Ezt manónak írnám/mondanám, ha bírnám, merném neki mondani... De még nem merem...

Minden éjjel átkoztam azt a helyet, ahol otthagytál. Hiába negyven perc búcsú, hiába a kedvemért elszívott cigaretták. Azt hiszem bárki számára teljesen érthetetlen, hogy lehetek ennyire szomorú, érezhetek annyi fájdalmat, mikor olyan boldog vagyok. És mégisúgy fáj minden egyes búcsú. Mert én veled akarok kelni és veled akarok feküdni.Ha valaha mondtál volna erre megoldást, én mindent otthagytam volna a következményekre való tekintet nélkül. Ha azt mondanád egy erdő közepén fogunk élni abból, amit magunknak megtermesztünk, akkor is mennék, nem érdeklne ha többet nem tanulhatnék, ha nem lenne meg a kényelem, csak egyszer mondanád, hogy szökjünk el, és úton lennék veled a világ végére is. Hiába hangzik ez nyálas szerelmes tinédzserfecsegésnek, ezt mind komolyan gondolom, és számolom vissza a napokat, mikor majd tényleg, komolyan együtt élhetünk.

Sosem tudom mennyire osztod ezeket az érzéseimet. Azt hiszem kicsit jobban hozzád vagyok kötve, mint te hozzám. Te ma erre csak annyit mondtál cinikusan, hogy mondom ezt úgy, hogy nekem nincsenek barátaim. De mit számít az? Ez nem egy korrekt válasz. 

Na meg még ezer mindent mondanék, de minek írom ezt ide? Bárgyú szerelmes sóhalyokkal nem lesz semmi megoldva, főleg nem itt. Majd írok jobbat is, de ma ennyire futotta, elálmosodtam.

Szép napot mindenkinek! Veletek, ugyanitt nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.