Tudjátok mit? Szarok erre az egész szeressük a világot, meg magunkat, meg a barátainkat, meg pasinkat, meg a rózsaszín unikornisokat meg mindent dologra!!! Kurvára semmi mást sem akarok, csak írni!

Eszméletlen jó napom volt, el sem bírom mondani! Totális parában elmentem KRESZ vizsgát tenni, és lehet gratulálni, átmentem. Suliba már nem mentem be, mert pénteken érettségizem (előrehozott, szabad szurkolni). Elkísértem anyát tükröt venni, már egy hónapja kiválasztotta, tudtam előre, hogy ronda, az is, persze megmondtam, ettől még persze megvette, ő is örül én is, jó ez így. Kaptam egy bazi nagy posztert, amin egy nagyon laza napszemcsis béka van mojitoval a kezében, szval állat. Elmentünk ebédelni egy étterembe, hogy ünnepeljünk, lasagnet ettem, meg nutellás palacsintát, igazi álom ebéd. Aztán elmentünk egy turkálóba, és sikerült halászni egy igazi kincs márkás zöld ruhát, egyszerűen fantasztikus. Itthon Manóval megnéztük az egyik kedvenc filmem folytatását, a Még mindig lakótársat keresünk-et (azért, mert csak most tudtam meg, hogy létezik, mert most jött ki a HARMADIK!!!! része moziban), esküszöm extázis közeli állapotba kerültem, pörgött tőle az agyam ezerrel (hogy ki vagyok, ki leszek, mivé lesznek az emberek az életemben, hogy mégis mi lesz velem? hiszen annyi minden van, amivel hanyag módon nem foglalkoztam, mert azt hittem, meg sem fogom élni azokat a dolgokat, hogy szeretnék e férjhez menni (megkérték a kezem, amúgy mellékesen), hogy tudnék e gyereket nevelni, vagy undorodom a gondolattól is, hogy szabadnak kell lennem, eszméletlenül szabadnak, és hogy az ilyesfajta energiáimat nem szabad mosolygásra elpazarolnom, ezekből írni kell, mert erre a legalkalmasabb, ez a kiszámíthatatlan, félig hisztériás állapot), Manónak is nagyon tetszett a film és valami fantasztikus hangulatba kerültünk, már teljesen úgy éreztem magam, mint mikor először találkoztunk, mintha ez megint olyan szerelem első látásra lenne. Aztán egyszercsak elkezdtem érezni, hogy Ő baromira nincs Velem... Megkérdeztem merre jár, hát csak aggódom az egyetem miatt... Na ez a mindent elsöprően lelombozó mondatok egyike. Én éppen kegyetlenül boldog vagyok, hogy milyen jó, hogy most épp vele oszthattam meg ezt az élményt és végre tök jól megvagyunk együtt és most biztosan szavak nélkül is érti, amit érzek, de nem, ő akkor és ott, ahol az én kis romantikus elképzeléseim mellett semmi másra nem szabadott volna gondolnia (hiszen 20 másodperce még úgy is volt), csak hogy milyen jó most nekünk együtt, ő az egyetemre gondol.

Mindenek előtt kibaszottul önző embernek tartom magam, de ilyenkor azért nem üvöltök, csak magamban mondok el minden belülről feltörőt, amit rázúdítanék. Szóval csak megkérdezem, hogy mi van azzal a kibaszott egyetemmel? (sajnos azért ahhoz nincs elég önuralmam, hogy ne káromkodjak, már tíz éves korom óta ezt csinálom, megtaláltam az akkori emailjeimet, ez már elemi ösztön, sajnálom világ) Na és akkor kisül, hogy nem biztos, hogy összejön a féléve, mert elbaszta a jegyzőkönyveit. És ez ilyenkor több szempontból megalázó rámnézve. Egyfelől minden áldott nap végigkérdezgetem, hogy mi történt vele hogy érzi magát (hiszen anyja helyett is anyjának kell lennem), de nem ő nem érzi úgy, hogy ezt az "apróságot" el kéne nekem mondania. Másfelől meg hagyja, hogy kiborítsam magam, amiért kizökkentett életem egyik legjobb pillanatából. Persze mindig ez van lehet úgy rendezni a dolgokat (mindig úgy rendezi a dolgokat), hogy végül az ő hibája kerüljön ki fajsúlyosan, mert Engem érdekel, hogy mi van vele és hajlandó vagyok a saját érzelmi vitáimat ilyenkor a háttérbe szorítani.

Eszméletlen király napom volt, el sem tudom mondani mennyire, csak ő baromira belerondított. Persze arról nem beszéltünk, hogy nekem mi bajom van, hogy éppen aktuálisan nem érzem, hogy egyetlen lábujjammal is akár a földön állnék. Lassan beszélnem kell valakivel, aki kellően ismer. Mert nekem most ő a legjobb barátom, de vele nem tudok beszélni. Írni akarok. Ezeket az energiáimat, amik teljesen feleslegesen pazarlódnak el a vitáinkra, meg a kapcsolatunkra, ezt mind inkább írásra akarom fordítani. Lassan összeáll a novelláskötetem, kész csoda. Majd meg akarom mutatni nektek, főleg, ha a rajzok is készen lesznek bele. Azt szeretném, ha majd a kezetekben tartanátok, mint egy könyvet, talán majd egy kávézás közben, vagy nem is tudom.

Hiányoztok. Nagyon hiányoztatok nekem!

Veletek, ugyanitt, most már tényleg nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.