Itt van a tél, itt van ujra, S rút, mint mindig, énnekem. Tudja ördög, hogy mi okból élem túl? Tán túlélem. Kiülök a macskakőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom az autók surrogó kerekének lágy neszét.   Hát kb itt hagytam abba ennek az általam nagyon utált versnek a pesszimista átírását, egyfelől mert utálom Petőfit, másfelől, mert nem nagyon tudok verselni.

Na szóval december van, ami azért valljuk be, a legtöbb ember számára egy kedves hónap. Ünnepi hangulat, szállingózó hópelyhecskék, mézeskalács, bejgli, halászlé, karácsony, szilveszter miegymás, nem sorolom tovább. Saját részről - mi másért is írnám így - utálom a decembert. Praktikusan legalább a hónap felét totál depresszióban töltöm. Most kicsit hamarabb jött ez az állapot, mint gondoltam volna. Ugyanis számomra két alkalommal jön el a hónapban az a pillanat, amikor meg kell emlékeznem az év eseményeiről. Ugyanis decemberben van a születésnapom is, nomeg ugye a szilveszter. Ilyenkor az ember akrva-akaratlan elgondolkozik azon, hogy mi változott? S itt az én problémám. Minden egyes évben felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes volt-e leélni ezt az évet, jobban állok-e, mint egy évvel ezelőtt? S a válasz már több, mint tíz éve az, hogy nem. Nem vagyok előrébb, a dolgok még rosszabbul állnak, mint egy éve. Egy év alatt srácok jöttek mentek, nem lettem okosabb, hogyan védjem meg magam tőlük. Lányok jöttek volna, de elszalasztottam a lehetőséget, mert féltem, mert túl magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam ahhoz, hogy felvegyem a gavallér szerepem. Az otthonom nem lett jobb, a családom se, holott apám elment, de a távolból is dirigál, s most épp beteg, nem tudom, honnan lesz pénzünk.

Van-e értelme még egy évnek? Hol leszek én egy év múlva? Ha tudom, majd elmesélem, de kitudja, talán egy híd alatt fogok feküdni holtan s a hullámat majd jól megba... Utálok öregedni, utálom minden egyes újabb percét az életnek. Na persze megrögzött pesszimista vagyok, ezzel nincs mit csinálni.

És körbenézek az embereken é mindenki kíméletlenül és cinikusan BOLDOG. A fél suli kézenfogva jár, nekem meg annyi marad, hogy a mínusz akárhányfokban az iskola előtt ülök a padon és nézem, ahogy a boldog párocskák kisorjáznak a kapun. (nem tudom miért ültem ott a hidegben, ha tudnám, talán nem is ültem volna ott...)Nem irígylem mások boldogságát. Nem kérem, hogy mindig mikor rossz kedvem van, másoknak is az legyen, hiszen az nem volna jó semmire. Nem akarom, hogy valaki más legyen boldogtalan helyettem.

Az élet kicsit mindig versengés a többiekkel (kivéve, ha egy hegyi remete vagy). S mikor ránézek valakire, és bevillan, hogy hé, én nem akarok ilyen lenni, én jobb vagyok, az egyszerűen nem ér semmit. Mert gondolhatok én amit akarok, hiszen, ha annak a másnak ő a jobb, akkor feldughatom a ...be, hogy én nem akarok ilyen lenni. S mégrosszabb érzés, ha egyszerűen azt látod, hogy az a valaki van olyan jó, mint te, kedveled is, de küldenéd a picsába, csak mert neked is kell az a hely, kell az a szeretet, kell az az ember. S ilyenkor mindig hátrébb lépek egy kicsivel, hogy ne forduljak ki önmagamból. Nekem nem valaki más boldogsága kell, hanem egy saját egyedi, névreszólóan nekem.

Egy másik, mostanában gyakran tapasztalt érzés, amin sokat gondolkozom: mikor valaki akin, akivel jóban vagy/voltál, látod visszaköszönni a saját vonásaidat, kifejezéseidet, gondolataidat, az vajon unalmas lesz rögtön? Az talán sértő, vagy épphogy bóknak kell vennem? Mikor látom, hogy direkt engem provokál, hogy vegyem észre, vajon tényleg észre kell vennem? Vagy inkább akkor kellene gyorsan elfelejtenem?

S az emberek miért akarják kölcsönösen becsapni egymást? Miért akarnak engem kijátszani egymás ellen? Ez egy mai élmény és totál nem is értem. Egy ismerőssel jövök felfelé a lépcsőn és éppen nem beszélünk semmiről, mert fáradtak vagyunk, s ő meglátja az exhapsimat, s megjátsza, hogy éppen beszélgetünk. Úgy csinál, mintha épp most értem volna egy sztori végére, ő meg helyesel (a semmire) és nevet és bólogat. Mi van veled világ? Mi történik körülöttem? 

Egyedül, elhagyva érzem magam, még akkor is, ha barátok vesznek körül. S szinte hallom a bántóan cinikus és szókimondó barátnőm hangját: Ne te sírj, folyton volt hapsid, csak mindig elszúrod. Amúgy meg, ha azt akarod, hogy felszedjenek, ne nézz ki úgy, mint egy 30 éves leszbikus, és ne viselkedj úgy, mint egy ötéves kisgyerek.

Na persze ezeket a szavakat kicsit én adom a szájába, ez mind természetesen egy kicsit túlzás. Egy kicsit belefáradtam most mindenbe. Még siránkozni sincs kedvem tovább. Elkalandozott a figyelmem és elfelejtettem, mit akartam. Szóval ennyi voltam mára. Bocs, a... áhh, hagyjuk... Tudjátok vagy nem tudjátok, teljesen mindegy. Kívánom, hogy nektek legyen jó decemberetek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.