A két nap fellépői a felfújható matrac, a jó svéd szokások, a 4 óra 17 perces tojás, a szánkóterep, az óváros, a járda, a kártyacsata meg egyéb szépségek.

A második nap fájdalmas ébredéssel kezdődött, ugyanis egy felfújható matracon aludtunk a húgommal. Tudni kell még azt, hogy hálózsákokkal takaróztunk, szóval az egymiliméteres mozdulatok is olyan susogást/zizegést idéztek elő, mint egy komplett sáskajárás. Továbbá ez az áldásos matrac süpped, mint aaa hát nem jut eszembe hasonlat, szóval nagyon. Szóval a gerincem bármilyen pozícióban kb félkört írt le... (írom most ezt nektek és ránézek a húgomra, akitől megkérdezem, hogy és mi is volt még a holnap reggel?...) Ezután azért jó volt a reggeli. Nálunk családi szokás a lágytojás evés (csak én nem szokom ilyet enni...), amit 3 perc 33 másodpercig kell főzni apám tapasztalatai szerint. Csak hát apu miután kivette a tojásokat a vízből, elfelejtette leállítani a stoppert, és órák múlva röhögve kérdezte a családot, hogy na, ki kér egy kis 4 óra 17 perces lágytojást? (lehet, hogy ennyi idő alatt még a héját is lágyra főztük volna...) Ebéd után úgy terveztük, hogy elmegyünk a MediaMarktba, de itt svo-ban ez nincs nyitva vasárnap ötkor... Hát akkor nézzük meg a hegyről a várost és keressünk szánkópályát. Még istentelenebb hideg volt, mint az első nap, szóval szerintem nagyon nem volt kedve egyikünknek sem szánkózni, de apám ezt feladatának érezte. Anyum meg rámutatott az első havas lejtőre, hogy az jó lesz-e, mire röhögve közöltem, hogy marha jó lesz, csak laza két métert fogunk zuhanni a végén, merthogy az egy ház teteje...

Ó, a jó svéd szokások, na ezekről szólni kell. Példának okáért illetlen dolog orrot fújni. Erről tudtam már mielőtt kimentünk, de ahogy hallottam, hogy mellettem mindenki gátlástalanul szívja az orrát, egészen egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne fújjam ki... Másik szokás: annak érdekében, hogy kint tartsák a házból a sötétséget, minden ablakba lámpát raknak, amik akkor is égnek, hogyha nincsenek otthon. Csakhogy emellett nincsenek függönyeik sem, szóval lazán végignézhettem a szemköztiek vacsoráját (meg valószínűleg bármi mást is... ;) ).

Este közös, családi filmnézés volt, majd hajnal egyig beszélgettem meg kártyáztam apámmal, és elterveztük, hogy majd Nobel-díjas könyvet fogok írni arról, amikor ők gyógyszereket vittek ki Romániába. Meg is lehetne írni. Lehet, egyszer meg is fogom...

A harmadik nap reggele csupán annyival volt jobb, hogy takarót cseréltünk a szüleinkkel. Így már nem susogtunk annyira és nem is fáztunk.  Elindultunk, hogy napsütésben szemügyre vegyük a városkát. Óváros néven 6 darab az előző bejegyzésből ismert 1700 évekből megmaradt ötvonalas piros svéd házat mutogatnak a tudatlan turistáknak, akik ezen szarrá röhögik magukat nagyon értékelik ezeket a látványosságokat. Újabb ásárlási körút is indult, melynek során gazdagodtam egy piros tornacsukával (convers utánzatok 4ever, mert azok milliószor kényelmesebbek, és valami folytán ez megint férfi cipő eredetileg...), húgom egy MAGASSARKÚ hiphop stílusú sportcsukával (amúgy jól áll neki). Fény derült arra, hogy a svédek mekis majonéze bazsalikomos-citromos, és az ő szívószáljaik meghajlíthatóak, és vagy ezért vagy másért majdnem dupla annyiba kerül minden, mint nálunk :/ . És letámadtam a hely valószínűleg egyetlen szuvenírboltját, és abban az egyetlen olyan ajándéktárgyat, amire nem volt árcédula rakva... Amúgy kedves barátaim ajándék jávorpacinak ne nézzétek a fogát, mert az nincs neki... Aztán ahogy apám állt ki a parkolóból a hófalak között nem sikerült neki eltalálnia, hogy melyik útra is kellett volna ráfordulnia, és sikeresen a járdára hajtott és így megy előre, és úgy öt méter múlva én szóltam oda neki, hogy te, véletlenül nem a járdán megyünk, ja, de tényleg...

Aztán itthon hatttttttalmas kártyacsatát rendeztünk, ami közben volt egy két fárasztó megszólalásunk, amit sajnos muszáj vagyok megosztani veletek. Húgom kocogtatta a fogával a poharat, szóval mondtam neki, hogy Ne csináld, le fogod harapni! és folytattam volna azzal, hogy és csak négy poharunk van, de ő hamarabb megszólalt és így fejezte be: "és tudom, tudom, nincs itthon ragtapasz" nem derült ki a család számára világosan, hogy a poharat, vagy a száját akarta meg/beragasztani... Továbbá kártyázás közben mindenfélét kornyikált, mikor valami mosógéphangon skálázgatott rászóltunk, hogy hagyja már abba ezt a, ezt a... és ő ismét befejezte a gondolatmenetünket: "népies elektrociccet?" Továbbá született egy nagyon rossz vicc a kártyázás közben, ezt nekem sikerült alkotnom: hogy hívják a besúgó balett-táncost a kínaiak között? Spicc Lee. Szabad sírni és röhögni is, mi ezt tettük. Aztán a vacsora alatt kicsit összezördültünk a húgom agyatlan diétáján.... Na mind1 ne is beszéljünk róla...

Ma már muszáj volt felhívnom Picit (E.T. hazatelefonál...), mert hiányoltam, szóval beszélgettünk pár percet. És küldtem az öccsének egy Jávorszarvas-ölelést. Az öccse kruppos, és én is az voltam, ezért kapta tőlem, olyan bíztatás-féleként. Ja, persze definiálom a Jávorszarvas-ölelést. A jávorszarvasoknak csőlátása van, viszont, ha észrevesznek akkor először dühösen rád merednek, majd elkezdenek sprintelni feléd és neked rontanak. Szóval a jávorszarvas ölelés olyan, hogy ránézel a másikra dühösen, aztán elkezdesz rohanni felé, megöleled, felkapod a levegőbe és megpörgeted magad körül. Remélem megkapta Pici pici tesója :)

Azt hiszem ezek voltak a két nap legfontosabb eseményei, bár biztos kihagytam valami vicceset, vagy valami fontosat, de ha majd igyekszem pótolni.

Szép napot kívánok hát mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára (lehetőleg holnap)!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.