Bocsi drúgjaim, hogy nem adok címet, meg hogy régen írtam, csak volt egy pár dolog, meg net mentes övezetben voltam. Na de csak sorban.

Lévén Manó az aktuális szívem csücske (és ne rajtam múljék, hogy ez sokáig-sokáig így maradjon), fogok majd róla írogatni. Kezdve azzal, hogy szeret. Igen, jól halljátok (olvassátok), ez lehetséges, s ha nem sokkoltalak titeket még eléggé, hát megsúgom, én is szeretem őt. S mintha ez lenne a világ rendje. Sikeresen bemutatkozott anyukámnak és a húgomnak is. Ennek az a története, hogy anyu kijelentette, hogy márpedig ő ezt a gyereket látni akarja, mert nem járja, hogy csak így ismeretlenül töltök vele egész napokat, hát azt mondta, hogy hívjam át, hogy segítsen kiszedni a helyéből a hűtőt, mert egyedül nem boldogulunk vele (festéshez készülődtünk). Mondtam is neki, hogy segítsen már, ő persze egyből levette, hogy ez gaz ármány az ő megismerésére, de egyébként is be akart mutatkozni, szóval jött segíteni. Anyának (a konyha kipakolása után) ott lopta be magát a szívébe, hogy hajlandó volt megenni egy lábas maradék húslevest... És még a húgom is megszerette (olyannyira, hogy mostmár csak róla hajlandó velem beszélni, meg folyton kérdezgeti, hogy mikor jön megint..), ez valszeg annak köszönhető, hogy együtt játszottunk egy csúcs játékot (meg, hogy Manó tényleg jó ember). És persze én is imádom, mert lehet vele beszélni bármiről (külön kiemelném: érzésekről is!!), és mert nagyon egymásra vagyunk hangolva. (volt egy szörnyű, véletlen összefutásunk Picivel, aki kicsit kiakadt, hogy a 4 hónapja történ szakításunk után én már valaki mással vagyok...) Szóval a nyomorunk se titok egymás előtt. 

És ez, meg egy jó könyv (Gépnarancs. Nagyon imádtam és azt hiszem, egy picit átvettem a szlengjéből...) kezd arra sarkallni, hogy várjak valamit az élettől. Hogy legyenek céljaim, vágyaim, álmaim. És ezeket váltsam is valóra. Kicsit fel kell nőni azt hiszem... De most egyre tisztábban látom, hogy mit szeretnék, s talán most itt van a biztonság is hozzá, hogy megcsináljam (bár a jó öreg cinizmusomat és pesszimizmusomat még nem dobom félre, kellhet ez még, jól jöhet, főleg, hogy most jött haza az apám 3 hetes szabadságra... de a már már nihilista világnézetemmel leszámoltam). És a boldogságkeresés rögös útjára lépve nem érzek félelmet (ugye nem a bibliából idéztem?).

Történet tovább, szóval a festés idejére nagyszüleimhez utaztunk Hajdúszoboszlóra. Ez olyan kisváros, ahol sacc/kb 50 éve állt meg az élet, és minden úgy maradt. A város, az emberek, a divat... Szóval egy vicces időutazás. Központban a fürdő (mert semmi más nem képes betölteni ezt a szerepet), a város a turistáké, meg az őket kiszolgáló létesítményeké (tehát fürdők és fagyis standok..). Egy szabadtéri színpaddal is rendelkezik, amin ha a "mai fiatalság" zenéje megy, akkor 10-20 embert vonz (mert nagyjából ennyi fiatal él itt... kis túlzással), viszont mikor megjön a város népdalkórusa (a legfiatalabb tag alig múlt 65 éves...), akor megtelik a nézőtér (átlagéletkor 65-70 év...) és tulajdonképpen nem fellépés kezdődik, hanem inkább közös nóta (a külföldi turisták meg nagyot vigyorognak a kuriózumon, hogy milyen aranyos ki s közösségi "törzsi" szokásokkal rendelkező nomád nép vagyunk... (ennek örömére rovásírással is olvasható a városka neve..)). A házigazda magát a "Magyar Köztársaság" említésre sem méltó művészeként konferálja fel, majd az énekesnő kifejezi örömét, hogy milyen jó, hogy mi -azaz a közönség- itt lehetünk... Talán ehhez nem is kell kommentár... A város lassúsága miatt a városi ember (ld.: bunkó pesti...) tök jól ki tud kapcsolódni testileg, csak az eseménytelenség miatt az őrületig tudja pörgetni az agyát. Persze felmerül a kérdés, hogy baj-e hogy vannak ilyen csendszigetek, amik kivonják önmagukat a fejlődésből? Szerintem nem baj, csak talán annyi év "nyugatiaskodás" után viccesen hat.

Tegnap este pedig átmentünk Debrecenbe a Campus Fesztiválra. Megérkeztünk, anyu parkolás közben gyönyörűen megtolt egy mellettünk parkoló fehér autót... (szerencsére semmi baja nem lett) Sorban állás, ténfergés a hatalmas területen, ami térképen hát baromi hülyén látszik, majd nagyjából időben elértük a Punnany Massif koncertet (amit igazából csak úgy ráhangolódás képpen akartunk meghallgatn), jók voltak a fiúk, jó volt a hangulat, de azért nem volt nagy vadulás. Persze után jött az, amit vártam: Tankcsapda, hazai pályán... Várakozás közben a következőt sikerült elcsípnem egy beszélgetésből: " Hát hülyék vagytok ti? Ne menjetek már előre! Meg akartok halni? Úgy csináltok, mintha először lennétek koncerten! De ez itt egy rockkoncert lesz, nem egy thaiföldi masszázstanfolyam..." Ennek szellemében készültem én is, nagyon reméltem hogy így lesz. És lett is. A fiúk hatalmas bulit csaptak, régi és új számokkal vegyesen. Mindenki pogózott végig énekelt. Ugráltunk, üvöltöttünk, meg minden, amit egy rockkoncerten kell (thaiföldi masszázstanfolyamokról sajonos nem tudok nyilatkozni..). Persze harci sérülések ilyenkor vannak, de ez senkit nem izgat, vigyázunk egymásra amennyire lehet, pár ilyen meg belefér. A summám kb egy homlokon könyöklés ami picit belilult, de nem vészes, meg egy kétszát kilós fazon telibe ráesett/ugrott a lábamra (már régóta szeretnék acélbetétes bakancsot...), de ezek semmiségek, kellenek is. Nagy tömeg nem volt, de azért voltunk rendesen emberek egymás hegyén, de ugrálni tudtunk, izzadni még volt hely és levegő is volt, szóval királyság, királyság. Aztán mikor eljöttünk még volt szerencsénk pár vicces fazonhoz. Odamentünk egy limonádébárhoz, s miközben várakoztunk, odapattant a pultoslányokhoz három srác, hogy: "nyelvest nem árultok?" a fiúk hoppon maradtak, de a lányok jól mulattak. Immár limonádéval felfegyverkezve (inni mégse lehet, mert én még tizennyolcmínusz, anya meg vezet) battyogtunk kifelé, mikoris leszólított egy srác, hogy "szia ne haragudj! nem tudod hánytól lesz a Dévényi Tibi bácsi?" Hát nem tudtam, meg amúgy is tré csajozós duma, nem is beszélve arról, hogy most a jók se érdekelnének. A fesztivál bejárata előtt egy harmónikás bácsi zenélt, mi nem tudjuk, hogy ő mire gondolhatott, de biztos nagy konkurencia volt a koncertekkel szemben. Mikor már majdnem az autónál jártunk két srác odapattant hozzánk: "sziiiiiiiiiiiasztok lányok! mentek el?" mig megválaszoltuk a nyilvánvaló kérdést, igen "ó! és bérletetek van, vagy napi jegy?" napi jegy, hangzott a felelet "óóó, hát nem adnátok-e iiiiide nekünk?" Én meg úgy voltam vele, hogy ennyi bajtársiasság belefér, ha le tudom varázsolni a kezemről a szalagot, végül sikerült, és ha a srácnak sikerült fel is vennie (elég vékonyka csuklóm van), akkor nagyon megérdemelte.Kérdezték, hogy mivel tartoznak, de mi persze csak egy köszönömöt kértünk (utólag belegondolva lehet, hogy el kellett volna kétni két kilót...). Aztán másnap anya levarázsolta a kezéről az ő karszalagját és átadta nekem, hogy meglegyen az emlékem (lötyög rajtam nagyon és vigyázni kell, nehogy elveszítsem, de az emlék az emlék).

Apám meg most itthon, a balhé már megvan anyámmal, ráadásul doboz számra szívja a cigimet, mert a mocskos nemzeti dohányboltba be nem teszi a lábát (valahol megértem...) De az élet azért szép, s holnap Manó is hazatér, és akkor majd mutatkozhatok be én is a családjának :D Azt már várom, egyelőre aranyos a véleményük rólam, na majd ha megismernek... Mert az anyukák mindig jobban tudják... 

Na ennyi voltam mára, majd még jelentkezem. Addig is szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.