(A cn ezesetben nem a cartoonnetwork-öt jelöli, hanem, hogy címnélkül, ugyanis nem jut eszembe semmi összefoglaló jellegű) https://www.youtube.com/watch?v=yRQjQJo3PtU  ezt ajánlanám az olvasás mellé.

Szokták azt mondani rám, hogy feltűnési viszketegségem van. Ezt félig tagadom, félig meg nem. Igaz, ha a saját kényelmizónámon belül vagyok (baráti társaságban), akkor hangos vagyok, és mérhetetlenül sokat beszélek, szeretem, ha figyelnek rám az emberek, de meghallgatok mindenki mást is, csak egyszerűen, ilyen radioaktív módon próbálom átragasztani másokra a kedvemet. Viszont a kényelmizónámon kívül csak határozott vagyok. S gyakran inkább szeretnék eltűnni és láthatatlanná válni. Azt hiszem kompenzálok valamit. (talán a családomban nem kapok elég figyelmet? ááááh, dehhhogy, nem foghatnék rájuk semmit, ugyan (irónia egy ország, mint már írtam)). Viszont szeretem meglepni, megbotránoktatni a környezetemet (polgárpukkasztás). Szóval a magam furcsa módján nem állok be a sorba. Nem hordok kedves, lányos dolgokat, nincs hosszú barna egyenes hajam, amit mindig magasan, lófarokban hordok, sőt nem csámpázom minden nap magassarkúban, és nem kreppelem a hajamat, nem dobom ki a kirakatba a mellemet (pedig hát sok fiúnak elég, ha a földszint, és a kirakat rendbe van szedve, az nem számít ha az emelet poros...), és nem vagyok egy szakadt sportcipőben, és decatlonos melegítőben magát vonszoló izzadságbűzös kamasz sem. Egyszerűen a magam kedvéért vagyok olyan, amilyen. Gyakran férfia külsővel (férfi ingben, cipőben), rövid hajjal, olyan ruhákkal, amiket nem látsz máson, kicsit hippisen, kicsit rokkosan, kicsit kényelmesen kicsit zakósan, elegánsan. Egyszerűen csak látszik, hogy én vagyok én. És ez vicces reakciókat vált ki az emberekből. Van, akinek egyszerűen tetszik, ha egy narancssárga térdigérő bőrkabátban parádézom, mert egyszerűen megy hozzám. Van, aki utálja, hogy nem állok be a sorba, a divatmajom hosszú, egyenes, barna hajú lányok közé. Így vagy úgy, senki nem lenne olyan, mint amilyen én vagyok. És ez valahol jó érzés. Ma kedvem volt újra a polgárpukkasztáshoz. Szóval kivasaltam a hajamat ( ez több, mint másfél órát vett igénybe, ugyanis úgymond izomhajam van, vagyis annyira göndör, hogy kivasalom az egyik oldalon, és mire végzek a másikkal, gyakorlatilag visszagöndörödnek az elsőnek vasalt részek). Azzal, hogy a hajam egyenes, elvileg már engedtem a csábításnak és a nyomásnak, hogy hosszú, egyenes barnahajú copfos lány legyek. De persze nem engedtem a csábításnak. Ugyanis a hajam nem kifejezetten "átlagbarna", és nem elég hosszú ahhoz, hogy összefogjam. Még így is lehetett volna konszolidált kislánykás, de persze nem lett az. Féloldalra fésült, szemet takaróegyenes, de kicsit borzas lett. (mindjárt berekesztem a fodrászatról szóló értekezést, még ne kattintsatok a kis x-re) És ez is én vagyok. Valaki más, mint mások. És persze a hatás nem maradt el. Az emberek megdöbbentek, meglepődtek, megrökönyödtek. Naprólnapra nem éri meg a fáradságot (a másfél órát), de egyszer vicces volt. Az emberekben ( a legtöbben, nem mindben) az az idegesítő, hogy nem akarnak kilógni a sorból. Egyszerre hírdetik, hogy mindenki egyénként fontos, és egyéniség, és különböző, miközben kínosan ügyelnek arra, hogy kövessék a legfrissebb trendeket, nehogy lemaradjanak a többiektől. Igazándiból egy bizonyos mértéken túl, nem igény az egyediség, az eredetiség. Persze, senki nem szívesen lát egy hajszálra ugyanolyan ruhadarobot valaki máson, mint amilyen neki van, de ha xy cipője barna és virágos, a tiéd meg krémszínű és ugyanolyan virágos, és amúgy "Kispiricsi Rozália" a nagy "amcsi" filmsztár viselt ilyet az "Egy romantikus film már nem lehet ennél csöpögősebb" című romantikus filmben, akkor még külön királyak vagytok mindketten, hogy nektek is olyan van. Elég sokan élünk ezen a kék bolygón, nem mondom, hogy legyünk mind különbözőek, mert nem kivitelezhető, de miért van az, hogy bemegyek az iskolába, vagy egy plázába, vagy "neadjisten" végig megyek az utcán, s az emberek fele ugyan úgy néz ki, mintha a futószalagról emelték volna le? Azt hiszem különbözőnek lenni veszélyes dolog, mert sok negatív kritikát kapsz az emberektől, ezért nem akarnak az emberek kilógni a sorból. Én úgy vagyok vele, hogy ez amúgy is megvan már nálam. Elég az arcomra nézni, vagy elmenni mellettem, és látszik, hogy egy kerékkel több, vagy kevesebb van a kelleténél (azt hiszem többen gondolják azt, hogy kevesebb a kelleténél). Na, de itt befejezem az egymást majmoló (s ezzel akár súlyos baleseteket is okozó) emberekről szóló kiselőadásomat - már ki sem térve arra, hogy sok ember odáig megy el ebben az őrületben, hogy megműtteti magát, feltölteti az ajkát stb. és miért? mert ezt látják -, mert másról is akartam írni. Nagyképű volnék? Döntsétek el ti. Én csak belülről látom magamat (fel kéne állni egy asztal tetejére, hogy megváltozzon a látásmódom? aki megfogadta az előző bejegyzésben lévő tanácsaimat, az tudja miről beszélek)

Sokan mondják azt, hogy paranoiás vagyok. Elfogadom, sőt bizonyos körülmények között talán igazat is adnék. De lássátok, mi tesz engem paranoiássá: van egy srác, akit magunk között csak Jánossrácnak hívunk (egy jános nevű régi ismerősöm után, akire nagyon hasonlít ez a srác). Csak ezért figyeltem fel rá eredetileg, mert marhára hasonlít erre az ismerősömre. És még arra, hogy valamiért folyton megbámul, figyel stb. Aztán elkezdtem azt álmodni, hogy az ünneplőcipőmben megbotlom a lépcsőn, és végiggurolok egy fél emeletnyi lépcsőfokon, majd beverem a fejem egy radiátorba, felreped a homlokom, és ez a jólelkű srác elvisz engem a balesetire. Ezek után elkezdtem félni a lépcsőktől, főleg, hogy az álmok után következetesen a lépcsőn futottam össze vele az iskolában. (és többször majdnem elestem, szalagavatón meg kishíján letaroltam a srácot) Mostanában kevesebbet futottam vele össze, szóval kezdtem azt hinni, hogy csak paranoia. és akkor itt jön a de: jövök haza, kivételesen nem a házunk oldalában, hanem a másik oldalban, nem tudom miért, csak úgy volt egy olyan érzésem, hogy ott kéne. És már messziről látok egy ismerős alakot a házunk előtti trolimegállóban, de nem voltam biztos még benne, hogy az aki, és láttam, hogy kanyarodik ki mindkét fajta troli, és szemből is jön, tehát nem fogom megtudni. De ez az illető nem szállt fel egyikre sem. sőt amíg elértem a megállót két újabb trolira sem szállt fel. És mikor elég közel értem, már egyértelmű volt, de azért besétáltam a megállóba, és ki volt az? JÁNOSSRÁC! és megint kaptam egy gúnyos vigyort. Aztán felmentem a lakásba és kinéztem az ablakon, hogy ott van-e még, és ott volt és felnézett rám és megint vigyorgott, aztán felpattant az egyik trolira és elment. oké, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, de ez ijesztő! mit keres pont ott, miért várja meg amíg észreveszem, miért vigyorog gúnyosan? mi a halál ez? Nem mondom, hogy egy pszichopata, aki meg akar ölni, de könyörgöm ez nem normális! huh, mély levegő, megnyugodtam.

És még egy mélyenszántó értekezés. Tulajdonképpen arra döbbentem rá, hogy az embereket (és engem is) két dolog motiválja: a birtokolni akarás és a lustaság. És minden cselekedet csak azon múlik, hogy melyik győzedelmeskedik. Megszerezhetnék valamit, ami még nem az enyém, de fáradtnak érzem magam, és nem tudom, hogy megéri-e a beléfektetett energiát... 

nos ma ennyi voltam, ha kicsit unalmas, ha kicsit terjengős, akkor bocsánat, de ezek a dolgok jártak ma fejemben. Szép napot mindenki!

Ui.: Szemetes vagy GPS vagyok inkább?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.