A világ egy mérhetetlen kicsi hely, Európa meg aztán még kisebb. A nagy hőségben a németek még mindig a Plattenseehez (Balaton) jönnek, nekünk meg még mindig Nyugat-Németország a favorit. Szóval oda utaztam, Düsseldorfba 4 barátnőmmel. Egyikük kedves apukája ott dolgozik és meginvitált minket egy hétre (ami lássuk be nagyon nagylelkű ajánlat, már ha csak annyit néz az ember, hogy az embernek a saját kamaszlánya is épp elég, nem kell még mellé négy másik...). Anya kicseréltette a még romában letörött fülű bőröndünket, de úgytűnik ez típushibás, mert Ferihegyre érve 20 méter huzigálás után ennek az új példánynak is letört a füle. A Lufthansával repültünk, ami több, mint kellemes volt. Hat éves koromban utaztam utoljára úgy - MALÉVval -, hogy elfért a lábam, sőt még keresztbe is tudtam rakni. És olyan kellemes volt a lefóliázott repülős kaját enni, és bármit inni anélkül, hogy decinként 10 euróval akarnának lehúzni, mint a fapadosokon (nagyon jól tudom, hogy a lehúzás már a repjegy megvételekor megtörtént, mert az árából 3x elrepülhettem volna fapadossal Svédországba..). Manó rábízott arra a barátnőmre, akitől a meghívást kaptuk, hogy vigyázzon rám (mintha nem tudnék magamra...), és ő meg mentális energiájával igyekezett azon, hogy ne csapódjon a földbe a gép (merthogy ettől szoktam rettegni). No de én is a legjobb ember mellé ültem a gépen... Naplemente volt, mikor elkezdtünk leszállni és az tükröződött a szárnyon, s ennek szépségét kifelyezendő mellettem utazó barátnőm felkiáltott: "Nézd csak! Olyan, mintha lángolna a szárny!" Talán mondanom se kell, hogy septében növesztettem még két kezet, amivel kapaszkodhattam az ülésbe, és már készültem egy klasz kis sikítással, de lélekjelenlétemnek köszönhetően rájöttem, hogy csak hülye és nem paráztatni akar. A leszálláskor egy vénasszony ránkszólt, hogy ne legyünk ilyen hangosak, mert más is utazik rajtunk kívül a gépen. Szerintem még éppen halkak voltunk (én például a pániktól nem nagyon tudtam beszélni), meg amúgy is néni, ne legyél már ilyen halk, más is utazik rajtad kívül ezen a gépen, szórakozz velünk te is...!

Másnap nyakunkba vettük a várost. És ami aznap történt, azt tudnám elmondani a többi napról is, épp csak más városban. Mentünk, ha láttunk valahol egy templomot megálltunk, lefényképeztük és tetszés szerint be is mentünk (illetve én az esetek 90%ában nem tetszés szerint, de utálom a templomokat és nem várom, hogy ezt más is megértse, szóval inkább mentem velük). Kinéztünk valami múzeumot, ha nyitva volt bementünk (olyan üvegszilánkokból kirakott kecskét láttunk itt az első nap, hogy csoda hogy meg nem mekkent!), két barátnőm képeslapot meg emlékeket vásároltak bugyuta turistaboltokban, én meg minden helyen, ahol öt percnél tovább ültünk wifit kerestem. Ezt a napot megfejeltük még azzal, hogy felmentünk a tévétorony tetejére onnan bámészkodni (viccelődjünk a tériszonyommal...), majd vendéglátó-apuka elvitt minket igazi német sört inni, ami ki tudja miért - talán az előző esti pezsgőzés során tapasztalt "nagyon-lefogytam-rosszabbul-bírom-a-piát" effektus miatt - annyira nem csábított engem.

A következő nap elég húzós volt, nagyon sokat autóztunk, egy 5 személyes autóban hatan, amiből elég vicces konstrukciók lettek a hátsóülésen. Utunk pedig Aachen-Antwerpen-Brüsszel-Leuven útvonalon haladt. Templom-evés-múzeum-evés-templom. Meg persze sok röhögés mindenfélén. Na jó, cikiződöm itt a templomokkal, de Aachen temploma valóban tetszett (a további 520 már nem igazán. nekem a templom az ima háza, nem pedig képtár vagy turistalátványosság, ahol szájtátva fotózkodnak a bámészkodó népek, és ha a templombalépésért pénzt kérnek, na azt végképp vérlázítónak találom). Példának okáért megtudhattuk, hogy a srácnak, akit egyik barátnőm kinézett magának, szőkére szívta a nap a lábszőrét, és olyan barna a bőre, mint a konyhaszekrény (meg se próbáljátok elképzelni), és a lábáról láthattunk is képet (a fejéről nem volt... én nem próbáltam logikát keresni..). Továbbá láttunk egy rakás egyszarvút (eccavú) meg orszarvút (occavú), amik aranyszobrai díszítették pár ház oldalát. Ettünk belga sültkrumplit meg waffelt, és itt sikerült egy csodálatosat alkotnom nekem is. Megkérdezték, hogy megiszom-e még a kólámat, vagy elindulhatunk, én meg ékes magyarsággal csak azt feleltem, hogy "Á, tudok én ivás közben inni." Leuvenben megint ment az alkoholizálás, koktéloztunk. Igazából eszem megáll magamtól. Nem szeretek inni, félek, hogy milyen leszek, ha becsípek stb., de ha arról van szó, hogy illendőségből inni kell, akkor hát miért ne? Azért ne mert ellenkezik az elveiddel, te lökött lány, te! Ezen az estén kérdezte meg egyik barátnőm tűlünk este bizonytalanul, hogy szabad-e hajatmosnia, mire reflexből csak annyit válaszoltam, hogy nem, Németországban péntekenként, este tíz után csak a török vendégmunkások moshatnak hajat, ők is hideg vízben. Szóval innentől kezdve, ha valaki valami hülyeségre kért engedélyt, mindig a török vendégmunkásokra hivatkoztunk.

A szombati nap Münsterben, egy vadászkastélyban és Xantenben telt. A vadászkastélyban volt egy nagyon aranyos kisgyerek, akit felváltva akartunk megölelgetni (megenni). Xantenben körülbelül 6 és fél percet töltöttünk (egy templomban), mert apukának el kellett érnie a repülőgépét, de hála ennek a 6 és fél percnek, már elmondhatom magamról, hogy voltam X-betűs városban (sajnos kiderült, hogy elég sok kezdőbetűjű városban nem voltam még Á,I,Ő,Ty,U,Ú,Ü,Ű,Y ezeket sürgősen be kell pótolnom!). Este a közértből hazafelé gyönyörűen összetört egy tojás a táskámban és végigfolyt a táskámban meg a nadrágomon... (az előző napon sms-t kaptam Manótól, ezen a napon pedig már beszélni is tudtam vele pár percet, szóval kicsit elviselhetőbb lettem azthiszem).

Vasárnap reggel palacsintasütés volt (én az értelmi szerző lévén (na jó, csak mert lusta vagyok és 10 előtt használhatatlan) aludtam), merthogy barátnőnknek, aki meghívott minket születésnapja volt. Na számításainkat épp csak az húzta keresztül, hogy összeszedett valami hányós vírust ( vagy összevett valamit, vagy mit tudjuk azt mi). Szóval egyik barátnőm és szerény személyem elindultunk neki kólát vnni (mert az ilyenkor használni szokott neki), meg patikát keresni, hogy gyógyszert vegyünk. Na de ebben az átokverte városban vasárnaponként csak 2 azaz kettő patika van nyitva, és egyikről se tudtuk, hogy hol van. Mikor már épp adtuk volna fel és indultunk volna vissza a kereszteződésnél odalépett hozzánk egy nő, és valami olyasmit mondott, hogy na, vajon három órát kell várnia, mire ez a lámpa zöldre vált, vagy szaladjon át? (nem értettem tisztán, mert furcsa volt a németje, később kiderült, miért), mondtam neki, hogy magyarok vagyunk és nem egészen értettük, ne haragudjon, ja semmi, csak vicc volt. Mi meg gondoltuk, ha már ilyen jól leszólított minket a kis humorizálásával, akkor már megkérdezzük merre is lehetnek ezek a patikák. Ő mondta, hogy igazából ő svájci, vendégeskedik itt, de a kettővel odébbi házban lakik az anyukája, majd ő megmondja. Na hát a nagyika mondta, hogy eljön velünk olvassuk le a táblát, és akkor majd megmondja, na azt nem hagyták, szóval a nő bátyjának a felesége jött megnézni velünk, na ő sem tudta, hogy ez hol lehet, vissza a nagyihoz. Ő pontosan tudta, de messze van, bennt a városban, ahhoz háromszor át kéne szállni, eltévednénk stb. De esetleg tud valamit adni a családi gyógyszerek közül. Hát hányásra nem volt neki, csak hasmenésre, ami lássuk be nem ugyan az. Na akkor előkerült a nő bátyja, beírták a címet GPS-be beültettek minket az autóba és elvittek a városba. Megvárták, amíg megvettük a gyógyszert (szép kis mondjam vagy mutassam játék volt...), és utána vissza is vittek minket. Nem győztem hálálkodni németül, angolul, ahogy éppen könnyebb volt. Amikor aztán kiderült, hogy ráadásul azanap volt a nagyinak a nyolcvanadik születésnapja, és ők még így is minket fuvaroztak, na akkor aztán méginkább odáig voltam.

Következő nap még mindig nem volt fényes a közérzet, szóval a tervezett programot kihagytuk ebből a düsseldorfi autócsodák forgalmoban való nézegetése lett, meg boltozgatás, meg séta. Mert mi lenne ennéljobb program. Illetve vértizzadtunk azért, hogy találjunk nekem wifit (végül egy burgerkingben lett is. és egy rakás e-mail fogadott Manótól, aki minden nap írt nekem egy levelet, meg egy novellát, hogy hátha lesz netem valamikor, és olvashatom).

A keddet Kölnben töltöttük. Az egész nap szarul indult, mert már jó hosszú ideje voltunk együtt ugye, mindenféle nyűggel, én meg felbasztam az agyam a kellemetlen ébredésen, és kicsit morcos-depressziós voltam a nap felében. Azért a csokimúzeum kicsit feldobta a kedvem. Meg alapvetően az, hogy minden város a hétvégi melegfelvonulásra készülődött, és egész sok meleg párt látam, és én ezt nagyon szeretem. Hogy felvállalják és nem nézik ki őket (legalábbis én úgy tapasztaltam). Viszont visszautalva a címre, minket mindenhol nagyon-nagyon megnéztek. Valóban ennyire kilógtunk volna a nyugatiak tömegéből? (mert azzal az olcsó frázissal nem élnék, hogy a magyar lányok a legszebbek, és azért voltunk ennyire érdekesek...)

A szerdánkat sajnos elverte az eső, szóval a gép indulásáig hátralévő időt a lakásban töltöttük. Visszafelé pedig valami hihetetlen mulatságosnak és abszurdnak találtam, hogy lazacot ettünk a gépen. Mintha lennék valaki... Főleg a Gerlóczy féle Chek-in után... 

Ennyi volt kb a nyaralás, most várom a keddet, hogy Manó hazajöjjön, addigra épp két hete lesz, hogy nem láttuk egymást, szóval hosszú idő ez egy másfélhónapos - épphogy - ismerettségben, na nem mintha nem beszélnénk 2-3 naponta. Várakozni az egyik legidegesítőbb dolog a világon...

Na, még anyi mindent mesélnék, de lassan 2 felé jár az idő, ahogy nektek írok és kezdek használhatatlanná válni - illetve használható vagyok, csak ennél sokkal egyszerűbb dolgokra. Szóval szép jó éjt kívánok, majd még mesélek, amint lesz mit.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.