Novellák jönnek minden számban és módban, illetve nem novellák, de azér valami írásfélék:

 

ÁRNYÉKVILÁG

 

Árnyékvilágban járunk. Árnyékok a falon, a padlón.

A sarokban kis árnyalak kuporog reszketve, fél, elbújt.

Az égen tömött felhők árnya suhan át, nyomukban minden percben egy árnylovag lohol, keresve az árnyak királylányát.

A naplemente sárgán szürke, megnyúlnak az árnyékok. Az éjjel a sárguló lombú fák tövében árnyak másznak, csúnyán, némán gonoszul néznek fel a holdra, ki a fényét ontva űzi őket az árnyékba.

Egy házsaroknál, ha benézel balra, a napkorong épp felkúszni készül az égre, mi borulna végre kékbe. Az árnyalatokban árnyalakok lesik, mikor huny már ki végleg.

S a sarokból végül felkel a kis lény, árnyékruháját ledobja, ásít, tekint a napra. Kihúzza magát, s lám, már nem is oly törpe, árnyéka biztosan tipeg mögötte.

Mögötte minden alantas árny, nem bosszankodnak semmin. Látják előre a történet végét – ők már csak tudják.

Elesik újból, szinte magától a kis lény – no persze rántják ők is a mélybe -, s amint a padlón koppan a feje, az összes árnylény ráveti magát. Keresztülrángatják lefelé a padlón – hiába tiltakozik, úgysem használ semmit. Ráadják megint az árnyékruhát, és saját árnyékaként követheti magát…

Álom

- Szakítottunk Gazsival.

- Mimimimi? Ő veled, vagy te vele?

- Én vele, de aztán kiderült, hogy már ő is akart velem, szóval közös megegyezés.

-Lol :D

- Annyira nem… :/

- Igaz… Most gondolom, egy ideig egy fiút sem akarsz látni.

- Lehet, hogy az lenne az okosabb…

- … :D

- De most nagyobb szükségem van rá, hogy szeressen valaki, mint bármikor máskor…

- Ez rossz, nagyon rossz hozzáállás.

- Tudom, mondtad már.

- És akkor most ki jön? :D Bálint haverja, Ákos, vagy ki?

- Talán…

- Ne! Ezt nem hiszem el!

- Most miért? Magyarázd el!

- Nem. Ezt élőben kell. Találkozni akarok veled. MOST!!!

- Én már nem mehetek el.

- Miért???

- Tudod te hány óra van?

- Félnyolc. És?

- Anyám nem enged el.

- Oké, fél óra múlva nálatok vagyok. 71, ugye?

- Aha.

- Várj meg!

- Nem készültem sehová. És mit mondjak anyámnak, miért jössz?

- Az igazságot. Vagy amit akarsz. Okos lány vagy, megoldod.

- És mi az igazság? Azért jössz, hogy újabb prédikációt tarts?

- Majd meglátod. Indulok. Szia.

- Szia – mondom és felállok a számítógép elől – Anya, Peti átjön egy pár percre.

- Most?

- Aha.

- És miért?

- Hogy erkölcsi prédikációt tartson, asszem…

- Azt holnap is tud.

- Tudom, de lebeszélhetetlen volt.

- Hát jó, nekem mindegy.

Tiszta ideg vagyok. Fel-alá mászkálok, motyogok, káromkodom, és a fejemet püfölöm. A szívem ezerrel kalimpál. Mikor megcsörren a telefon, ugrom egyet a széken. Remegő kézzel veszem fel.

- Haló.

- Szia. 71?

- Aha.

- Akkor itt vagyok.

- Oké, lemegyek – mondom és lerakom.

Csizmát húzok, felkapom a kabátomat és a kulcsomat és bekiáltok anyának, hogy lementem. A lift baromi lassan érkezik és túl gyorsan ér le. A térdem remeg, ahogy lépkedek, de nem a hidegtől. Megpillantom őt. Fejhallgatóval a fején járkál fel-alá a kapu előtt. Gyorsan lekopogok a lépcsőn, majd megnyomom az ajtónyitót és kinyitom a nehéz kaput. Észrevesz. Arckifejezése hirtelen furcsa lesz.

- Szia.

- Szia – belép a kapun, becsukom utána, nem hátrál el.

- Mi az? – kérdezi.

Észreveszem, hogy vállamat felhúzom, nyakamat behúzom, szemöldököm magasan, összeráncolva és ijedt szemekkel nézek rá, ahogy akkor szoktam, mikor tartok valamitől.

- Csak félek, hogy mi jön most – mondom és elindulok előre.

Mikor a lépcső tetejére érek, utánam szól:

- Hová mész? – még mindig a kapuban áll.

- Fel. Van valami problémád vele?

- Szüleid itthon vannak, nem?

- Anyám igen. Gyere, hideg van itt.

Aggodalmasan néz, de kénytelen belátni, hogy követnie kell. A liftet majdnem teljesen kitölti a magassága és izmossága miatt. Farkasszemet nézünk. Nem szól. Mikor felérünk, anyám épp kilép az ajtón.

- Sziasztok.

- Jó estét.

- Elmegyek a boltba, addig jók legyetek. Ne edd meg.

- Nem fogom. Viszontlátásra.

- Szia.

- Szia.

Bemegyünk. Levesszük a cipőt, kabátot és letelepedünk a szőnyegemen.

- Szóval, miért is jöttél? Mi volt fontos élőben?

- Előbb szentbeszédet tartok – vigyorgott.

- Felőlem…

- Épphogy csak szakítottál a fiúddal, de te máris egy újat kajtatsz? Ez nem kimondottan erkölcsös dolog.

- És hol érdekel az engem? Nem vagyok erkölcsös.

- Na de miért pont őt? Iszik, cigizik, ki tudja, mit csinál még?

- Ki mást? Őt akár még meg is szerezhetem. Én senkit nem érdeklek, nekem küzdenem kell. Ő tűnik a legkönnyebbnek. Utánam nem fognak futni – csattanok fel és egyúttal talpra ugrom, hogy fölé magasodjak.

Ő is feláll, hogy megfélemlítsen. Hatásos. Icipicinek érzem magam. Olyan szemekkel néz rám, amik olyan hatást keltenek, mintha belém látna.

- Akkora egy hülye vagy – mondja, miközben a vállamra teszi a kezét, majd megcsókol.

Rövid, de hatásos. Nem hiszem el, hogy ez a valóság. Rázom a fejemet és el akarok hátrálni, hogy tudjak gondolkodni, de átkulcsolja a derekamat és magához húz. Nem enged el.

- Ez meg hogy jött? – kérdezem a mellkasára hajtva a fejemet, nem akarom látni az arcát.

- Már jó régen meg akartam tenni, de hogy ott volt neked Gazsi, nem tehettem. Azt akartam, hogy előbb legyek itt neked, mint a másik srác.

- Miért jöttél ma ide?

- Hát ezért. Na, mit mondasz?

Nem válaszolok, nem nézek rá. Kicsit eltol magától, fél kezével felemeli az államat, hogy a szemébe nézzek. A „csizmás kandúr arcába” nézek fel, aminek, ha akarnék, se tudnék ellenállni.

- Na, hozzád tartozom? – kérdezi.

- Igen – vágom rá azonnal. Felkap, mint egy rongybabát, körbeforgat, majd mikor letesz, újra megcsókol.

- Hát tényleg itt vagy nekem? – kérdezem.

- Tényleg. Ákos meg jól megszívta – mondja és nevetünk.

És akkor felébredek…  

 

Angyal a földön

             Angyal szállt a földre, és megállt az idő.

Lassan lebegett a föld felé. Hosszú szőke haja finoman lebegett káprázatos arca körül. Könnyű fehér ruhája tökéletesen simult rá. Pont olyan tollas szárnyakat viselt, mint amilyenekkel elképzeltem az angyalokat.

Az emberek nem látták, ebben biztos voltam. Mindegyik teljes mozdulatlanságba dermedt. Még a szökőkút is megállt a folyásban, úgy ahogy volt. Mintha jéggé dermedt volna, de mégsem.

            Lehuppant a földre, finoman, mint a tollpihe. Én sem tudtam mozdulni. Azt nem tudtam, hogy azért, amiért a szökőkút, vagy az angyal látványától.

            Eredetileg a buszhoz futottam, de aztán jött az angyali lány.

             Felém tartott, alig érintve a földet. Nem tudtam megmozdulni, egészen addig, amíg vállamra nem tette puha kezét. Abban a pillanatban hasra vágódtam a földön.

Az angyal nevetett, gyönyörűen. Letérdelt mellém a földre. Nem foglalkozott azzal, hogy összekoszolja fehér ruháját. Két tenyere közé vette az arcomat. Ráncolta a homlokát úgy figyelte az arcomat. Így talán még szebb volt. Letörölte a piszkot az államról.

Felültem, hogy jobban szemügyre vehessem. Egy angyal ült velem szemben és engem mégis az zavart, hogy esetlennek és szerencsétlennek lát.

- Jól vagy? – kérdezte.

A hangja összezavart. Valahogy úgy beszélt rólam, mintha menthetetlen lennék. Mégis szeretetteljes volt.

- Nem tudnám megmondani – válaszoltam kótyagos fejjel.

Körülnézem, és csak most vettem észre, hogy az idő tovább haladt. Senki nem tartotta furcsának az angyalszárnyas lányt, sem azt, hogy a földön térdelünk. Tulajdonképpen nem is nézett ránk senki. Többen csoportosultak a busz hátuljánál, köztük a busz vezetője is ott ácsorgott.

Visszanéztem az angyalra. Bólintott, megválaszolva ki nem mondott kérdésemet. Felálltam és csatlakoztam a tömeghez. Egy földön fekvő ember körül csoportosultak. Rémület töltötte el a szívemet. Én feküdtem ott.

Már ott voltak a mentősök és épp most tettek fel egy hordágyra. Az egyikőjük a tömeghez fordult.

- Önök mindent megtettek, és ezt köszönjük, de már nem tudtak mit tenni. Nyugodjék békében.

- Én…?

- Igen – válaszolta az angyal – Meghaltál.

- De, hogyan? Nem is emlékszem rá? Miért nem emlékszem rá?

- Elütött a busz. Senki sem emlékszik rá, hogy meghalt. És most, menjünk. Petinek van más dolga rajtad kívül is.

 - Hogy kinek? – kérdeztem.

- Szent Péter. Vagy talán inkább a pokolba mennél? – kérdezte.

- Menjünk – mondtam és még vetettem egy utolsó pillantást halott önmagamra.

Az angyal átkarolta a derekamat és repülni kezdett velem az ég felé.

Sokféleképpen képzeltem már el a halált. De, hogy ilyen kíméletes legyen, arra soha sem gondoltam.

Szent Pétert sem így képzeltem el. Számomra mindig egy ősszakállú félig kopasz bácsika volt. Élőben egy farmernadrágos, rövid ujjú pólós, sötét hajú srác. Alig idősebb nálam. Minden nehézség nélkül beengedett a mennybe.

Ahogy átléptem az aranyrácsos kaput nekem is szárnyak meredtek ki a hátamból és fehér ruhát kaptam. Azt hittem, ha meglátom a többi angyalt mindjárt nem látom majd olyan szépnek az angyallányt. Nem így lett.

Kézen fogott és egy trónus felé vezetett. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, ki ül rajta, bár az arcát nem láttam. Mélyen meghajoltam előtte.

- Filipszki János, ha nem tévedek. Visszatérsz a földre.

- De hiszen még alig érkeztem meg! – mondtam, és szemem sarkából az angyallányt lestem.

- Blanka levisz téged. Vigyáznod kell az életre. A tiedre és az övére. Nem sokszor adok második esélyt. Pláne nem sokszor küldök vele lányt is. Most pedig indulás.

Még egyszer meghajoltam. Blanka újra felkapott és leugrott a felhő széléről. Sokkal gyorsabban mentünk lefelé, mint fölfelé. Útközben eltűntek a szárnyaim. Mire leértünk, csak egy csecsemő voltam.

Berakott egy bölcsőbe és rögtön eltűnt.

Attól a naptól kezdve nagyon sokáig nem láttam. Egy alkalommal megjelent az egyik iskolai órámon. Sokkal fiatalabb volt. Fiatalabb nálam. A nevén szólítottam. Ő megrémült, s onnantól kezdve nem szólt hozzám egy szót sem.

Egyre barátságosabb lett, de nem beszélgettünk egy szót sem. Még mindig pontosan úgy szerettem.

Aztán meguntam, feladtam, hívja mindenki, ahogy tetszik. Elrohantam az óráról. Kifelé menet találkoztam vele. Megvetően dühösen néztem rá. Megijedt. Nem értett engem.

Egy pillanatig sem álltam előtte. Elfutottam. Addig, amíg már tudtam, hogy mit kell csinálnom.

S csak ültem és vártam. Vártam a halál szelét. A pillanatot, amikor megáll az idő. Tudtam, hogy nem fogom megérezni, amikor meghalok. És azt is tudtam, hogy nem egy gyönyörűséges angyal jön értem.

Tudtam, hogy helytelen, amit teszek, hogy szembeszegülök Isten akaratával. De egy élet is elég súly egy ember számára. Nem akartam, hogy miattam haljon meg Blanka.

Hát felálltam és mentem tovább. Nem haltam meg, akkor nem. De sosem mentem vissza arra az órára, és sosem néztem többé szembe Vele. Az angyali lánnyal.

Mégis, mikor újra meghaltam Ő jött értem, és nevetett, ahogy elhasaltam előtte a betonon…   

 

BUÉK

 

Szilveszter van. Odakint hideg. Emberek az utcákon. Trombiták és tűzijáték hangja tölti be a teret, villódznak a fények.

Idebent meleg van. Csak egy kis asztali lámpa világít. A rock elnyom mindent, ami kívülről törne be. A cigarettafüst eltömíti az ajtók és ablakok réseit.

Csak mi vagyunk. Ő és én. Az asztalon üres üvegek, cigarettás dobozok és a mobiljaink akkumulátorai.

Nem zavarhat semmi. Sem a petárdák, sem a tűzijáték, sem a barátok, sem a család, sem a hangok, sem a fények, sem a világ, sem az újév.

A szívemben már rég szólnak a petárdák, villódzik a tűzijáték, itt élnek a barátok és a családom, hangosak a hangok és színesek a fények, és én vagyok a világ és csak akkor kezdődik az év, ha én úgy akarom.

Mert nem figyelek senkire csak rá, arra, ahogy hozzámér és arra, ahogy szeret.

Elsején délben persze nem így ébredek.

Az utcák odakint még félig üresek. Nagyjából csend van, de persze a troli ver fel. Nem süt a nap, de még takarón keresztül is túl világos van.

Bent kegyetlen büdös van a cigarettától és a kiborult piától. Nem nézek körül, magamtól is sejtem mekkora a rendetlenség.

Ő rám néz a takaró alatt, megsimítja az arcom és álmosan annyit mond: „Boldog újévet!” „Boldog újévet!” - válaszolom.

Most már részemről is elkezdődhet.

A mobilokba visszatesszük az akkumulátorokat. Megérkeznek a barátok SMS-ei.

Újév…

Hát mégis megvártál…?

FÉNY ÉS SÖTÉT

 

Úgy áll előttem, mint aki még sosem látott embert.

- Félsz? – kérdezem.

- Hogy én? Tőled? Ó, nem, csupán mérlegelem a lehetőségeimet.

- Miféle lehetőségeket? – faggatom a remegő alakot.

- Az az én dolgom – mondja és legyint.

Lábával dobol, ahogy telnek a másodpercek és mindketten a csendnek feszülünk.

- Elragadó – mondja, és most először látom, hogy az arcán a nyugalom suhan át.

Telik az idő, újra a lábával dobol.

- Nem kérdezel. Ez nyugtalanító – és az órájára néz.

- Talán sietsz?

- Ugyan, az idő a kezemre játszik.

Lélegzetvételem csendes, várom, hogy beszéljen. Fejét oldalra billenti, mint aki erősen gondolkozik.

- Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok? – kérdez kihívóan.

- Egy azok közül, akik a fényben járnak.

- Látom nem vagy tisztában a helyzetemmel. Én vagyok a múlt. Én csalom elő a halottakat, hogy a feledés ködén átlépve visszatérjenek egy új világba. Én vagyok az, aki eszedbe juttatja a szörnyűségeket, amiket átéltél, és felidézi a jót és az örömöt. A kérdés itt az, vajon te ki vagy?

- Valaki, aki még nem látta a fényt – vallom be és a szemébe nézek.

- Nocsak, erre nem számítottam – közelebb lép hozzám és tekintetét végighordozza rajtam – A múltadban nincs semmi különös. Akkor mégis, vajon miért?

- Miért jöttél?

- Hát miattad. Ugyan barátocskám, erre azért magadtól is rájöhettél volna.

- Ki küldött?

- Valaki, aki számít rád – elmosolyodik -, ugyan nem tudom miért.

- Fejvadász volnál? – kérdezem.

- Olyasféle. Most pedig gyere. Ugyan – gúnyosan néz rám -, tudod, hogy utolérlek.

Megfogja a kezem és kivezet a fénybe. Nem látom, de tudom, hogy oda. Hangokat hallok. Főként nevetést. Érzem, hogy kitértnek az utunkból.

Születésemtől fogva így megy ez, a sötétben én vezetek, a fényben engem vezetnek. Errefelé kétféle ember létezik: aki látja a fényt, és aki látja a sötétet. Mi utóbbiak vagyunk kevesebben, nem tudni miért. Nehezen barátkozunk azokkal, akik a fényben élnek. Nem láthatjuk egymást egyszerre, és persze senki sem szereti, ha nem lát. Egymásra vagyunk utalva. Mindenkinek van egy párja a másikféléből. A mi életünk más. Ha egy fényben járónak nincs párja, megvakul, de ha egy hozzám hasonló pár nélkül marad, akkor örökre bezárják a fénybe teljesen egyedül.

Már nekem sincs párom. Okos lenne kihasználni a lehetőséget, hogy utoljára beszélhetek valakivel, de nem teszem. A fickó hirtelen lök rajtam egyet, elterülök a földön. A hátamra hengeredem és kinyitom a szememet, de még mindig nem látok semmit. Nyújtom a kezem, várom, hogy fölsegítsen, de nem történik semmi. Hát megérkeztem arra a helyre, ahol a végtelenség következő részét fogom tölteni. Elmosolyodom és kényelmesen elhelyezkedem, talán nem is lesz olyan rossz… Pár percig csak az émelyítő csönd van és én. Aztán érzem valakinek a leheletét az arcomon.

- Hall engem? – kérdez.

- Nem vagyok süket. Azt hittem, már megérkeztem – mondom, és újból nyújtom a kezem.

- Előbb nyissa ki a szemét!

Hunyorítanom kell, hogy tisztán lássam az illető arcát az erős fényben. Mi? Hiszen nem is kellene látnom! Hirtelen felülök.

- Csak lassan! – mondja a férfi, akit egyáltalán nem ismerek.

- Hol vagyok? – kérdezem rekedten.

 - A lehető legjobb helyen. Adja a kezét!

Teszem, amit mond, jobb ötletem úgysincs. Kiszedi a tűt a karomból, ami, tegyük hozzá, fogalmam sincs, hogy került bele. Ahogy végez, körülnézek. Látom, hogy egy ágyon ülök. Lelógatom a lábam, majd felállok.

- Nem biztos, hogy máris járkálnia kellene – mondja valaki a hátam mögött.

Megfordulok, látom, hogy egy orvos az.

- Jól érzi magát? – kérdez.

- Persze – válaszolom, és nem tudom mire vélni gyanakvó pillantását.

- Tudja, rossz látnom, hogy az olyan reményteljes fiatalemberekkel is, mint maga, ilyen dolgok történhetnek… - mondja és rázza a fejét.

- Pontosan mire gondol? – kérdezem.

- Hát nem emlékszik semmire? Érdekes. Hogy leegyszerűsítsem a dolgokat, legyen elég annyi, hogy nem volt tudatában a tetteinek és őrültségeket művelt.

- Megbolondultam? – kérdezem nyugodtan.

- Így is mondhatjuk.

- Akkor most mi lesz?

- Itt marad egy hétig, hogy megfigyeljük, és ha nincs semmi baj, hazamehet. Addig reggel és este vegyen be ebből egyet – mondja és a kezembe nyom egy üvegcsét.

- Erre nem lesz szükség – mondom, de azért elveszem.

- A biztonság és az én kedvemért, aztán, ha valami olyat lát, ami nem történhet meg, akkor a saját kedvéért – mondja és elmegy.

Furcsa, tehát ide kerülünk mi, ha már nem marad párunk, gondolom. Az ablakhoz lépek és kinyitom. Érzem a férfi gyanakvó pillantását a hátamban. A szobába friss levegő áramlik be. Kintről a fényben megszokott hangok hallatszódnak. Emberek nyüzsögnek odakint. Meglátok egy sötét foltot a tömegben. A fickó az, aki idehozott. Biccent felém és a gyógyszeres üvegre mutat. Hátatfordít nekem, felszegi a fejét és nevet. Nem harsányan, mint a többiek, csak halkan, kimérten. Visszafordul, vet rám egy utolsó pillantást, majd nagy levegőt vesz, és sebesen szállni kezd az ég felé. Pislogok, hogy biztos legyek benne, nem képzelődőm, de már messze jár, vagy tényleg csak képzeltem. Kezembe veszem a gyógyszeres üveget és kiveszek egy pirulát. Forgatom az ujjaim között, latolgatom, bevegyem-e. Kiejtem a kezemből és elgurul egy szekrény alá. Letérdelek, benyúlok utána, de nem találom. Nagy sóhajtással benézek a szekrény alá, majd még nagyobb sóhajtással állok fel.

- Eltűnt előlem a láthatatlan sötétségben… - motyogom.       

Karácsonyfaégők

 

Egyszer rég, egy icipici tanyán, élt egy család, békében, boldogságban. Egy karácsony alkalmával kifogytak a gyertyából, így a kandallóban parázsló fa pislákoló fényénél ülték körül a karácsonyfát, és énekeltek. Ahogy a daluk messzire zengett, a szeretet kezdte megtölteni a szobát. Bizonyos pontokon elkezdett sűrűsödni, tömörülni, mígnem parányi, világító lények töltötték be a szobát. Pöttömök voltak, hófehér ruhácskával és sárga fényt árasztó szárnyakkal, amiket elképesztő sebességgel rezegtettek. A családnak – hála az apró lényeknek, akiket tündéreknek neveztek el – nem kellett sötétben karácsonyoznia.

Telt-múlt az idő, és a tanya faluvá, majd várossá nőtt, mely a tündérekről volt híres messze földön.

Egy karácsony alkalmával súlyos gyertyahiány volt a városban, így a tündérkéknek sok dolguk akadt. Élt akkor a városban egy boszorkány, aki – szégyen ide vagy oda – kifogyott a gyertyából és nem tudott varázsolni magának. Benyújtotta tündérigényét az ünnepekre, de nem érkezett hozzá senki, mert nem szeretett. A boszorkány éktelen haragra gerjedt és bosszút forralt. A házát elektromos árammal és lámpákkal szerelte fel, majd magához csalta a tündéreket, hogy nézzék meg a művét, amivel segíthet a gyertyahiányos embereken. A tündérek egymás kezét fogva, tátott szájjal figyelték a fénylő csodát. Ebben a pillanatban egy varázsigét kiáltott, mire a tündérek egymáshoz láncolódtak, egyesével kis színes burácskákba kerültek: karácsonyfaégőkké váltak, amiket a boszorkány áramról működtetett.

A boszorkány felfedezése és a karácsonyfaégők szélsebesen terjedtek el a világon és oldották meg a gyertyahiányt. A tündérek pedig üvegburájuk fogságában magányosan és szomorúan vészelték át az évet, leszámítva azt a pár napot, míg a karácsonyfákon függtek.

Ám egy karácsonnyal egy különleges család vett karácsonyfaégőket. Felaggatták a fára, körbe ültek és énekelni kezdtek.  Ahogy a daluk messzire zengett, a szeretet kezdte megtölteni a szobát. A tündérkék szárnya abba a jól ismert, szédületes rezgésbe kezdett és az égők furcsa színnel kezdtek világítani. Az üvegburák leolvadtak és a tündérek kiszabadultak. Az akció hatására az egész városban áramszünet volt, ám azt az egy lakást sosem látott fény töltötte be.  A családot nagyon meglepte a tündérek látványa, akiknek a híre már rég feledésbemerült. Ezután a világ számos pontján szabadultak fel tündérek a „lámparabság” alól.

A sorozatos áramkimaradások miatt a hatóságok betiltották a tündérrel működő karácsonyfaégők használatát, ma már csak hagyományos izzókat találhatsz otthon. De próbáld ki, ha körülülitek a fenyőt, énekeltek és a szeretet megtölti a szobát, hátha előbukkan egy tündérke egy régi égőkkel teli, elfelejtett doboz mélyéről és aznapra bevilágítja a szobát…      

Bűnös

 

Régi, magas emeletes ház lépcsőházában futott felfelé a két srác.  Mindkettőjük kezében sörösdobozokkal megrakott táska. Lihegve becsöngettek az egyik lakásba. Egy lány nyitott ajtót, a két srác kajánul elvigyorodott felemelve a táskákat, a lány viszonozta a mosolyt és gyorsan beterelte őket a lakásba. Gyors ölelések, a tiszteletkörök lefutása, majd már bent is voltak a konyhában. A srácok sört bontottak, a csaj meg poharakat vett elő. Csak elővigyázatosságból ittak poharakból, hogy a dobozokat azonnal eltüntethessék. Iszogatták a sört, és beültek a tévé elé. Ment valami film, nem volt lényeges, hogy mi, úgyis csak beszélgettek és nevettek mindenen. A lány az egyik srácot párnának használja, persze csak viccből, az meg simogatja és röhögve emlegetik a lány pasiját, aki nem volt ott, az nap este sem. A srác megcsókolta a lány nyakát, majd finoman megharapta, az először magához húzta, majd eltolta magától, őrült megszállottság villan a szemében. A másik srác hitetlenkedve meredt rájuk, és motoszkálni kezdett benne az a jól ismert „alfahím” érzés. A másik kettő ezen összevigyorgott. Egy idő után elunták a filmet, kikapcsolták a tévét. Tovább iszogatták a sört, a lány csak mértékkel, a fiúk viszont döntötték magukba, de ő józanul is bolondabb volt, mint ők ketten részegen, legalábbis a legtöbben így gondolták róla.  Szó szót követett, egy perverz poén követte a másikat. Addig, amíg a lány már az „alfahím” srác lábán feküdt, a másik srác meg az övén, nem az alkoholtól, pusztán csak jókedvből. Megint előkerült a beszélgetésben a lány pasija.

- Akkora egy kurva vagyok – mondta nevetve a lány.

- M

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.