Előmenetelbe annyit, hogy javasolnám olvasás közben ezt hallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=XLgYoVwKnEc nos kezdem a történetet, mivel kicsit elhanyagolódott az írás, egészen az elejétől.

Ha az emberhez egy éjszaka odalép az apja 6 sör - plusz-mínusz 1-2 - megivása után, hogy: "Te, figyelj! Marha fontos dolgot akarok mondani." Reflexből kiröhögi. Mi mást tenne?

S ezzel kihívott a gangra, hogy míg elszív egy cigit megbeszélje velem az élet fontos dolgait. Azért pislogott egy hosszút, mikor életemben először én is kértem tőle egy szálat. De elvigyorodott és adalökte nekem a dobozt s száját még szélesebbre húzta mikor a kabátom zsebéből  saját öngyújtóm került elő.

Ha az ember apja kis büszkeséget érez a lánya iránt, hogy lám ő sem lett jopbb nála, vagy igen ő is megoldotta magának, hogy cigihez jusson, akkor az ember lány persze kicsit elégedett magával. Mondanom se kell, hogy nem azért csináltam, hogy elégedett legyen velem, szimplán csak azért mert szerettem és mert nagyon jól esett.

Na szóval, fontos dolgot akart mondani, hát nem röhögtem ki újra, nehogy köhögni kezdjek a füsttől, de azért elmosolyodtam. "Mert tudod szar ez a hely, ez az ország, ezek a fejesek. Innen menekülni kell. Mert tudod a mi családunk minden második generációval továbbáll." Okosan, egyetértően bólogattam. Azt hittem ennyi az egész, a szokásos szöveg. De nem ennyi volt. "Svédország! Ott van most munka. Az egyik haver fia mondta. Baromi jó!" Na ezen már nevettem és kiszolgáltam magam még egy szál cigivel. "Ne nevess! Ott tízszer ennyi a fizetés! Ott tudnék nyugdíjas lenni, itt csak az éhenhalásra elég. Megpályázom az állást!" Mondtam, hogy öreg, hogy nem kapja meg. Tiltakozott.

Hát bizony, ennyivel kezdődött az egész. Mikor már majd odafagytunk a gangra s a kezünkben remegett a cigaretta, és apám megitta az otthon fellelhető összes sört, végre visszamentünk a lakásba. És én naivan azt hittem, hogy itt a vége.

Miközben sokkal súlyosabb, állandó problémák verték a családomat, apám álma még mindig Svédország volt. Anyámmal évek óta rosszabbul működő kapcsolatban voltak, mint egy 99-es vonalon közlekedő (alsóhangon) 30 éves ikarusz busz. A válás esélytelen, mert anyám csóró, apám meg nagyon hülye volt. Így 8 éves korom óta szívtam állandó veszekedéseik kereszttüzében hol postagalambként, hol csatatérként.

Azokban a hetekben életem minden területe annyira romokban hevert, hogy megtettem, amit szerintem egyáltalán nem lett volna szabad. Felkerestem az iskolapszichológust.

Anyám, akit egy borzasztó jellemtelen, ostoba, szánalmas és gonosz embernek tartottam, nagyon utált. Én voltam az aktuális rossz, a feketebárány, az "olyan, mint apád!". A fél életemet betöltő otthoni háborúk, anyám előszeretettel hangoztatott öngyilkossági szándéka, apám alkoholizmusa és az, hogy vagy leszartak vagy baszogattak eléggé depressziós alkattá tett. Olyan jó kis hullámzóssá, aki az egyik pillanatban pörög és a legvidámabb, a társaság középpontja, a másikban meg egy megkeseredett, letargikus figura.

Nos hát az iskolapszichológus. Tulajdonképpen azért kaptam efelé a lehetőség felé, mert - haragomban, bánatomban, depressziómban - elkezdtem harapni, karmolni, vagdosni magamat. Voltak barátaim, nem is kevés (ők pótolják a családomat is, mindenki megfelel egy családtagomnak, olyannak amilyenre vágyom, olyan anyának, apának, testvérnek, stb.), de mégis mit mondhat egyik 15 éves a másiknak arra amit én tettem? Mindössze egy dolgot: "Ne csináld!" És én ezzel marhára nem voltam kisegítve, és nem akartam őket terhelni az én problémáimmal.

Szóval bementem a (pszicho)mókuskához. A hapsit kb az összes diákhomokosnak tartotta. Engem ez a legkevésbé sem zavart (tekintve, hogy mindkét nem érdekel), sőt, nem is érdekelt. Felőlem akár mindennap kézenfogva sétálhatott volna egészen a sulitól hazáig egy Bélával vagy egy Istvánnal. 

Kicsit szkeptikusan álltam az egész pszichológusosdihoz, de jobb ötletem nem volt. Óvatosan meséltem neki, amit persze ő is érzett.

Miután elkezdtem hozzá járni, anyámmal mégjobban összevesztem. S egy ilyen  alkalommal a vita elsimítására részegen hazaérkező apám kivitt engem az éjszakába és elmentünk a kedvenc kocsmájába. Ő ivott pár üveg sört, én meg szálról szálra elszívtam a cigijét. Ideges voltam, és abban a pillanatban sokkal vonzóbbnak tűnt apám alkoholizmusa, mint anyám elmebeteg utálata velem szemben. Apámmal mindent jól átbeszéltünk. Még azt is elmeséltem neki, hogy lefeküdtem a legutolsó hapsimmal, aki ezek után otthagyott, mert hogy hát nem kellek neki. Apám erre csak annyit mondott, hogy a szex a világ legjobb dologa és, hogy ugye védekeztünk. S akkor egyszercsak szóba került Svédország és én abban az állapotban megígértem neki, hogyha felveszik, kimegyek vele. Másnap vett nekem egy doboz cigit és ezzel meg volt pecsételve a szerződés.

A pszichológus az első másfél hónapban csak azt látta, hogy egyre mélyebbre süllyedek, egyre rosszabbul vagyok. Ellógok otthonról. Akaratomon kívül összevagdosom magam. Megijedt. S mikor már az is fél, akitől a segítséget vártam, akkor úgy éreztem nincs remény. Tovább akart küldeni egy pszichiáterhez. Ezelőtt még megcsináltatott velem egy olyan foltos tesztet. Amiből kiderült, hogy - hál' istennek - nem vagyok elmebeteg, de megerősítette azokat a dolgokat, amikben addig is biztos voltam és amiben ő is biztos volt. Hogy elég szarul vagyok.

A barátaim féltő szemmel kísérték minden lépésemet. Amit ekkor szimplán annyinak vettem, hogy bolondnak néznek. Ha délután egyedül akartam hazaindulni, valaki mindig mellettem termett, hogy egy kis suli utáni beszélgetésre marasztaljon, vagy legalább elkísérjen a villamosig.

Hogy-hogy nem, javulásnak indult az állapotom. A legkevésbé sem gondolom, hogy a pszichológusnak köze lenne hozzá. Elpocsékolt időnek tartok minden csütörtök délutáni egy órát, amit nála töltöttem. Minden egyes alkalommal, mikor kiléptem tőle az ajtón a fejem zúgott, a gondolataim kavarogtak, és rosszabbul voltam, mint mikor beültem. Amíg nem kellett beszélnem vele, addig szépen el tudtam zárni a bajaimat. Nem kellett folyton rájuk gondolnom. De nála igen. Szadista módon a legfájóbb részleteket kérdezgette és ragaszkodott hozzá, hogy az év végéig járjak el hozzá. Az egyetlen mázlim az volt, hogy többet beszélt ő, mint én, így sosem tudtam mindent elmesélni, ami velem történt. Mindazonáltal azért kedveltem őt. Ha nem a fejemben akart volna turkálni, akkor marha jól tudtam volna vele beszélgetni.

Apám megkapta az állást Svédországban. A sorsom megpecsételődött. Már biztos volt, hogy majd menni kell. Hogy mennyi időm van itt, az még bizonytalan volt mindenki számára. Apám április végn ment el. Két nappal indulása előtt tudtam meg, hogy mikor utazik. Úgy éreztem kihagyott. Hogy átvert, hogy eltitkolta indulását. Végülis így volt. Két hetes versenydömpingben voltam, ő meg nem akart ezzel felkavarni. Persze ezzel kavart fel leginkább. Mégis indulása előestéjén a nővérem és én szedtük össze a cuccait, segítettünk neki pakolni. Postára mentünk, fényképet csináltattunk, hogy ő intézhesse a tartózkodásimat majd odakint. Anyám nem segített. Egy szalmaszálat sem volt hajlandó keresztbe tenni. Sőt hátráltatta a munkánkat. Nem mondta meg mit hol találunk, meg se hallgatott minket.

Apám elment. Az első hét mély depresszió volt. A köcsög ofőm pont ekkor kezdett el nekem szónokolni a család fontosságáról stb és kezdett el baszogatni. Mint egy zombi jártam be az órákra. Csak félszavakat kaptam el. Épphogycsak jegyzeteltem. Minden pillanatban azzal küzdöttem, hogy ne kezdjek el sírni. Anyám eközben próbálta eltüntetni apám minden nyomát a házból. Otthagyott cuccai egy részét kidobta, vagy eltávolította. Kisöpörte még az illatát is a lakásból. Úgy mentettem meg az egyik pulcsiját az illatával és az egyik sálát, amit véletlenségből hagyott itthon. Így még szörnyűbnb volt minden. Egyik este elmentünk étterembe vacsorázni, merthogyhát apáddal ezt ugye nem lehetett volna megcsinálni. És akkor a hugom és ő elkezdtek ostromolni, hogy maradjak itthon és ne menjek ki apám után, aki nem szeret, aki alkoholista, aki gonosz. Itt kezdődött el és véget sem ért apám ócsárlása. Mikor fizetni kellett. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy anyámék közös számláján nincs pénz. Anyám kápéban fizette a számlát és rohantunk a legelső autómatához, hogy megnézzük mennyire súlyos a helyzet. Eléggé az volt. Összesen 7000 forint volt a számlán. Na rögtön felhívtuk apámat. Illetve én, mert anyám nem volt hajlandó beszélni vele. Apám közölte, hogy anyám húzza össze a nadrágszíjjat és bírja ki apám következő fizetéséig (mivel anyám munkanélküli könyvelő volt) vagy kérjen kölcsön az apjától, vagy kitől akar. A következő fizetésnek sacperkábé 2-2,5 hét múlva kellett érkeznie. És eddig az ideg húzzuk ki 7000 forinttal. Még a kaja se nagyon jött volna ki belőle, nemhogy a számlák.  Anyámnak immáron alapja is volt arra, hogy bizonygassa, apám szarik ránk és itt hagyott minket ebben a szar helyzetben.

Nem nagyon tudom, anyám honnan kerített pénzt, de olyannyira sikerült neki, hogy egy hét múlva már egy bérelt autónk is volt, s ő egy haverjával (vajon tényleg CSAK haver volt? nem hinném....) már a hálószobáját tapétázta, díszlécezte, s mentünk vele kirándulni. Szar volt. Nekem szar. Végig apámon poénkodtak. Én meg - akárhogy is nem hagyott nekünk pénzt - mégis apámmal akartam lenni.

Ekkortájt - előről és hátulról számolva is - második exhapsim újra beszélgetni kezdett velem. Nagyon kedveltük egymást akárhogy is volt. Csak neki idő kellett, hogy haragudhasson rám és hogy megbékélhessen velem. Mindketten elég határozott személyiségek voltunk és nagyon-nagyon hasonlítottunk egymásra. Talán egymással tudtunk legjobban beszélgetni, hiszen egymást mi nem hogy toleráltuk (mint általában az emberek) hanem még kedveltük is. A barátaim nagy része nem kedvelte őt. Azt mondták, belőlem elég egy is és a srác meg ráadásul egy továbbmutádott kiadás. Na persze ő is nagyon más volt, mikor társaságban volt, meg mikor csak velem, de én ígyis úgyis szerettem.

Sorkerült az egyesszámú osztálykirándulásra, amire az ofő és a fiúk tesitanára vitt minket. Jó volt, de kb utazni sem kellett volna hozzá. Az egész kirándulás a piálásról szólt kb. Az osztály háromnegyede ivott és a 30%a részeg is lett. Én csak a borozásba szálltam bele (nem mintha nem bírnám a piát, haverommal, volt hogy suli után kiültünk a parkba meginni 3deci pálinkát, csak úgy kommersz módon, mikor még nagyon depis voltam), mivel mikor belekortyoltam a vodkás nesteába és konstatáltam, hogy olyan íze van mint a köptetőnek és a lándzsád utifű szirupnak, úgy gondoltam, hogy az számomra felejtős, nincs élvezeti értéke, a másik fiúcsapattal meg nem voltam olyan jóban, hogy igyam a piájukat, magamnak venni meg nem akartam, mert minek, ha van más aki megteszi helyettem? Haverommal - mint az osztály két állandó dohányosa - azért szívtunk is. Én nem szoktam sokat, szóval nem tettem akkor sem, de ő egy nap alatt eltüzelte a két napra hozott cigarettáját. Hazafeleúton a vonaton összespanoltunk egy egyetemistával, ofőnk meg végig ott lihegett a nyakunkban, nehogy valami károsat adjon nekünk XD komikus volt. Jah a drága ofőnéni semmit nem vett észre a piálásból, ugyanis kb az egész kirándulás alatt aludt. Egyetlen egyszer hitte a fiúkra, hogy részegek, amikor épp csont józan volt mindenki XD.

Az iskolai tanulmányokkal nincs kedvem untatni se magamat se titeket, szóval csak annyit mondok, hogy bent ültem az órákon, jegyzeteltem és mikor kedvem tartotta még tanultam is. Közben visszadobták a tartózkodási kérelmemet Svédországban, mert nem adtunk be 3 nyelvű születési anyakönyvi kivonatot. A tanárok lassan megtudták, és tudomást vettek róla, hogy a következő évet külföldön töltöm és az igazgatónő engedélyezte magántnulói kérelmemet. Eddigre már nagyrészt kirángattam magam a depresszióból s csak úgy hobbiból látogattam a pszichológust, aki - lássuk be igaza volt - azért nem tekintett még teljesen "jól vagyok" gyereknek. A jövőm nem létezett. Nem tudtam mit mondnai róla. A két nap múlváról sem. A tehetségem hiábavaló, nem tudtam, hogy mit kezdenék vele, ha majd egyszer - talán - felnövök.

Eljött a második osztálykirándulás ideje. Erre néhány szülő vitt minket és sokkal jobb lett volna, mint az első, ha nem szól közbe néhány zavaró tényező. Valahogy rosszul léptem, mert a térdem kegyetlenül fájt. Ha ráléptem össze akart alattam csuklani a lábam. Egyik barátnőm befáslizta, így szinte fájdalmatlanná vált a járás egy ideig. Arra - én hülye - nem gondoltam, hogy lehet, hogy a 10 kilométeres túrát már nem kéne megtennem. A vége felé vagy egy kilométeren keresztül már az egyik haverom támogatott annyira nem bírtam lépni. Egyik haverom valamiért berágott rám, nagyívben került és szépen beszólt nekem párszor (véleményem szerint ok nélkül), de mivel mindkét szüleje lent volt és amint a közelébe értem gyorsan elhúzott, nem tudtam megkérdezni tőle, mégis mi a frász baja van velem. Ez alatt a három nap alatt egyszer sem ittam vagy cigiztem, amire büszke voltam, bár nem mondanám, hogy jól esett. Ezek miatt a zavaró tényezők miatt kicsit morcos voltam a kirándulás alatt.

Utolsó héten ide-oda mentünk, nem törődtünk semmivel, sulibajárni már hót felesleges volt, pár tanár már be se jött az órákra. Csütörtökön elbúcsúztam a pszichológustól (aki felajánlotta, hogy a nyáron is írjak neki nyugodtan, és ha majd hazajövök jövő évben, feltétlenül menjek be hozzá... nem ígértem meg, hogy megteszem), majd a magyartanárnőmtől, aki megadta a postai címét, hogy levelezzünk, ezzel a lehetőséggél viszont valószínűnek tartottam, hogy élni fogok. Az utolsó nap volt a leghúzósabb nekem. Kábé világvége hangulatban voltam a sírás határán, hogy itt a vége, kedvem lett volna magamhoz ölelni az énektanárt és vinnyogni, hogy nem akarok elmenni. Persze azért semmi ilyesmit nem tettem. Délután elmentünk a lányokkal boltozni és kinéztem magamnak egy marhó jó kék-kék csíkos inget (férfi ing igazából) és örömmel jelenthetem, hogy azóta már meg is kaptam.

Aztán lementünk a nagyimhoz. Kicsit idegörlő volt, de nem szóltam semmit. Meg kellett hallgatnom egy vad fruttik koncertet, ami nálam az elmebeteg kategoriába esett, főleg, hogy az énekes be volt nyomva plusz azért sem élveztem, mert úgy volt, hogy nem azon a héten megyünk le a nagyihoz és akkor tankcsapda koncerten tomboltam volna pesten, s így erről lemaradtam. Hazaindulásunk napján, ami hétfőre esett a bizonyítvány osztás miatt, hugom hányingerrel és 3 hányással ébredt, szóval kicsit megkkésve indultunk haza.

Megkaptam a suliban azt az oklevelet, ami az arany dániel matekverseny miatt veregetett vállon (kurva meleg volt a díszteremben, szóval nem voltam oda az ötletért). Hál istennek magát az évzárót seperc alatt lezavarta a dirinő. Ofő még szórakozott kicsit a biziosztásnál, de már úgy leszartam. 4,14 lett az átlagom, ami akárhogy is nézzük a "jó" érdemjegyet takarja és én ennek marhára örültem, illetve ezt is leszartam, szóval mindegy volt csak menjünk már.

Leraktam anyámnál a bizim és az oklevelet, majd elindultunk ünnepelni. Második exem hívott minket egy buliba, de nem ismertem túl jól a többieket onnan, meg valami bárba mentek, ami piálást jelentett (amit nem lett volna kedvem anyámnak magyarázni, ha esetlegesen lebuknék), meg amúgy sem volt sok lé nálam. Szval csak beültem az osztálytárs-barátaimmal a mekibe, majd hazakísértük az egyik barátnőmet. Aztán mentünk tovább, úgy volt, hogy két haverommal leülünk az egyik kedvenc (max20 négyzetméteres) parkomban és veszünk valami piát. Ez a terv is kútba esett, mivel az egyik havert hazaparancsolták és bezárt a bolt, ahol piát kaptunk volna. Szóval csak ültünk másik haverommal és beszélgettünk összevissza, így búcsúztatva - az igazgatónő után - másodjára a 2011/2012-es tanévet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.