Hahó világ! Itt megint én. Hogy miért annak bajosan tudnám megmondani az okát, szóval ma egy ilyen önfeltáró magamban beszélésre készülök, ha ez untat, vagy megijeszt, ne olvasd ezt tovább.

Valami meghatározhatatlan kéztetés folytán felkaptam az új cipőmet és egy ezer éves Red Hot Chili Peppers számra kezdtem el táncikálni. Én XY, aki soha életemben nem tudtam táncolni, saját szórakozásomból meglehetős ritkán tettem. Nem is értem az apropóját. És ehhez ezt az egész csalódott hangulatot bennem. Csak várakozom. E-maileket, telefonokat várok. Régen voltam így. Pedig még az eső sem esik. Tényleg vannak megígért hívásaim, nem túl gyakran látott haveroktól. Akikre várok, nagyon várok. De valahol azt suttogja bennem a kisördög, hogy feleslegesen. Csak a jövőhétre ígérték, de én már most veszettnek látom. Vajon van valami, amire érdemes várnom? Talán inkább csak az derült ki, hogy az olyan erősen elfolytogatni próbált nagyon érző lényem nagyon is létezik. Na persze ettől még nagy a szám, s élőben ordenáré módon próbálom magam keménynek tettetni. Sok kell, ahhoz, hogy valaki kihozza belőlem az érző részemet. Talán nem véletlenül félek ettől annyira.

Egy barátnőm - mit egy, a legjobb! - mindig azt mondogatja nekem, hogy az ismerősei biztosan utálják. Ezen én rendszeresen ledöbbenek, hiszen miért is lennének vele, ha zsigerből utálnák? De mit veszek észre? Tulajdonképpen én is hasonlóan paranoiás vagyok...Kicsit másképp. Nem attól félek, hogy utálnak, mert azt azért még talán meg tudom állapítani. Attól tartok, hogy unalmasnak, vagy semlegesnek tartanak. Félek attól, ha valaki ígéretet tesz nekem. Mindig, mikor valaki megígér valami egyszerű apróságot, olyasmit, ami talán nem is számít igazán, mindig attól félek, hogy nem tartja be. Nem azért, mert a szívem szakadna meg, ha a nagy haverom nem hívna fel a randija után, hogy elmesélje, milyen a csaj, inkább csak mert félek, hogy nem vesz annyiba, hogy betartsa az adott szavát. Nincs szükségem felesleges ígéretekre, nem vagyok gyerek. (persze, hogy az vagyok, ha a szülinapi tortáimon álló gyertyákat számolod, de nem így értem) Vagy három-négy teljes napig rendben volt a lelki békém. Annyira, mint ide, s tova püff... na jó, az idejét se tudom meg mondani, mikor. Asszem az billentett ki megint, hogy Krisztián felhívott. Talán néma ígéretnek vettem, hogy eltűnik. Nem mintha nem örülnék neki, hogy nem így lett, de most mégis rosszul érzem magam. Csak tudnám miért...

Persze más is kavarog a fejemben, teljesen értermetlenül. Ha majd egyszer elérem a megvilágosodás pillanatát, csak úgy magammal kapcsolatban, nem a világot meg az életet illetőleg, feltétlen értesítelek titeket. És felmerül még egy kérdés bennem, de erre már a választ se próbálom keresni: mi a jobb, ha valaki azt mondja, hiányzol, de nem tudod, hogy igaz-e; vagy ha nem mondja, és nem tudod eldönteni, hogy hiányoztál-e? Asszem ma túl sok nőknek készült amerikai sorozatot néztem, szóval elteszem magam egy remélhetőleg kellemesebb napra (bár ez egy hétfőről beszélve valószínűtlen). 

Szép napot mindenkinek, aki elért idáig! Veletek ugyanitt nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.