Amikor úgy érzed, hogy ilyen nincs, ezt már tényleg muszáj elmesélned (amit meg is fogok tenni, élőben legalább ötször, és röhögnek rajta, pedig már ötször hallották, és csak a sztori végén szólnak, hogy már elmeséltem, de nem baj...) Nohát tegnap akaratom ellenére vertek fel hajnalok hajnalán (valamikor 10 előtt). ÉS akkor ettem valamit, és sok időm nem lévén bedugtam a fejem a zuhany alá, hajatmostam és amíg száradt, néztem a tévét. Persze csak egy-egy rövid mese erejéig, ugyanis - mint mondtam - nem volt időm. Egyszer volt az ember... Bizonyíthatóan jobb mint a biológia óra. Na aztán kénytelen voltam megszárítani a hajam -  noha utálom - nehogy elkéssek, vagy megfázzon kint a fejem. Nohát kiléptem az utcára. Hú basszus meleg van, leveszem a kesztyűmet. Sétálok egy saroknyit. Hú basszu s meleg van leveszem a sapkámat. A gondosan beállított hajamat (lásd: beleborzoltam kétszer) szétborzolta a szél, ami jelentős javulást eredményezett, szóval jókedvvel baktattam. Végre sütött a nap és nem akartam megfagyni :). Felszálltam a villamosra és végig azt hallgattam, hogy két hajléktalan arról beszélget, hogy sosincs férfi cpő, mindig csak női meg gyerek. Utolsó egy megállóra leültem Hogy minek, azt nem tudom, de csak úgy ó volt ücsörögni. Nahát tegnap este kapott útbaigazításom szerint indultam tovább. (Útbaigazítás: Sétálj el a következő villamosmegállóig, ott van egy park. Menj a park közepéig, és jobbfelé lesz egy parkoló, maradj a parkoló jobboldalán és lesz egy zöld kapu, azon gyere át, és keresd a barnatéglás házet.) Ez így első hallásra akár egyszerű is lehet, de nem volt az. Persze szokásom eltévedni, de végül mindig odatalálok, kérdés, hogy mennyi idő alatt. Nohát meg lett a park, ennek már tudtam örülni. Mentem a park közepe felé, de az Istennek sem találtam a parkolót. Egy útacska mellett guggolt egy srác. Rajzolt. Meglehetősen jól nézett ki így, bár az arcát nem láttam. Kb velem egy idősnek néztem, vagy maximum kettővel idősebbnek. Nahát körbejártam a prkot, de nem találtam azt a nyüves parkolót. Nahát úgy döntöttem, hogy visszamegyek, hátha ott van még a srác, és útbaigazítást kérek. Ott volt. Már állt és láttam az arcát. Na így már huszas éveinek végén járónak saccoltam (ettől még jól nézett ki, de nem az én "évjáratom"). Akkor már mindegy volt, szóval odabattyogtam hozzá. Prezentálnám a párbeszédet: Én:-Szia! Nem tudnál esetleg segíteni nekem. Ő:- De, persze! Miben segíthetek? Én:- Igazából egy iskolát keresnék... Ő: -Iskolát? milyen iskolát? Zeneiskolát? én:- Nem, nem . Csak simán iskolát. Az útbaigazításomban ez a park, egy parkoló, meg egy zöld kapu szerepelt. Ha ez esetleg mondd neked valamit, akkor légyszíves segíts nekem. Ő: Öhm... Hát igazából én sem vagyok pesti. Nyíregyi vagyok, csak egy feladatot csinálok itt. De az ott esetleg egy parkoló. Én :- hát köszi, akkor próbálkozom. Nohát ez volnék én percekig járom körbe a parkot ő meg elsőre kiszúrja a parkolót. És csak én lehetek akkora lúzer, hogy kiszúrom a park - valószínűleg - egyetlen nem pestiét... Nah, végül meg lett az az iskola, és megtaláltam a lányokat (illetve ők enegem, az iskola előtt, a napon, miután egy sms-ben kifejtettem, hogy mekkora királynak tartom magam amiatt, hogy megtaláltam a sulit...). Visszafelé menet találkoztunk a hapsival. Merem mondani, hogy provokatíve tért le az útról, és én odaszóltam neki, hogy meglettem és hogy köszönöm a segítségét. Rendes volt. A lányok persze röhögtek rajtam és Rexinek muszáj volt megjegyeznie, hogy milyen jól néz ki a srác... Na ezután már lekaptuk  kabátot is, pedig fújt a szél, de jól esett. Két remek szóviccből álló helyet láttunk. a Nemde bárt és a Haj de jó fodrásszalont. Na aztán  Gyöngyivel mentünk vásárolni. Vicces volt. Bementünk egy bolta, ahol mindenféle tüneményeket árultak. Vizipipát, fém öngyujtókat, fémtüskés bőr motoros kesztyűt, színes nyakkendőket, láncokat, szögekkel kivert öveket, műanyag neonrózsaszín töltényekkel kirakott öveket, rubikkockahátizsákot, pacman-es hátizsákot, fültágítókat, cigipapírt, színes gumicsizmákat és mindent, mi szem-szájnak ingere. Szórakoztunk egy sort a partykellékek boltjában. Aztán 10 centis sarkú rusnya cipőket próbálgattunk a cipőboltban, csak úgy viccből. Aztán vettünk még ezt azt. Láttuk ezen pláza eltéveszthetetlen élőlényeit: azokat a srácokat, akiknek egyformán ("Gáborosan") van felzselézve a hajuk és (legalább) hárman görnyednek egy telefon fölé, amin egy ember játszik... Na aztán sétálgattunk egy sort és röhögtünk minden hülyeségen. Majd villamosra pettantunk (a csukló majdnem összepréselt minket és láttunk egy olyan kutyát, amilyen régen abban a festékreklámban volt (talán deluxos reklámban?)). Aztán beültünk egy, mit egy A gyrososhoz. Az eladók felszólítottak, hogy ne jónapottal, hanem sziával köszönjek (ha nekik ez jobban esik...). Majd megkérdezték, hogy diák vagyok-e (a 10%-os kedvezmény miatt, mondjuk nem tudom, hogy iskolakerülőnek, vagy 18+-osnak látszom-e (egyiktől sem vagyok oda)), persze mondtam hogy az vagyok. Miközben jól összecsöpögtettük magunkat a gyrossal szórakoztunk a zenéken, amik szóltak (márt egésznap táncikáltam az összes számon, egyszerűen csak megmagyarázhatatlanul jókedvem támadt). Meghallgattuk aznap kb tizedjére, hogy a szél tövestül csavart ki egy fát és rádőlt egy vezetékre. És azt a nagyszerű hírt, hogy a japánok liftet akarnak építeni az űrbe. Egy hét alatt feljutna vele max 30 ember. És azért úgy elképzeltük, hogy milyen lenne az osztályunkkal felmenni... Hát elég vicces, és borzasztó, az tuti XD. Aztán kifelémenet asszem megint sikerült viszontlásrát mondani a szia helyett, és egyúttal jól nekimenni az asztalnak amitől majdnem hasravágódtam, na persze mindenki röhögött, de már megszoktam én is csak nevetek magamon és viccből durcáskodom. Aztán elköszöntünk, ki-ki ment haza. Anya itthon a macskajelmezét tökéletesítette és minél jobban nézett ki a jelmez, annél nagyobb ugrásokkal közlekedett a lakásban, vicces volt. Leültem megnézni a valami amerikát, szétröhögtem magam, a végére már egyedül voltam. Aztán megnéztem a valami amerika kettőt is, azon is szét röhögtem magam. Aztán nekikezdtem a mások életének, mert épp az ment a tévében és már régen meg akartam nézni. Anyámék közben  hazaértek, hálistennek hamar elmentek lefeküdni, nem szekáltak soká, mármint anyám... A film fantasztikus volt. Írtam egy kisebb novellát. Persze depressziós és furcsa, de többre nem futja... Ki is rakom a linket az oldalhoz, ahol a novelláimat "tartom": irjvalamit.mlap.hu

Hát jó szórakozást hozzá, ha esetleg megnézné valaki. Ennyi voltam mára.

Ui.: Bocs a helyesírási hibákért   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.