Vasárnap este egy kisebb prédikációt Uborkáspalitól (aki már megint unatkozott...). Miután lefutottuk az udvariassági köröket, Zsomborról kezdett kérdezni. Én meg, nem tudom miért, tök őszintén elmeséltem neki, ami van. Hogy nem tudja, hogy én kellek-e neki, vagy csak egy csaj, hogy nem köti le magát könnyen, hogy inkább tekint barátnőjének, mint barátjának... Mire megkaptam, hogy szerinte Zsombornak csak addig kellek, amíg nem talál jobbat és igazán többre becsülhetném magamat annál, minthogy én ezt látom és nem teszek ellene semmit, nem hagyom ott. És, hogy miért gonodolom, hogy nem találok nála jobbat, ne legyek erkölcstelen (miért jön mostanában mindenki az erkölcseimmel?) és, hogy tipikusan olyan vagyok, mint egy 15 éves. Amikor már Uborkáspali tart Nekem erkölcsi prédikációt, az már kicsit megalázó tud lenni... Ugyanakkor valahol igaza van, de én nem szoktam megfogadni mások tanácsát, mindig megyek a saját fejem/szivem után, és túlságosan megszerettem már Zsombort. Szóval most vívódom, vitatkozom saját magammal... Szar az élet. Ez az a mondat, amit mindig mindenek felett igaznak tartok. Egyszer fel is írtam a bal alkaromra lila és piros filccel, azóta, ha valami miatt nagyon kivagyok önkéntelen dörzsölgetem a balomat. Zsombor kedvéért egyszer felírtam azt is, hogy jó az élet, de azt a jobb kezmre, nagyon valótlan halványkékkel, aminek olyan színe van, mint az ereknek. Még félelmetesebben nézett ki, mint a másik felirat (ezt nem szoktam dörzsölgetni). Még egy feliratom volt: játék vagyok (ez is a balon). Egyszer mikor nagyon kiakadtam Zsombor miatt írtam fel. Most éppen mégcsak játéknak sem érzem magam... Kb ebben a hangulatban telt el a hétfőm. Magyar tanár kiosztott pár egyest (nekem nem), eléggé úgy tűnik, hogy az a célja, hogy embereket buktasson meg... És nem is panaszkodott annyit a szombati ünnepség miatt, mint azt vártam volna... Informatikából valszeg írtam egy csillagos ötös dolgozatot. Óra 39-kor már készen voltam, mikor a többiek már épp azt kezdték el kérni, hogy had írhassák 50-ig. Szóval én hamarabb kijöttem. Kb mindenki arról panaszkodott, hogy nehéz volt/nem ment neki. Pedig szerintem nem volt nehéz. Ez volt a napom szinte egyetlen fénypontja. Tesin valahogy hülyén mozdultam, mert most nem tudom rendesen balra fordítani a fejem, mert fáj a nyakam. Délután megnéztem hugommal a Bűbáj-t, mert egy aranyos mese (mese mániás vagyok, gyerekes, de hát ez van na) és reméltem, hogy jókedvre derí (NEM HASZNÁLT). Aztán írtam kicsit a könyvemet, vacsiztam, meg beszélgettem a barátaimmal. Ennyi volt a ma, bocs, ha elvettem a kedved...

Ui.: Bocsi a helyesírási hibákért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.