosztotta az év során készült munkáinkat. A jó rajzaimat viszont lenyúlta. Mert ő azokat ki akarja rakni. Év közben egyszer nem volt kinnt semmi abból, amit én csináltam. Most minek kell neki? Leszámítva azt, hogy kedveli a karikatúráimat. De el nem tűnteti őket, azt mndta októberben visszakapom, és be is fogom hajtni! Volt egy alkalom, amikor nekem is modellt kellett ülnöm. Az egyik srác akkor egész jó képet csinált rólam, szóval most megragadtam az alkalmat, hogy elkérjem tőle. Mondtam neki, hogy ne higgye egoizmusnak vagy bármi ilyesminek, de oda adná-e azt a rajzot, amit rólam csinált? Ó, hát persze. a matekórai közös munkánkért ez a minimum (csapatversenyzünk és mi vagyunk egy csapat és eddig vezetünk, a nyertes pedig csokit kap, szóval a dolog vérre megy). Kicsit távolabb tartotta magától a rajzot és még ennyit mondott: a gerinced kicsit hosszú lett, de alapvetően ez az egyik legjobb munkám, szóval tessék. - Még szép, hogy azért kell, mert ez az egyik legjobb munkás - Csak tőlem kéred el? - Aha... - Ó, akkor ez külön megtiszteltetés nekem." Nem igazán értem, miért is kellett annyira az a rajz. Nem hasonlít igazán. Épp csak az esetlen tartás. No mindegy, jó helyen lesz a Lenin-mauzóleumom mellett... (nem emlékszem, hogy Leninemről meséltem-e már, de nem ismételném magam a világért sem, szóval ez most kimarad a meséből).

Délután áthívtam a lányokat hozzám és gofrit sütöttem nekik. Nem voltam elég eredményes. A dologgal csak az a baj, hogy kisütök egyet, kirakom a tányérra, és máris öt részre szedjük és megesszük. És akkor megint lehet várni a következőre, hogy az is kész legyen és ötfelé osztassék. De laza 3 órán keresztül azt kavartam sütöttem, egész jó program.

Be fogom festetni a hajamat. Ez a hétfő reggeli programom. Szőkébb leszek. Nem szeretem már a hajam színét, mert ilyen furcsa szürkés-szőkére sötétedett. Hogy ez az átfestés valami fura önkifejezési módszer, figyelem felkeltés, új életszakasz kezdése, vagy épphogy kézzel-lábbal a múltbeli önmagamért való kapálózás, azt nem tudom. Hogy csak simn egy hajfestés lenne? Ugyan kérem! Túl logikus :)

Egyszerűen nem hiszem el, hogy itt az év vége. Vagy inkább nem akarom. Valami véget ér. S az utolsó előtti szabad nyár veszi kezdetét. Bárdként lebeg a fejünk felett az érettségi, s ezt minden egyes tanár belénk is sulykolja. De ha megcsinálja egy kismucsajröcsögei bejártam csajozni gimnáziumból jött valaki, akkor mi miért ne csinálnánk? Ha a tanárainknak annak idején ment, miért ne nekünk menne? Minden alkalommal felbosszant, mikor ezzel riogatnak (meg az is, mikor írás közben kipillantok az ablakon és  anegyvenes szembeszomszédom pucér seggét látom...).

Remélem nyáron jön valami érdekes, amiről írhatok. Kellene egy kis őrültködés. Új ismerősök, valami bandázgatás... Bár nekem elég lenne, ha a régiek, akik néha hónapokra elhallgatnak most szórakapnénak, és kiülnének velem a parkba vagy egy kávézóba egy kis történetmesélésre. Majd valamikor rágom a fülüket ezügyben... Vagy várom, hogy jelentkezzenek maguktól... Ez még nem eldöntött.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Történt velem ez meg az... Ez meg az? Ez meg az... De mi az az ez meg az? Hát, tudod... Ez, meg az... Olyan ez, mint az egy s más... Szóval nem mondassz semmit...? Már elmondtam mindent...

Ez a beszélgetés a múlt éjszaka terméke... Legszívesebben én is ennyiben hagynám most a történetem, de nem teszem. Tegnap este egy barátom megkeresett engem, s feltette az ominózus kérdést: "Szóval, te tényleg biszexuális vagy?" A kérdés váratlanul ért, de persze helyeseltem, az. "Ó, az nagyon jó. Mostanában minden ismerősömről kiderül..." Kicsit féltem, nehogy össze akarjon boronálni, valami kétes alakkal, valami ismerős-ismerősével, de szerencsére nem erről volt szó. "tudod el akarok neked mondani valamit, valamit, amit még soha senkinek nem mondtam... Nehéz ez így, de tudom, hogy neked el akarom mondani..." Értettem is, nem is, illetve csak sejtettem, hogy arra akar kilukadni, hogy ő is bi lett. Nem mondta ki, nem merte, én kérdeztem rá, ő csak bólogatott. S aztán engem kérdezett, hogy mi ez, mivel jár? Tulajdonképpen mit jelent? Én meg csak álltam a dolog előtt értetlenül. Mi késztet egy 14 éves fiút arra, hogy egyszercsak hipphopp, azt mondja, hogy biszex? Mármint nem is ez a furcsa, hanem, hogy ezzel párhuzamban állítja, hogy ő soha nem járna fiúval, ő sosem lenne úgy egy fiúval, mint egy lánnyal... Akkor mi történhetett az én barátommal? Mitől gondolja magát binek, ha egyértelműen úgy látszik, nem az? Rá is kérdeztem, de választ nem kaptam, csak amit már fennen olvashattatok, ez meg az...

Legjobb barátnőmmel is sikerült kicsit összevesznem... Javasoltam neki az életet, ahelyett, hogy éjt nappallá téve a kedvenc zenekarai koncertjeinek a felvételét nézze, meg a képeiket, sőt, már a legnagyobb rajongójuk videóit is... Lehet hiba volt. Mindig azt mondja nekem, hogy ő nem képes senkivel beszélni, mert unalmas, nem tud semmiről beszélgetni, és különben is, mindenki utálja... Mit lehet tudni, lehet én vagyok elfogult 14 év ismerettség után, de elmondhatom, nem unalmas és nagyon is tud miről bezélni, be nem áll a szája. Bárkihez odamehetne teljes lelki nyugalommal, de ő - állítása szerint - megnémul. S én mondhatok neki bármit, úgyse tudom, milyen némának lenni... Mi tagadás tényleg nem gyakran fordul elővelem... De mégis mit mondjak neki? Nem csak kifogások ezek mind? Hiszen azokat könnyebb gyártani, mint csinálni valamit... Vagy az én világom lenne valami egészen más, mint az övé? Nem tudom... Mindenesetre a Nyugatitól majdnem a Blaháig sétálva úgy mart közöttünk a csend, mint még soha. Néma voltam. Nem tudtam semmit mondani. Ő összezuhant és a kedvenc zenekara zenéjét hallgatta, én meg csak meneteltem mellette némán, megálltam, ha számot váltott, és csak mellette voltam, a biztonság kedvéért... Vagy egyszerűen magam miatt...

Találtam valami csodálatosat. Egy francia könyv (Boris Vian-Tajtékos napok). Mindenkinek ajánlom, egy valakinek különösen, s remélem magára ismer a megszólításban (vagy talán olvasta is?). Hangoskönyv verzióban találtam rá Rudolf Péter-Nagy Kálózy Eszter előadásban, és valami zseniális. Tulajdonképpen a nemrég megjelent filmváltozatra figyeltem fel, s már tervben is van, hogy moziba megyek és végigrajongom a filmet, csak régi szokás szerint nem nézek egyedül filmet moziban... De lassan lelek valakit. Majd ha láttam többet is mondok róla, de még csak a felénél járok a könyvben is, meseszerű, abnormális, groteszk, gyönyörű és nem utolsó sorban vicces. De erről majd később...

Apám itthon van pár napra (hála a magasságosnak holnap kora reggel Haza utazik, már Haza...), és áll a bál. Anyámmal üvöltöznek minden hülyeségen, főleg az autókon, amik szakadtak, öregek, sok pénzbe vannak, amiket eladni nem lehet, és Mi, Itthon nem is használhatjuk őket... Az egész borzalom... Apám tönkretette a kávéfőzőt, majd kijelentette, hogy ő aztán nem vesz újat, mert nem futja neki, mert sok pénzbe van a Saab... Az a kocsi, amit Mi, mindannyian utálunk, ami az egy évvel etelőtti megvétele óta 30 kilométert volt képes menni, és aztán meghalt (állítólag, most újraélesztették, de az egyik szerelő már meg is fújta, szóval majd hiszem, ha látom...), amibe apám szerelmes... Szóval állt a bál, a végén már válásról beszéltek (nincs az a mázlink...), anyám sírt, meg üvöltött, meg sírt; apám meg, mint egy nyúzott galamb mászkált a lakásban és mérgét szokás szerint rajtam vezette le... És még mindig annyian kérdezik, miért nem jó, ha a családom együtt van? Miért nem szeretek velük lenni?...

Talán mára ennyi, vagy talán még történt ez meg az... Na majd egyszer, egy asztal mellett, vagy egy meleg nyári éjszakán elmesélem...

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Hahó világ! Itt megint én. Hogy miért annak bajosan tudnám megmondani az okát, szóval ma egy ilyen önfeltáró magamban beszélésre készülök, ha ez untat, vagy megijeszt, ne olvasd ezt tovább.

Valami meghatározhatatlan kéztetés folytán felkaptam az új cipőmet és egy ezer éves Red Hot Chili Peppers számra kezdtem el táncikálni. Én XY, aki soha életemben nem tudtam táncolni, saját szórakozásomból meglehetős ritkán tettem. Nem is értem az apropóját. És ehhez ezt az egész csalódott hangulatot bennem. Csak várakozom. E-maileket, telefonokat várok. Régen voltam így. Pedig még az eső sem esik. Tényleg vannak megígért hívásaim, nem túl gyakran látott haveroktól. Akikre várok, nagyon várok. De valahol azt suttogja bennem a kisördög, hogy feleslegesen. Csak a jövőhétre ígérték, de én már most veszettnek látom. Vajon van valami, amire érdemes várnom? Talán inkább csak az derült ki, hogy az olyan erősen elfolytogatni próbált nagyon érző lényem nagyon is létezik. Na persze ettől még nagy a szám, s élőben ordenáré módon próbálom magam keménynek tettetni. Sok kell, ahhoz, hogy valaki kihozza belőlem az érző részemet. Talán nem véletlenül félek ettől annyira.

Egy barátnőm - mit egy, a legjobb! - mindig azt mondogatja nekem, hogy az ismerősei biztosan utálják. Ezen én rendszeresen ledöbbenek, hiszen miért is lennének vele, ha zsigerből utálnák? De mit veszek észre? Tulajdonképpen én is hasonlóan paranoiás vagyok...Kicsit másképp. Nem attól félek, hogy utálnak, mert azt azért még talán meg tudom állapítani. Attól tartok, hogy unalmasnak, vagy semlegesnek tartanak. Félek attól, ha valaki ígéretet tesz nekem. Mindig, mikor valaki megígér valami egyszerű apróságot, olyasmit, ami talán nem is számít igazán, mindig attól félek, hogy nem tartja be. Nem azért, mert a szívem szakadna meg, ha a nagy haverom nem hívna fel a randija után, hogy elmesélje, milyen a csaj, inkább csak mert félek, hogy nem vesz annyiba, hogy betartsa az adott szavát. Nincs szükségem felesleges ígéretekre, nem vagyok gyerek. (persze, hogy az vagyok, ha a szülinapi tortáimon álló gyertyákat számolod, de nem így értem) Vagy három-négy teljes napig rendben volt a lelki békém. Annyira, mint ide, s tova püff... na jó, az idejét se tudom meg mondani, mikor. Asszem az billentett ki megint, hogy Krisztián felhívott. Talán néma ígéretnek vettem, hogy eltűnik. Nem mintha nem örülnék neki, hogy nem így lett, de most mégis rosszul érzem magam. Csak tudnám miért...

Persze más is kavarog a fejemben, teljesen értermetlenül. Ha majd egyszer elérem a megvilágosodás pillanatát, csak úgy magammal kapcsolatban, nem a világot meg az életet illetőleg, feltétlen értesítelek titeket. És felmerül még egy kérdés bennem, de erre már a választ se próbálom keresni: mi a jobb, ha valaki azt mondja, hiányzol, de nem tudod, hogy igaz-e; vagy ha nem mondja, és nem tudod eldönteni, hogy hiányoztál-e? Asszem ma túl sok nőknek készült amerikai sorozatot néztem, szóval elteszem magam egy remélhetőleg kellemesebb napra (bár ez egy hétfőről beszélve valószínűtlen). 

Szép napot mindenkinek, aki elért idáig! Veletek ugyanitt nemsokára!

Nagy történeteim jelenleg nem lévén csak a kisebbeket mesélgetem, de ne aggódjatok, azt is ugyan olyan lelkesedéssel (már ha ez pozitív). Csütörtök este nagy lendülettel készítek jegyzetet "Sanyából" (vicces kedvű magyartanárnőm csak így becézgeti Petőfit...), kint meg valamit fúrnak az utcán. És egyszercsak elmegy az áram. Olyan este kilenc körül. Na mondom csodálatos, akkor ezt nem tudom befejezni... Sebaj, akkor gépezem egy kicsit. És már majdnem elindultam, de leesett, hogy nincs áram. Nem baj, akkor majd tévézem... Ja, de nincs áram... Sebaj, van gyertya, és úgy tudok gépezni, ja nem, hülye vagyok, de nem kicsit... Telefonfényben megkeresem a gyufát meg a gyertyát (talán mondanom sem kell, hogy keresztül estem a széken), és gyertyafényben folytatom "Sanyát". Leírtam az utolsó évszámot, a gyertyafényben hunyorogva, mint egy nyamvadt kódexmásoló, és abban a pillanatbanvisszajött az áram... Akkor most már lehet gépezni. Csakhogy az UPC-s eszközök nagyon utálják az áramszünetet, szóval tudtam, hogy net még nem lesz. Akkor tévézzünk. Jé, még az se megy. Felemelem a telefont, süket. Olyan negyed11ig ültünk hárman a bekapcsolt, de műsort nem fogó tévé előtt és kétpercenként emelgettem a kagylót, hogy van-e vonal, mert azért éjnekévadján nem állt szándékomban az UPC telefonközpontban reklamálni, amúgy is mindig nagyon kelletlenek. És akkor döbbentem rá, mennyire meg vagyunk lőve áram nélkül, meg tévé és internet nélkül. Mintha semmire sem lennénk képesek nélküle. Holott nem alapvető feltétele a létfenntartásnak, de az ember mégis kiszolgáltatva érzi magát, ha nincs közvetlen kapcsolatban a világ összes létező hírével.

Pénteken jött hozzánk a suliba egy srác, aki régen oda járt hozzánk, most meg a google-nek programoz. Alapból óriási pirospont volt, hogy hozott nekünk svájci csokit (a kedvenc svájci csokimat :) ). De amiket mesélt meg mondott, az is nagyon érdekes és informatív volt. Engem érdekelt a csoportból tényleg komolyan a programozás, szóval kb velem beszélgetett végig- Elkérte az e-mail címem, hogy küldhessen egy listát a könyvekről, amiket el kell olvasni a programozásról (szerinte). Ezen a ponton sikerült "kicsit" beszólnom, tekintve, hogy kb. közöltem, hogy utálom a gmailt... Én is elvicceltem, ő is, szóval nem volt gáz. Még a iskolai színjátszó szakkör előadására is beült velünk. Összefoglalva, hatszázadjára is: jó arc volt, na.

Péntek késő este megérkezett apa (holnap korán reggel utazik is vissza), szóval a mai nap nagy családiprogramozás jegyében telt. Temetőt látogattunk, hogy nagyapámék sírját gaztalanítsuk (apám heppje lett ez a sírjukon való kertészkedés, én ezt csak azért találom furcsának, mert apám volt az, aki azt mondta - még mielőtt bárki közeli rokona meghalt volna -, hogy majd ha ő egyszer meghal, akkor maximum egy évben egyszer, halottak napján vigyünk virágot a sírjára, egyébként ne, mert ő nem akarja, hogy a temetőt látogassuk, vagy el se temessük, hanem a hamvait szórjuk valahol vízbé és akkor ha arra járunk a városban majd eszünkbe jut). Aztán úgy volt, hogy előrehozott gyereknapot tartunk és vidámparkba megyünk, de végül az esőgyanús, szeles, rossz idő miatt letettünk az ötletről. Ettünk egy-egy zsírosdeszkát a ligetben, meg egy-egy sütit egy cukiban. Húgom kapott egy társasjátékot (az Élet játéka.), fel is avattuk, kétszeresen (persze polgárpukkasztásból mindkétszer feleségem volt és nem férjem... anyámék meg a nagy toleránsok, akik aztán megértenek mindent... jah, persze.. ott háborogtak, hogy mi ez már? éski is tagadnának... na nem véletlen nem beszélgetek velük bizonyos dolgokról...). Én meg kaptam egy klassz szandált (ami először úgy tetszett anyámnak, hogy ő is akart magának egy olyat, majd elkezdte halálba fikázni, hogy parasztnénis... anyám... ki érti...?)

Ja, és úgy 10 nap hallgatás után felhívott Krisztián. Én már réges rég elkönyveltem veszteségként. Hiszen az ember nem számítha feltétlen az utcán megismert haverjaira. Na de úgy tűnik azért egy kicsit mégis. Csak szegény-szegény szerencsétlen halálba dolgozta magát és beteg lett... De azért még él. No persze felmerül a kérdés, hogy el kell-e ezt hinnem neki. De igazából nem érdekel, hogy kamu-e vagy sem. Hiszen alapból arra számítottam, hogy eltűnik. 

Eredetileg volt még egy-két jó sztorim elmesélésbe, de sajnos kimentek a fejemből, szóval érjétek be ennyivel.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Nos ma egy picit írok majd arról is, ami az aktualitásokat tekintve leginkább passzol a címemhez, de előtte be kell szúrnom egy történetet a napokból. Ehhez ismernetek kell iskolatáskám kinézetét és személyiségét. A "kis drágámról" azt kell tudni, hogy a világ legmárkátlanabb teremtése. Négy éve azzal a felkiáltással kaptam, hogy táska ez is fiam, meg olcsó, egy évre jó lesz, aztán majd találunk valami jobbat helyette. Négy éve keressük azt a bizonyos jobbat helyette, és én ennyi idő alatt (kb 2 hét alatt amúgy) sikeresen beleszerettem a kis szörnyetegbe. Katonai szürkészöld színben pompázik, háti és úgy combmagasságig eresztve hordom a hátam mindenféle egészségiproblémái miatt, kényelmi szempontból így jó (az utcán erről megismerni nem ér). Drága szívem olyan két csatos fajta. Nos jelelgéből adódóan meglehetősen strapabíró, de azt már ő sem viselte el, hogy osztálytársaim ezeken a műanyag csatokon tapostak több, mint két éven át. Szóval úgy másfél éve eltört az egyik csat, amit onnantól kezdve nem lehetett bekapcsolni. Szóval másfél éve járkálok az iskolatáskám ilyen picit szakadt verziójával, és tegnap megtört a jég, a város észrevette. Illetve biztos vagyok benne, hogy már korábban is, de most először tette szóvá. Egy buszra felszállva egy csupa pircing srác (tizenkettőt tudtam megszámolni az arcán) kopogtatta meg a vállam és figyelmeztetett, hogy ki van nyílva a táskám. Talán ő az egyetlen a városban, aki figyelmes? Vagy aki közvetlen? Vagy mindenki más számára ennyire egyértelmű, hogy nem lehet azt a csatot becsatolni? (akkor nálam is ügyesebbek, mert én se tudom, hogy melyik az, ami nem marad a helyén) Én heti rendszerességgel szólítok meg ilyenekkel embereket. Kinyílt cipzárak, kiesni készülő hajcsatok stb. Biztosan túl közvetlen vagyok, vagy nem is tudom. Egy másik történet még ehhez. A körúton ma elkapott az eső. Én nem tudom, hogyan lehet, hogy egyik pillanatról a másikra napsütésből buborékos eső lesz, de ha valaki legközelebb előre szól sampont is viszek és megspórolok magamnak egy hajmosást. Node lényeg a lényeg merészen baktattam tovább az esőben hiszen már csak pár sarokra voltam a céltól csak nem ázom meg annyira (==> úgy értem célba, mint egy ázott veréb). És akkor egy kapualjból majdnem kipattant mellém egy srác, ogy nagy kék esernyőjét a fejem fölé tartsa. Hogy miért csak majdnem? Hogy mi tartotta végül vissza? Nem tudom. Vagy az én ösztönös cinikus vigyorgásom, ami ilyenkor akaratlanul is az arcomrakúszik, vagy ő tudta azt, amit én nem, hogy 5 perc múlva eláll az eső és újra kisüt a nap.

És ezen a ponton csatolnék vissza a címhez. Hallottam erről a bizonyos rendezvényről, amit a kormány szervez. Ha jól tudom ez valami párkereső zenés-táncos mulatság fiataloknak. Ha olvastok már egy ideje, azt hiszem tudjátok mi következik most: az ötlet nem lenne rossz, DE! miért is verünk el erre 10 millió forintot? Mikor például a diszkók, táncházak, tánctanfolyamok stb. kimondva/kimondatlanul erre (is) vannak. Annak teljes tudatában, hogy teljesen botlábú vagyok, de ettől kivételesen eltekintve, nem biztos, hogy az akárhonnan odakeveredett  táncolni szerető (szintén nem feltétlenül tudó) ifjakkal ismerkedni szeretnék (hogy aztán egymásra találjunk, összeházasodjunk, családot alapítsunk - a megfelelő modell szerint legalább 4-5 gyerekkel -, és boldogan éljünk, amíg meg nem halunk). Ez a program amúgy persze erről szól. Csökken az ország népessége (ha a diplomások fele nem "menekülne" külföldre, az is megoldás lehetne), tehát növelni kell a gyermeknemzésre alkalmas, és arra hajlandóságot érző emberek számát. Nos ez mind szép és jó (lehet, hogy a családosok érdekeit szolgáló, vagy legalább helyzetüket direkt nem rontó intézkedéseket kéne hozni inkább a táncizás helyett, de ez egy privát vélemény részemről). DE! Lelki szemeim előtt lebeg egy másik kép... Nem tudom, hogy jövőképnek mondjam-e, vagy inkább Szerény javaslat a részemről (az eredeti inverzeként talán..): Miért ne támogatná inkább a kormány a lombik programot? Mármint nem pénzzel értem én... Nincs-e elég nemzőképes férfiember a "nagy csapatban", akik megoldhatnák Magyarország problémáját?  Biztosra veszem, hogy kelendő lenne az ötlet. Hiszen ki ne akarna egy politikus-porontyot? Remekül lehetne reklámozni. Bár kisebb módosításokat kellene tenni, például, hogy egy férfi egy éven belül hányszor adhat spermát... Na meg egy törvény, ami mentesíti a "bácsikat" mindenféli apasági pertől... Lehet, hogy egy idő után kóros lenne a beltenyészet kis hazánkban. De ettől igazából ne féljünk. Hiszen nagy vezetőink mindent megoldanak, meg ez egy olyan csodálatos ország... Annyi itt a nép, esély se lenne rá... Elnézést ezért a kis ízléstelen viccért, de hátha nem vág annyira az éle... Szóval tessék menni drága szingli barátaim, és ismerkedni ám, nehogy "kiürüljön" itt az ország... ;)

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Ma megint vihar van. Nem olyan szép, mint múltkor, de azért még vihar. Esőcseppek összevissza, vizes aszfalton guruló autók, sötét, meg én. Egyedül megint. De ma elég erős elhatározásom van. Ma nem hívok fel senkit. Írogat most nekem néhány alak, de azért nem ugyanaz. Ma telefonszuggerálás lesz. Legrosszabb esetben is anyám felhív. Na persze nem erre várok. Az elmúlt pár nap egy olyan szintű véletlensorozat, hogy már akármi is lehet. Csak legyen.

A mai nap a végtelenített filmnézés jegyében telt el. Zombik és űtlények... Azért nem intellektuális kikapcsolódás, de néha ilyen is kell... Ja és kénytelen vagyok visszautalni az Eurovíziós Dalversenyre. Nos kis hazánk kisembere egész jól szerepelt. Tulajdonképpen nem szeretem a dalt, de kétség kívül olyan bután egyszerű, hogy beleragad az ember fülébe (mint egy kómás hétfő reggelen az Én kicsi pónim zenéje...). Kicsit drogos álomban vergődik a szám (nagy valószínűséggel az előadó is), de olyan kis bájosan bugyuta. És belegondolva, hogyha az ember nem érti a szöveget, mennyivel jobb lehet... Hiszen kis barátunk kimászik a színpadra, belekapaszkodik a mikrofonállványba (kicsit guns n' roses feelingben), mármár attól féltjük (vagy abban reménykedünk), hogy állványostól zuhan bele a közönségbe. A gitáros, meg a csajszi meg csak vigyorog (hogy a dalon, vagy rajtuk is Alex szere látszik az nem megállapítható... csak viccelek, viccelek). A háttérben meg ilyen hippis vidám színkavalkádban úszkáló izébizék. Szóval egy szó, mint száz, elég sokan voltak, akiknek tetszett, legalábbis erre utal az a mindenképpen előkelő tizedik hely. Azért titkon reménykedem, hogy Alexen felbuzdulva azért nem kap még a magyar popipar 8-10 ilyen srácot... Nos a dánok győzelme engem őszintén szólva először meglepett. Mármint nem kifejezetten tűnt ki a többiből (őszintén így utólag csak a francia, azeri, magyar, finn és görög dalokra emlékszem, mert őket lehetett megkülönböztetni, ja meg a spanyolra, mert az bűn hamis volt). Aztán ugye elénekelte a dalt újra, és végignéztem a mezitlábas csajon, és azt láttam, hogy pont olyan, mint a múlt évben Loreen. Talán ez igazolja, hogy az embereknek ez kell. (majd jövőre tanácsoljuk már az előadónknak, hogy mezítlábaskodjon... na jó, de komolyan asszem nem sok esélyünk van arra, hogy a közeljövőben nyerünk). Persze gondolom sejtitek, hogy lendületes bólogatással fogadtam a finn és svéd csókokat. Aztán a lendület meg is állt. Mert emberek! Ez egy dal verseny! Nem politikai és egyéb célokra kéne felhasználni!

Na csak ennyit mára! Én nézem a vihart, meg a telefonomat, ti meg tegyetek így ha tetszik, vagy csak a dolgotokat. Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!