Nagyon szeretnék egyszer úgy ébredni, hogy jobban vagyok, mint az előző nap voltam, de sajnos nem megy. Ez egy szigorún monoton lejtő, kicsit mindig rosszabb. Néha meg sokkal rosszabb. Most már minden este sírok egy kicsit, ez lett a rutin. És nem megy. Egyszerűen nem működik semmi. Nem is akarom, hogy működjenek a dolgok, csak szépen szűnjön meg minden létezni.

Azt hiszem, hogy sosem szerettem élni, vagy legalábbis olyan régen volt már, hogy nem emlékszem rá. A legutóbb írtam is, hogy végrendeletet írtam 12-13 évesen. Egyszerűen nem tesz boldoggá semmi. Évek kellettek hozzá, hogy valaki kihúzza belőlem a mondatot, hogy nem szeretem a szüleimet, mert ők sem szeretnek igazán engem. Folyton útban voltam, mindig én voltam az, aki miatt tönkre ment anyám élete. Mert nekem meg Kellett születni. Holott dehogyis kellett. Nem én voltam ott, hogy gumit húzzak apám farkára, nem én voltam ott, hogy elmenjek abortuszra, ha ezt az életet nem akarom. Az ő döntése volt, s ebben én semennyire nem vagyok hibás. Már ki tudom mondani ezeket a mondatokat, már meg is értettem őket, de még mindig nem hiszem el. Még mindig túlságosan empatizálok anyámmal (valahol még talán apámmal is) s elhiszem, hogy én tettem tönkre a lehetőségekkel teli életüket. Ez elég nagy súly a vállamon, ha meg akarom mondani az igazat. Hogy minden nap úgy kelek, hogy teher vagyok a saját szüleimnek. És látom is, hogy nem szeretik egymást, és hiába vagyok már 21 éves, mégis felelősnek érzem magam ezért a csatamezőért, hiszen én vagyok köztük az összekötő pont. Mindig én voltam az ütköző is közöttük, a postagalamb a vitáikban, meg a túsz, akivel fenyegetni lehetett, hogy ki veszi el a másiktól. Persze nem kellettem igazából egyiküknek sem, de hogy a másiké legyek az vereség lett volna. Aztán végigszívtam az ellenem fordulást is mindkét oldalró, hogy én akkora szemét vagyok, mint az apám és akkora hülye picsa, mint az anyám, és olyan érzéketlen mint az apám, és olyan önző mint az anyám és ezt a végtelenségig sorolhatnám. Túlságosan hasonlítottam mindenkire, és túlságosan különböztem mindenkitől, így az állandó kilógás jegyében ott lehetett belémrúgni, ahol csak akartak. Muszáj volt ebből a közegből menekülni.

Csak sajnos nagyon sokáig annyira kilógtam az iskolában is, hogy ott se kaptam semmi mást csak a baszogatást. Hogy csúnya vagyok, stréber vagyok, nem vagyok elég jófej, nem vagyok elég vicces, nem öltözöm úgy, mint a többiek, nem vagyok elég lányos lány. Rengeteget bántottak, és nem volt kinek szóljak erről. Azt hiszem, ebbe egy rendes családban is nehezen avatja be az ember a szüleit, pláne ilyen helyzetben. Nem lehetett ezeknek a szülőknek elmondani, hogy cikiznek az osztályban, és bántanak, és csak a matekleckém miatt vagyok jó. De igazából más nem is nagyon érdekelt senkit otthon, minthogy milyenek a jegyeim. Ha a gyerek matekversenyre jár, akkor jó gyerek, akkor nincs vele gond.

Gimiben jobb lett a helyzet, üres lappal indíthattam, s lettek végre emberek, akiknek elmondhattam mekkora baj van otthon. Hogy apám alkoholista, hogy ordibál velünk és időnként agresszív is. De telis tele voltam bizonytalansággal, amit így utólag visszanézve rettenetesen túlkompenzáltam. El kellett adnom, hogy erős vagyok, mert egyszerűen nem akartam a lehetőségét sem, hogy elveszítsem az újonnan szerzett barátaimat. Szóval hiába vagdostam magam, nem mutattam senkinek, nem akartam, hogy lássák, hogy baj van. Jobbra-balra pasiztam, mert meg voltam győződve arról, hogy ez egy kamasz lánynál azt jelenti, hogy magabiztos, hogy el tudja magát adni. És kétségbe esetten rohantam az elképzelt felnőtté válás felé, hiszen semmi más kiutat nem láttam otthonról, mintha minél előbb felnőtt leszek. Nagyon szerettem volna egy olyan kapcsolatot, ahol teljesen megbízhatok a partneremben, aki minden egyszerre, barát, szerelem, apa és anya. Azt hiszem, a mai napig egy ilyen kapcsolatot keresek. Nem is apakomplexusom van, hanem talán komplett családkomplexusom, és egy nagyon nem kiegyenslyozott kapcsolatban arra vágyom, hogy valaki majd a családom lesz, és vigyáz rám és törődik velem, akinek nem leszek a terhére. Mivel ezt elég gyorsan és azonnal szerettem volna, rengetegszer vertek át, gázoltak a lelkembe, hasznátak ki, vagy csak áltak nem úgy a dolgokhoz, ahogy én szerettem volna, s ezek újabb és újabb sebeket hagytak. Többször megcsaltak, hazudtak, átvertek borzalmasan, s ezt én is megtettem rengetegszer. Mert semmi logika nincs abban, amit csinálok, még én sem értem saját magamat. Egyszerre szeretnék rábízni valakire mindent, és nem bízom meg senkiben. Egyszerűen, ha valami kezdene jó lenni, akkor magam sem értem miért, de csinálok valami akkora ocsmányságot, hogy ne akarjon velem lenni az illető. És semmi értelme nincs, de ha nem csinálom, borzalmasan érzem magam. Nem bírom elhinni, hogy bárki jó lenne, és gyanakszom és kutakodom és az esetek 90%-ban valóban jogos a kételkedésem és tényleg eltitkolt szeretők vagy hazugságok vannak a háttérben.

Aztán ott van az egyetem, ami az életem egyik legkegyetlenebb időszakát hozta. A vérrel és verítékkel megszerzett és megtartott barátaim pillanatok alatt elpárologtak. Vagy a külföldi tanulásuk miatt, vagy egyszerűen, hogy nem voltunk ott egymás mellett napi szinten, elkoptak az ismerettségek. Nincs már olyan barátom, akivel minden nap beszélnék, vagy akár minden héten. Nincs senki, akit jószívvel a legjobb barátomnak mondhatnék. Az egyetem első évében tök egyedül voltam, egyáltalán nem találtam senkit, akivel jóban lehetnék, a második évre viszont egész klasz kis ismerettségeim lettek. Aztán nyárra hazament mindenki és megint szétesett minden. És megint egyedül maradtam. És valahogy ott se épültem be a baráti közösségekbe, mindig csak úgy külön külön jóban voltam az emberekkel. De ha a társasággal együtt tanultak, engem nem hívtak, és nem értem miért. 

Ne feledkezzünk meg a politikáról sem. Egészen kis korom óta nagyon aktívan követem az eseményeket és rendkívül elszomorít, amit látok itthon. Egész egyszerűen nekem nem ez az elképzelésem a világról. Megadom annak a lehetőségét, hogy van aki ebben látja a potenciált, de én ettől rendkívül rosszul érzem magam. A közvetlen környezetemben senki nem fidesz szavazó, csak ellenzékiekkel vagyok körülvéve, és nagyon vártam azt már '14-ben is, most meg méginkább, hogy végre valami változás jön. És sokként ért, hogy nem történt semmi. Hogy hiába van itt egy hatalmas tömeg Budapesten, akik nagyon mást szeretnének, mint ami van, és nagyon más értékeket képviselnek, de a megingathatatlan vidék miatt egyszerűen nem mozdulhatunk semmilyen irányba. Tudom, el kellene mennem az országból, és esküszöm meg is tenném, mert semmilyen magyarságtudatom nincs. Gyűlölöm a zászlót, az embereket, akiket kilógatják, gyűlölöm a himnuszunkat, a gulyáslevest meg a piros paprikát is és esküszöm nem hiányoznának a szürke marhák sem, és nem érzem azt hogy ez a földdarab itt a talpunk alatt jobb lenne, mint bárhol máshol a világon (sőt). De akárhogy tanulok meg egy nyelven, sosem fogom tudni minden gondolatomat úgy kifejezni, mint az anyanyelvemen, és hát volt akkora pechem, hogy pont itt születtem meg, és nincs más ország, ahol ezt a nyelvet beszélnék. És én ezen a nyelven szeretnék terápiára járni, mert már így is elég nehéz elmondani, amit érzek, nem hogy még angolba is fordítsam. És nem szeretném ezeket a barátdarabokat, barátmaradványokat itt hagyni, mert tisztában vagyok vele, hogy nem lennék képes ilyeneket szerezni egy idegen országban egy idegen nyelven. És őket mint személyeket sem szeretném elhagyni.

Szóval itt ez a csomó dolog, amit már felsoroltam, hogy mi is vezetett engem odáig, hogy szeretnék meghalni, mert nem látom a kiutat ezekből a helyzetekből. Vagy nincs megoldás, vagy nincs olyan megoldás, amit én efogadhatónak találnék. De elmondom még azt, mi volt a végső lökés. A most már exbarátomról egy éve kiderült, hogy súlyos beteg, és csak pár éve van hátra. Először azt mondták, nem tudják meggyógyítani, csak lassítani tudják a folyamatot, ha megkapja az engedélyt és az oep támogatást egy kísérleti gyógyszerre. A támogatást megkapta, de így is a teljes fizetése ráment. Ő ekkor azt mondta, hogy szaktani akar velem, mert nem akarja, hogy végignézzem, ahogy meghal. Erről többször sikerült lebeszélnem, és elodáznom a pillanatot, de végülis megtette, és el is tűnt nem kereshettem őt sehol. Nem tudtam, hogy van, életben van e, kórházban van. Pár hetente nézte csak meg az üzeneteimet, a köztes időkben meg retteghettem, hogy történt e valami. Onnantól, hogy kiderült a betegsége elkezdtem sokat inni. Nem bírtam már otthon lenni, nem bírtam a konfliktusokat, nem bírtam elviselni, hogy nem aggódhattam és nem lehettem ott vele, hogy nem gondoskodhattam, és azt sem, hogy rólam sem gondoskodott már senki. Az egyik egyetemi bulin egy berúgás alkalmával jöttem össze egy másik sráccal, aki csöppet messiás komplexusos, és mindenképpen segíteni akart rajtam. Az elején járt velem inni, aztán szép lassan megpróbált leszoktatni erről. De én nem bírtam az egészet és hiába voltam vele, rengeteget beszéltem az előző barátomról, meg próbáltam őt keresni. Aztán kiderült, hogy az apám rákos, és ezt egészen egyszerűen nem akartam senki mással megbeszélni, csak a beteg exbarátommal, mert senki másban nem bíztam meg annyira, mint benne (noha kismilliószor becsapott). És akkor végre hajlandó volt velem beszélni. És ahogy újra beszéltünk, kiderült, hogy van egy kísérleti műtét, és lehet, hogy nem hal meg. Itt egy olyan hercehurca kerekedett, amiben sikerült mindenkinek (saját magamnak is) a lehető legtöbb fájdalmat okoznom. A beteg barátomat talán kicsit büntetni akartam mert eltűnt, a másik srácot meg nem akartam megbántani meg elengedni sem, mert annyit segített, hogy ne törjek össze teljesen. Ez egy hosszú és olyan bonyolult 2 hét az életemből, amit talán sosem leszek képes valósághűen elmesélni. De végülis megint együtt voltunk a beteg barátommal, és vártuk, hogy sorra kerüljön a váró listán, még össze is költöztünk. Végre elszabadultam otthonról és mindennek jónak kellett volna lennie végre, rengeteg év szenvedése után, és nem. És a barátom elkezdte töredelmesen leverni rajtam minden vélt és valós bűnömet, és elmondani, hogy undorítónak tart, és hogy én szándékosan akartam őt tönkre tenni azzal, hogy összejöttem valakivel, miután ő szakított velem. És az hogy én erről beszéltem neki, az a legborzasztóbb dolog a világon, Közben romlott az állapota is, és már nem bírt feljönni a lépcsőn a másodikra, ahol a lakás volt, szóval fe kellett mondani az albérletet. Közben még mindig együtt maradtunk és kerestünk másik albérletet, a srlódások ellenére, de ztán megkaptuk a hírt, hogy előjegyezték a műtétre, csak egy komolyabbra, mint amire számítottunk. Ami ugyan tartósabb, jobb eredménnyel kecsegtetett, de sokkal nagyobb eséllyel merült fel, hogy meghalhat a műtét közben. Ezen a ponton kezdtem el orvost keresni magamnak, mert annyira megviselt, hogy folyamatosan vele törődöm és magammal semmit, illetve rettenetesen megviselt, hogy folyamatosan jelen volt a halálának lehetősége, továbbá nagyon nagy traumaként ért a visszaköltözésem, és hogy mennyire rosszul fogadták a hazaköltözésem a szüleim. Szóval először elküldtek a pszichiátriról, hogyha nem akarom azonnal megölni magam, akkor kérjek másnap időpontot, azelőtti nap jutottam el orvoshoz, hogy őt műtötték volna. Akkor már bajom volt az alvással evéssel, konstans sírtam, nem tudtam semennyit koncentrálni a tanulásra. Aztán az első gyógyszeremnek beszoptam a mellékhatását és növelte a szuicid gondolataimat és összevissza vagdostam magam. Ezzel párhuzamosan a barátomat a műtét után sokáig mesterséges altatásban tartották sztán csak telenyomták érzéstelenítővel, mindezt egy másik országban, szóval még ott sem lehettem mellette, de telefonon tartom a lelket a szüleiben, és ezen a ponton kellett volna elkezdjek vizsgázni. Szóval áttértem magándokihoz, aki lecserélte a gyógyszereim, amitől már nem vagdostam magam, cserébe nem használt semmit és egyáltalán nem aludtam. 3 nap folyamatos ébrenlét után az ember gyakorlatilag elkezdi látni a hangokat. Életem legborzalmasabb hetei voltak, és egyre csak növeltük az adagot és nem lettem jobban és nem tudtam aludni. Itt már rég nem voltam képes beszélni a barátaimmal, de nem is nagyon kerestek, ha őszinte akarok lenni. És ezen a ponton elkezdett tudni magáról a barátom és hazahozták Pestre, és ahogy elkezdett magáról tudni rögtön arra a felismerésre jutott, hogy túlélte ezt az egészet, és ez most egy új lehetőség neki az életben, szóval nem akarja a velem folytatott kapcsolatot, mert már egymilliószor bántottuk egymást. Szóval hiába csináltam vele végig a betegségét, hiába betegedtem bele én magam, hiába támogattam a családját, hiába tettem túl mindenen, ami emberileg ebben a szituációban egy 21 évestől, de szerintem igazábó bárkitől elvárható, én nem kellek többet. Egymilliószor lepergett a szemem előtt, hogy mi lesz ha meghal, hogy azt nem fogom túlélni, hogy abba belerokkanok. De az, hogy túléli, meggyógyul és nem akar velem lenni, az nem volt a számításaim között. Szóval itt még könyörögtem és el-elnapoltam a végítéletet. Aztán egy nap, mikor már megint 3 napja nem aludtam, és anyám összeveszett velem, hogy miért van még mindig egy csomó dolgom szemeteszsákokban és nem élhetek úgy mint egy csöves, valami elszakadt bennem, és nem bírtam tovább.

Szóval ez még mindig nem egy kifejezetten részletes verzió volt, hogy miért is akartam meghalni. És nem is tudnám visszaadni, hogy milyen fájdalmaim voltak akkor. A fejfájás, a hányinger, a kialvatlanság, a még meglévő hegek a vagdosásokból, valami fuldoklás féleség. Semelyik orvos nem kérdezi meg tőlem, hogy jobb e már. Mert akkor elmondhatnám, hogy nem. Hogy nem lett jobb hely a világ és nem viselem el jobban. Hogy most rosszabb, mintha meghalt volna a barátom és semmit nem akarok jobban, mint visszakapni őt. Holott nem érdekelte, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni, hogy másfél hetet kórházban voltam. Csak az érdekli a dokikat (persze nem mindegyiket, a körzeti orvosom csak azt kérdezi meg minden alkalommal, hogy drogozom-e, és semmi mást), hogy van e konkrét tervem a meghalásra. Anyám elvette a nyugtatókat, nem tudom hol lehet most. Persze a múltkori sikertelenség után lehet nem is próbálkoznék azzal újra. Más meg szóba sem jön, mindenhez béna vagyok. Szóval ideragadtam, bőgve a kanapéra és semmi nem jobb. Most már tudom azt mondani, beteg vagyok, nem az én hibám, hogy ezt az egészet nem bírom. Persze nem lehet ezzel takarózni mindig. Nem hiszem, hogy valaha is jobban leszek, mert nincs semmi, ami boldoggá tenne. Ha egyszer kétszer sikerül is beszélnem az exbarátommal, azt se élvezhetem ki, mert minden alkalommal bánt valamivel. Szóval bármennyire szeretnék is vele lenni, attól sem lennék jobban, akkor azért sírnék folyton, mert nem jó hozzám. De egyszerűen már annyira megszoktam, hogy folyamatosan belém rúgnak emberek, hogy nem érdekel, hogy mindig elmondja, hogy rossz velem beszélnie és borzalmas ember vagyok. Már csak arra figyelek oda mikor azt mondja, hogy jó velem, és hogy érdekli mi van velem. Beleestem valami teljesen stockholm-szindrómás borzalomba. De annyira ritkán beszélünk, hogy ez talán nem is számít. Szóva csak minden nap reménykedem, hogy nem kelek fel többet. Mert mindig csak egyre rosszabb lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.