Történt velem ez meg az... Ez meg az? Ez meg az... De mi az az ez meg az? Hát, tudod... Ez, meg az... Olyan ez, mint az egy s más... Szóval nem mondassz semmit...? Már elmondtam mindent...

Ez a beszélgetés a múlt éjszaka terméke... Legszívesebben én is ennyiben hagynám most a történetem, de nem teszem. Tegnap este egy barátom megkeresett engem, s feltette az ominózus kérdést: "Szóval, te tényleg biszexuális vagy?" A kérdés váratlanul ért, de persze helyeseltem, az. "Ó, az nagyon jó. Mostanában minden ismerősömről kiderül..." Kicsit féltem, nehogy össze akarjon boronálni, valami kétes alakkal, valami ismerős-ismerősével, de szerencsére nem erről volt szó. "tudod el akarok neked mondani valamit, valamit, amit még soha senkinek nem mondtam... Nehéz ez így, de tudom, hogy neked el akarom mondani..." Értettem is, nem is, illetve csak sejtettem, hogy arra akar kilukadni, hogy ő is bi lett. Nem mondta ki, nem merte, én kérdeztem rá, ő csak bólogatott. S aztán engem kérdezett, hogy mi ez, mivel jár? Tulajdonképpen mit jelent? Én meg csak álltam a dolog előtt értetlenül. Mi késztet egy 14 éves fiút arra, hogy egyszercsak hipphopp, azt mondja, hogy biszex? Mármint nem is ez a furcsa, hanem, hogy ezzel párhuzamban állítja, hogy ő soha nem járna fiúval, ő sosem lenne úgy egy fiúval, mint egy lánnyal... Akkor mi történhetett az én barátommal? Mitől gondolja magát binek, ha egyértelműen úgy látszik, nem az? Rá is kérdeztem, de választ nem kaptam, csak amit már fennen olvashattatok, ez meg az...

Legjobb barátnőmmel is sikerült kicsit összevesznem... Javasoltam neki az életet, ahelyett, hogy éjt nappallá téve a kedvenc zenekarai koncertjeinek a felvételét nézze, meg a képeiket, sőt, már a legnagyobb rajongójuk videóit is... Lehet hiba volt. Mindig azt mondja nekem, hogy ő nem képes senkivel beszélni, mert unalmas, nem tud semmiről beszélgetni, és különben is, mindenki utálja... Mit lehet tudni, lehet én vagyok elfogult 14 év ismerettség után, de elmondhatom, nem unalmas és nagyon is tud miről bezélni, be nem áll a szája. Bárkihez odamehetne teljes lelki nyugalommal, de ő - állítása szerint - megnémul. S én mondhatok neki bármit, úgyse tudom, milyen némának lenni... Mi tagadás tényleg nem gyakran fordul elővelem... De mégis mit mondjak neki? Nem csak kifogások ezek mind? Hiszen azokat könnyebb gyártani, mint csinálni valamit... Vagy az én világom lenne valami egészen más, mint az övé? Nem tudom... Mindenesetre a Nyugatitól majdnem a Blaháig sétálva úgy mart közöttünk a csend, mint még soha. Néma voltam. Nem tudtam semmit mondani. Ő összezuhant és a kedvenc zenekara zenéjét hallgatta, én meg csak meneteltem mellette némán, megálltam, ha számot váltott, és csak mellette voltam, a biztonság kedvéért... Vagy egyszerűen magam miatt...

Találtam valami csodálatosat. Egy francia könyv (Boris Vian-Tajtékos napok). Mindenkinek ajánlom, egy valakinek különösen, s remélem magára ismer a megszólításban (vagy talán olvasta is?). Hangoskönyv verzióban találtam rá Rudolf Péter-Nagy Kálózy Eszter előadásban, és valami zseniális. Tulajdonképpen a nemrég megjelent filmváltozatra figyeltem fel, s már tervben is van, hogy moziba megyek és végigrajongom a filmet, csak régi szokás szerint nem nézek egyedül filmet moziban... De lassan lelek valakit. Majd ha láttam többet is mondok róla, de még csak a felénél járok a könyvben is, meseszerű, abnormális, groteszk, gyönyörű és nem utolsó sorban vicces. De erről majd később...

Apám itthon van pár napra (hála a magasságosnak holnap kora reggel Haza utazik, már Haza...), és áll a bál. Anyámmal üvöltöznek minden hülyeségen, főleg az autókon, amik szakadtak, öregek, sok pénzbe vannak, amiket eladni nem lehet, és Mi, Itthon nem is használhatjuk őket... Az egész borzalom... Apám tönkretette a kávéfőzőt, majd kijelentette, hogy ő aztán nem vesz újat, mert nem futja neki, mert sok pénzbe van a Saab... Az a kocsi, amit Mi, mindannyian utálunk, ami az egy évvel etelőtti megvétele óta 30 kilométert volt képes menni, és aztán meghalt (állítólag, most újraélesztették, de az egyik szerelő már meg is fújta, szóval majd hiszem, ha látom...), amibe apám szerelmes... Szóval állt a bál, a végén már válásról beszéltek (nincs az a mázlink...), anyám sírt, meg üvöltött, meg sírt; apám meg, mint egy nyúzott galamb mászkált a lakásban és mérgét szokás szerint rajtam vezette le... És még mindig annyian kérdezik, miért nem jó, ha a családom együtt van? Miért nem szeretek velük lenni?...

Talán mára ennyi, vagy talán még történt ez meg az... Na majd egyszer, egy asztal mellett, vagy egy meleg nyári éjszakán elmesélem...

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.