Helló mindenki! Most csak ripsz-ropsz írok pár sort, hogy tudjátok, mi van velem, miért is csendesedett el egy picit az oldal. Szóval az a nagy helyzet, hogy meggondolatlanságot követtem el úgy egy hete (szánom bánom bűneimet, de valami emberféle lévén tévedhetek néha). Szóval most helyre kell hoznom a hibát. Adtam egy esélyt a világnak, hogy megmentsem a lelkemet az örök rabságtól (hű, ez kicsit fellengzős lett, de nem szeretném a konkrét eseményt elmesélni, mert kicsit szégyenlem magamat), de aztán rájöttem, hogy igazából meg kell várnom azt, hogy a világ elenged, ha egyáltalán el fog. Igazából kedvelem ezt a börtönt. Vagy egy érzelgős tinilány vagyok (asszem erről nem is érdemes vitát nyitni). A baj persze az, hogy csak úgy tehetem helyre a dolgokat, ha valakinek (ez esetben Picinek) fájdalmat okozok. A dologhoz nincs kedvem, Nem szeretem szomorúvá tenni az embereket, de az ember valahol mégis önző lény, a saját boldogsága kicsit előbbrevaló. Meg hát mit adhatnék én neki, ha nem érzek kéztetést, hogy szeressem őt. Na persze, hogy ezt hogy szeretném kivitelezni, az még előttem sem egészen tiszta, s azt hiszem, el sem nagyon mesélem majd, ez is egy elfelejtett emlék lesz, legalábbis annak szánom. Buta vagyok, hogy egyáltalán ilyen helyzetbe hoztam magamat, meg őt is.

Viszont volt egy kellemes élményem is. Számítok még valamit a régi ismerősöknek. S az én régi-régi barátnőm, aki már szinte előbb tudja, hogy mit érzek, mit gondolok, mint én magam, megint egy merész vállalkozásra ösztönzött. Persze ez az én döntésem, az én "játékom". Szóval most megint megpróbálom azt tenni, ami a legjobban esik. Mert az ember vagy a saját érzéseiért, vagy a racionalitások miatt cselekszik (na persze, ha nem szeret szenvedni). Úgyhogy utánam a vízözön. Ki akarom mondani, amit gondolok, és meg akarom tenni, amit tenni szeretnék. S ha eközben pofára esem, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam, hogy önmagam voltam. Kell ez nekem így sokadszor is? Kell. Másfél éve ez dönti el, hogy a napom derűs vagy borús hangulatban fog-e telni. Szóval most szorítsatok nekem egy kicsit kérlek, hadd sikerüljön újra a bravúr.

Van egy hírem, nem tudom kit mennyire érint, vagy mennyire emlékeztek. Mondtam, hogy keresek egy Móricot. Ez a küldetés sajnos még nem nagyon sikerült, Móricot nem találtam, ellenben három levelezőpartnerem is támadt hirtelenjében. Még csak egyikükkel váltottam több levelet. Ő egy idős bácsi, aki okosakat mondogat nekem arról a bizonyos NAGYBETŰsről. Azért Móricot még keresem, szóval reménykedem, hogy egyszercsak jelentkezik.

Még egy kis rövid: én nagyon utálom a telet. Az elmúlt héten nem volt olyan nap, hogy a havon el ne csúsztam és estem volna. Tudom, hogy ez főleg a cipőm talpának és a bénaságomnak köszönhető, de mégis... Visszaolvasva amit ma írtam beugrik, amit ma a magyartanárnőm mondott nekem: "ilyen fiatalon az ember nem lehet ennyire pikírt és pesszimista!" Na, szóljatok hozzá! Már megint a korom... Sajnos ilyen vagyok.

Írnék még ezer dolgot, de a történeteim, most nem igazán érdekesek, vagy nincs szívem mesélni róluk. Ha jól sül el az újabb bolondságom, ígérem elszórakoztatlak titeket a jobbnál jobb vicces/esetlen történeteimmel. Ha meg nem, majd kitalálok valamit, hogy ne csak a borús gondolataimmal hintsem tele az oldalakat.

Szép napot kívánok nektek! Veletek, ugyanitt, nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.