Nem kívánok hosszas fejtegetésbe bocsátkozni, miért is nem írtam már 4 éve. Őszintén szólva el sem merem olvasni, amiket akkor írtam, mert félek, hogy a fele sem úgy él már bennem azoknak a dolgoknak, hogy átvertem magam, hazudtam, s amire most emlékszem, az nem a valóság. Talán kezdek kiöregedni egy kicsit ebből a kamasz megnevezésből is, de a karakterből sajnos még koránt sem. Ha arról nem is, eddig miért nem, hát arról mégiscsak szót kell ejtsek, most miért igen, miért is kezdek el írni. Most értem el arra a pontra, ahol már senkihez nem szívesen mennék oda, hogy elmeséljem, hogy is vagyok, de minden vágyam, hogy valaki rám találjon és segítsen. Szóval csak belehányom ezeket a szavakat a semmibe, hátha valahol valaki kihalássza őket.

Beteg vagyok. Illetve ez sem biztos, hiszen ebben a modern orvostudomány nem látszik megegyezni, hogy ez betegség, állapot, zavar, ki milyen címkét szeret rá aggatni olyat mond, s a legarrogánsabbak az egész kifejezést lesöprik az asztalról, mert "ők nem aggatnak címkéket". Hogy jobb vagy rosszabb lett nekem attól, hogy a zárójelentésemre került az érzelmieg labilis személyiség zavar kifejezés, azt még mindig nem tudom eldönteni. Ugyanis senki nem igazán magyarázta el nekem, miben is áll ez az egész, mik a kilátásaim. Azt sem tudom, ez teljesen megegyezik e a borderline személyiség zavarral, vagy ez annak egy enyhébb megnyilvánulása. Nem tudom komolyan vehetem-e magam, mikor betegként gondolok magamra, mivel a kórházból olyan lenézéssel engedtek utamra, mintha a világon semmi bajom nem volna, s a gyógyszerek, amiket felírtak a lehető legenyhébbek lennének, szinte mintha csak kitaláltam volna magamnak a bajt. Közben más orvos azt mondja nekem, ő sosem alkalmaz ilyen erős gyógyszereket, nem hisz benne, hogy az embereket ennyire le kell bunkózni. Az interneten meg mindenhol azt olvasom, hogy ez az érzelmileg labilis személyiség zavar egy meglehetősen súlyos betegség, ami hosszú évekig elhúzódik, és viszonylagos gyakorisággal ér véget öngyilkossággal.

Na igen, az öngyilkosság. Én is azért kerültem be a kórházba, mert öngyilkos akartam lenni. Mit csinál a filmeken szocializálódott jóember (én) ? Bevesz egy marék nyugtatót, mert azt úgy szokták. Persze a filmekben sosem térnek ki rá, hogy mennyi is az az egy marék konkrétan. Hát engem majdhogynem kinevettek a kórházban, hogy milyen kevés is volt az, amit én egy maréknak tituláltam. Én meg ezt az egészet nem értem, mert hát nem a szándék a lényeg? Én azt hittem, és vártam és reméltem, hogy ettől majd véget ér minden. Az álmatlanság, a kialvatlanság az általános fájdalom, a hányinger a remegés, a szorongás, nem bánt majd senki, nem kell semminek megfelelni, s csak szép csendben elalszom és lehúzzák a függönyt. Tehetek én róla, hogy ennyi nem volt elég? Nyilván nem írják le az interneten sehol, hogy miből hány szemet vegyél be, ha egy 55 kilós nő vagy, ha meg akarsz halni, mert ezt nem írhatja le senki. Én tippeltem egyet, nem jött be. Attól az egytől tartottam csak, hogy nem meghalok, csak szétmarja a gyomrom. De hányni már nem tudtam, hiába dugatta le a torkomon anyám az ujjamat, az nem ment. Nem volt meg bennem az élniakarásnak az a reflexe, hogy felhányjam a tablettákat.

Kicsit félek most írni erről, mert nem akarok senkit bátorítani arra, hogy utánam csinálja ezeket, ne adj isten még sikerrel is járjon. De egyszerűen muszáj leírnom, ami az eszembe jut, mert már két hónapja, és senkivel nem beszélgettem róla, hogy mi pattant el, miért akartam meghalni, mi vot a fejemben akkkor. Valahogy senki nem akar erről kérdezni. Maximum nagyon felületesen és utána megszid, hogy miért nem beszéltem erről korábban. Talán attól fél mindenki, hogyha megbirizgálják a dolgok okát, akkor újra neki futok? Nem fogok. Nem ígérem meg, mert ezt senkivel szemben, semmilyen istenre vagy törvényre esküdve nem ígérhetem.Nem azért nem, mert azóta jobban lennék, egyszerűen tudatosult bennem, hogy ez túl nehéz dolog egy olyan ügyetlen és erőtlen embernek, mint én vagyok. Soha nem sikerülne. És őszintén elkeserít ez a sikertelenség, s hogy ez nem úgy működik, mint a sport, hogy nem a győzelem számít, hanem a részvétel. Mert semmit nem nyertem azzal, hogy megpróbáltam.

Valamivel az előtt kezdődött, hogy szerettem volna meghalni, hogy ezt a blogot indítottam. Nem voltam biztos benne, hogy jól emlékszem, de nemrég megtaláltam a hatodikos töri füzetem hátuljában egy végrendeletet. Már hetedikes voltam, mikor írtam bele, van keltezés és minden, ami kell, és szép akkurátusan végigsorolva az ingóságaim (már amit egy 13 éves gyerek birtokolhat), s hogy kire hagynám őket. Könyvek, cd-k, plüssállatok és egyéb csipcsup apróságok, amiket barátaimra, ismerőseimre és a testvéreimre testálok. Hátborzongató lista azt kell mondjam. És végén a lezárás, hogy mondják meg apámnak, hogy az egészről ő tehet. Nem tudom van e konkrét kor, mikor az ember még a szüleit okolhatja az élete félresiklásáért, vagy Freudi értelemben véve ez egy örök dolog marad, s minden sérülésünk visszavezethető a gyerekkorunkra, a szüleinkre. Folyamatosan váltakozik bennem az elgondolás, hogy a szüleim tettek e ezzé az elkeseredett, halálba menekvő figurává, vagy valamilyen saját fogyatékosságom, hogy nem viselem olyan jól az élet nehézségeit, mint mások.

Szeretném hinni, hogy több nehézséget gördített elém az élet, mint egy átlag ember elé, akkor nem kell olyan szigorúan elszámolnom a gyengeségemmel. Nagyon sokáig képtelen voltam pozitív figyelem középpontjába kerülni. Sokáig csúfoltak az iskolában amiatt, hogy csúnya vagyok. Hol a szemüvegem, hol a fogszabályzóm miatt, mikor ezektő megváltam a nagy orrom később a rövid hajam miatt, vagy hogy nem öltözködöm elég nőiesen. Úgy látszott nem szakad vége a dolognak, ha valamin változtatok, vagy valamit már épp elfogadok magamon, jön valami újabb. Egyszer épp szexelni készültem egy fiúval, akivel már jó rég ismertük egymást, és megalapozott döntésnek és nem elsietettnek tűnt a dolog, de mikor levettem a felsőmet és meglátta a vállamon és a mellkasomon az apró pattanásokat, közölte, hogy öltözzek fel és ezt felejtsük el, mert hogy nézek már ki. Közben azt hiszem, nem vagyok kifejezetten csúnya, de mégsem tekinthetek magamra soha egy átlagos kinézetű valakiként, mert amint ilyen megengedő vagyok magammal, valaki megint beszól valamire rajtam. Persze nem ennyi az egész, kinéztek sok helyről az eszem miatt is, vagy mert biszexuális vagyok. Azt hiszem mindig kilógtam mindenhonnan. Valami mindig volt, ami kívülállóvá tett, s most 21 évesen ott tartok, hogy nincs egy darab csoport sem, aminek a részének érezném magam. Párhavonta fordul csak elő, hogy egynél több emberrel vagyok együtt. Pedig nem hiszem, hogy kifejezetten antiszociális volnék, elég sok barátom van az egyetemen is, de az ilyen csoporttos dolgokra nem gyakran hívnak. Biztos én vagyok a hibás, de nem egészen tudom, mit is csinálok rosszul. Mert persze vannak dolgok, amiket nem csinálnék szívesen, nem mennék felnőtt játszóházba például, de a közös analízis tanulásra engem miért nem hívtak soha? Persze megkérdezhettem volna, hogy csatlakozhatok-e, de az valahogy nem lett volna ugyanaz.

Azt hiszem ez is egy nagy problémám, hogy azt hiszem, senki nem kíváncsi rám. Két hónapja jöttem ki a kórházbó és még mindig nem kezdhettem el a csoportterápiát, mert folyamatosan várakoztatnak 4 héttel későbbre adtak első interjús időpontot, majd az utolsó pillanatban lemondta a dokinő, majd keressem húsvét után. Gondolom akkor egy hasonlóan távoli időpontot ad majd megint. Az meg senkit nem érdekel, hogy én közben egyedül maradok egy kezeletlen problémával. Mindenki azt tanácsolja, hogy kérjen az ember segítséget. De minek? Nincs senki, aki segíteni akarna. Mindenki időhiányra panaszkodik, de a legtöbben igazából csak belefásultak és csak annyit látnak a betegből, hogy van e valaki, aki az adott időpontban leteszi a terápia árát az asztalra. Ha van aki fizet, akkor oké. Közben nagyjából semmire nem emlékeznek abból, amiket a korábbi alkalommal már elmondtam, mégcsak azt sem tudják feldobni, hogy hol tartottam legutóbb, hogy onnan folytathassam. Fogalmam nincs mit írnak a füzetükbe, mikor írnak egyáltalán, de azt hiszem unnak engem, az összes. Azért merek már ilyet írni, mert már jó sok pszichológust és pszichiátert megjártam és egyáltalán nincs jó tapasztalatom. Főleg mióta olvastam egy pszichológus írását arról, hogy vannak unalmas páciensek végleg megborult velem a világ. Legszívesebben üvöltve kérdezném és addig ráznám őket, amíg ki nem nyögik untatja e őket a bajom. Persze ez csak a fejemben van, a valóságban még káromkodni se nagyon merek a magázódó, távolságtartó dokik előtt.

Egyik legjobban talán mégis a dolog struktúrája zavar engem. Ha van isten oldozzon fel a bűnöm alól, de én nem tudom az egész heti bajomat hétfőn kettő és három közé szorítani. Sőt, még az is előfordul, hogy olyankor egyáltalán nincs bajom. Olyankor lenne szükségem a terapeutára, amikor tényleg istenesen szarul vagyok. Ilyenkor, mikor ezt is írom, hajnali fél kettőkor. Nekem most esne igazán jól, ha elmondhatnám, hogy nem tudok aludni, és hogy szorongok, és hogy el-elfog a sírás és hogy hiányzik a volt barátom és hogy azt érzem soha nem lesz jobb. Tudom, senkitől nem elvárható, hogy a nap 24 órájában rendelkezésre álljon, vagy hogy csak nekem éjfélkor tartson terápiát, de a modern technológia annyira megváltoztatta az ember szükségleteit, hogy lehet mégis változtatni kellene a terápiás módszeren is. Nekem az lenne a legjobb, ha írhatnék messengeren, ő elolvasná, mikor épp online és válaszolna. Lehet ez nagyobb kérés, mint azt én hiszem, vagy most jön az a rémesen gyűlöletes mondat, hogy erre a barátok valók. De mégis ki szabja meg, hogy mi a terápia megfelelő módja? Freud óta is változtattak már egyszer kétszer a módszereken, miért pont ez lenne istenkáromlás?

Mindamellett lehet, hogy hétfőn kettőtől háromig is jobban mennének a dolgok, ha olyan emberrel beszélhetnék, aki odafigyel rám. Akit én tudok tisztelni. És sajnos nekem ehhez a tisztelethez nem elég az, hogy valakinek a neve előtt ott virít egy dr. Legalább annyit kéne beszélnie magáról az első találkozáskor, mint nekem magamról. És nem arról, hol dolgozott, meg hol szerzett diplomát. Hanem, hogy mi a hobbija, milyen zenét vagy filmet szeret, hogy később könnyebben tudjak szemléltetni neki dolgokat, és ne álljunk ott - mint egyszer már történt - hogy én a Ziggy Stardustra utalgatok, és eszerint próbálok valamit már fél órája, majd kiderül, hogy nem is ismeri a számot. Azt hiszem mégis furcsa vagyok. Nem jók nekem azok a dolgok, mint másoknak. Remélem nem arról van szó, hogy nincs az, ami meg tudna gyógyítani, hanem mondjuk csak megfizethetetlenül drága, vagy csak még nem próbálkozott nálam senki a jó módszerrel.

Kifogytam a szóból, most ennyire futotta. Végülis azt sem sikerült leírnom, miért is jutottam addig a gondolatig, hogy beveszek egy marék tablettát. Nem, nem azért mert csúnya vagyok. Viszont az egy nagyon hosszú és bonyolult történet, amiben még nekem sem minden egészen tiszta, szóval még várok egy kicsit, hogy kibogozódjanak a fejemben a szálak, mert rengeteg minden közrejátszott.

Írok majd, ha úgy érzem jól esne. Ne aggódjon értem senki, ha megint eltűnök, az nem jelent bajt, csak azt, hogy éppen nem megy az írás. BBlans

Kérlek, ha öngyilkosságot fontolgatsz, kérj segítséget valakitől, aki közel áll hozzád, vagy telefonon: S.O.S. Telefonos Lelki Elsősegély Szolgálat 116-123 Éjjel-nappal, mobilról vagy vezetékesről hívható, mindkettőről ingyenes

Ne hagyj mást se az út szélén, ha egy ismerősöd krízis helyzetben van, segíts neki, hogy megkapja a megfelelő segítséget!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.