Mi baj? Kérdezte a billentyűzetem, mikor megint ide kezdtem írni. Áhh tudod csak a szokásos... Válaszolam volna, ha nem gondolnám úgy, hogy csak egy ügyefogyott kezd el fennhangon beszélgetni a billentyűzetével, smivel nem akartam ügyefogyottnak tűnni, inkább csak ráraktam az ujjaimat a billentyűzetre. Ha valóban nem lennék ügyefogyott előbb azért elgondolkozom azon, hogy miért is hallottam magát a kérdést, ha épelméjű vagyok, na de ugye ezen nem gondolkodtam el. Szóval csak elkezdtem ide írni, hátha jobb lesz. Olyan ez, mintha egy pszichológusnál ülnék, csak némileg jobb. Nem szól rám, hogy fejtsem ki bővebben, nem kérdez olyan dolgokról, amik esetleg túlságosan fájnának. Fáj így is minden eléggé.

Én mindig csak azt akartam, hogy valaki szeressen végre. Illetve azt hiszem ezt akartam. Mert a családom nem szeret. Ennyire tök egyszerű az egész. Iélletve azthittem erről szól, de nem, nagyon nem erről szól. Őróla sosem hittem, hogy szeret. Soha egy fél pillanatig se hittem, hogy fontos vagyok neki. Csak egyszerűen nagyon szerettem. Mert ő olyan, mint én. És amíg vele voltam soha nem gondoltam, hogy a világ egy rossz hely. Amíg vele voltam mindig volt remény. Még akkor is, ha ő is úgyvélte, hogy nincs. Mikor ordítanom kellett volna vele én akkor is csak nevettem. 10 perc komolyság, ez volt a maximum. Mert ő akkor is megnevettetett. És nem haragudott rám, soha egy percig sem, nem káromkodott, nem üvöltött, nem küldött el, pedig megtehette volna. Bármilyen gonosz voltam is ő maradt. Azt mondta ezt kedveli bennem, hogy ezt senki más nem teheti meg, csak én. Talán így volt, talán nem. Nem tudom, neki miért volt jó. És néha összeomlottam, mert éreztem, hogy nem szeret, de akkor is inkább vele, mint nélküle, vagy bárki mással. Most legutoljára azt mondta mi vagyunk a színfoltok. Csak ő meg én. Lehet, hogy hazudott, megtehette, végülis miért ne. De én egyetértettem vele. Én pontosan azt láttam, mint amit ő mondott. Mert a világ szürke és kietlen. Az emberek gyakran szürkék és unalmasak. Ha valakinek legalább már egy haloványan derengő színe van, azután kapni kell, azt szeretni kell, akkor is ha hülye, vagy fárasztó, vagy gyerekes, vagy akármilyen más, s azokat szeretem is, de ez nekem nem elég. Mert ő az egyetlen aki teljes valójában ragyog az összes színben, és akitól a szürke világ is vidámabbnak, színesebbnek tűnik. És én nélküle nem vagyok senki. És azt mondta barátok maradunk, de persze ócska szöveg. nem fogjuk keresni egymást csak így. Nem lesz benne ott az érzés, hogy keresnie kell, én meg ki vagyok ahhoz, hogy őt zavarjam?

De én csesztem el az egészet basszameg!! Nekem nem volt elég úgy ahogy volt! Hogy hetekig nem beszéltünk. Hülye voltam. Írtózatosan rohadtul szerelmes vagyok, és most önhibámból nem lehetek vele még kéthetente egyszer sem. Mindig azt szoktam mondani, mennyivel egyszerűbb lehetne az élet, ha az emberek nem csesznék el saját maguknak. Deh át könyörgöm, itt vagyok erre én az élő példa. Következetesen elcseszem magamnak, holott tudom, hogy nem tudok nélküle rendesen létezni. A legutóbb, mikor ugyanígy végelett az egésznek, félévnyi totáldepresszióban voltam (amiből csak az hozott ki, hogy ő megint velem volt). De nem, ez nekem nem elég intőjel, hogy ne csináljak hülyeséget, és mostmár baszhatom (illetve nem...). Mennyivel könnyebb lenne minden, ha... Na jó, felejtsük inkább el. De édes istenem mégis mit csináljak? Nem könyöröghetem vissza magam. A döntés elvileg közös, sőt gyakorlatilag is közös volt. Csak egy nagy barom vagyok. Egyszerűen csak őt akarom vissza, úgy ahogy volt. Nem érdekel, hogy nem szeret, nem érdekel, hogy nem keres, nem érdekel, hogy bárki és bármi más fontosabb, csak nem akarom egy percig se tovább szürkének látni a világot.

Szóval, mint mondtok? (ja nem mondtok semmit, max a billentyűzettől várhatom majd a választ, ha már úgyis ilyen hülye vagyok) Most úgyérzem életem végéig csak ő fog kelleni, mert nincs több színfolt, csak mi vagyunk ketten. És vajon, ha találok egy másik színfoltot, kelleni fog csak azért, mert színfolt? vagy egyszerűen csak jön majd egy valaki, egy akárki, egy ócska, szürke, unalmas alak, aki szereti fog, és ennyi elég lesz? Na meg persze meg van rá az esély, hogy ezt ő is olvasta most, és szánalmasnak talál, vagy talán nem gondol semmit, vagy nem is olvassa, vagy nm emlékszik erre, vagy mittudom én. Nem érdekel. Csk szokás szerint kinyavalyogtam magam a billentyűzetnek, amire lehet, hogy véletlenül ráakadtatok.

Hát most ennyivoltam. Ha nem javulnak a dolgok, hamarosan úgyis újra írok. Ha meg jobb lesz, akkor azt úgyse tudjátok meg. Én leszek az örökösen szenvedő és nyafogó blogger. na pá

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.