Filozofálgattam a héten kicsit, mármint szigorú keretek között egy iskolai program révén. A sors és a hazugság témákban beszélgettünk. Jó volt, szép volt, tetszett, a fejem tele új gondolatokkal, de mégse ezért írok. Ami miatt tényleg érdemes volt elmennem, azok az emberek. Gyakran teszem fel a kérdést, hogy mégis hol vannak azok az értelmes, intelligens emberek, akikkel beszélni szeretnék, és akiket sehogy nem találok a korosztályomban. Íme, meglettek. Egyetemisták... Na nem kötöm le szigorúan ide az említett embercsoportot, de meg kell mondjam, örülök, hogy most rájuk akadtam.

Igazából egyikükkel lettem csak igazán jóban. Ez persze leginkább annak köszönhető, hogy három napból kettőn kb. csak vele beszélgettem. Manó, húsz éves egyetemista srác. Első nap este kezdtünk beszélgetni. Vele és egy barátjával utaztam egy buszon hazafelé. Igazából a barátjával beszéltem talán aktívabban, mert ő olyan felpörgött raszta srác, akinek bármi vicces. Manó meg egész más. Nem bírta tartani a szemkontaktust (mint ahogy elég sokan vannak ezzel, ha velem beszélnek), de másnapra egy új beszélgetést ígért. Csak, hogy a történet ne vessze linearitását elmondom, hogy miután leszálltam a buszról, ők rólam beszélgettek, épp csak azért, mert Manó tudta (úgy akarta), hogy nagyon jóban leszünk. Mikor hazaért, végignézegette a közös ismerőseink ismerőslistáját facebookon, hátha valaki bejelölt engem (mert a vezetéknevemet nem tudta). Végül megtalált és végignézte a képeimet. (ezt persze nyilván nem tudtam akkor, csak később mesélte el)

Másnap reggel egy órával korábban érkezett, mint feltétlenül szükséges lett volna, mert az első programként egy őáltala már egy éve ismert épületet mutattak be nekünk. Nem ismertem fel nappali fényben. Annyira más volt, mint emlékeztem rá. És beszélgetett velem, velem beszélgetett. Az előző nap az előadásokat az első sorból hallgattam, de mivel keveset aludtam, úgy éreztem nagyon buta fejem van, és jobb ha bevonulok az utolsó sorba, a sarokba, ahol boldogan lehetek láthatatlan, vagy figyelmetlen. És Manó megkérdezte, hogy mellém ülhet-e, vagy ne zavarjon. Nem tudom, mi történt volna, ha akkor nemet mondok. Hogy a történet alakulását igazából az én döntéseim befolyásolták-e vagy egyszerűen csak sodrótam az eseményekkel. Mindenesetre megengedtem neki, hogy mellém üljön, tulajdonképp örültem neki, bár, mint idegentől, féltem. Féltem, hogy csendben leszünk, féltem, hogy beszélnem kell, féltem, hogy rájön, nem illek igazán a közegbe. Zavaromban firkálgattam egy füzetbe, ő meg csak nevetett a rajzokon. Aztán ő is rajzolni kezdett, és én nevethettem rajta. Az előadás unlmas volt, mi csak félgőzzel figyeltünk, rajzoltunk az elhangzókhoz, és nevettünk némán, kiszakadva a társaságból. Ebéd alatt is velem beszélt, nem értettem, miért akart velem beszélni, épp velem (még mindig nem értem). Ekkor derült ki a kis facebookos nyomozása, amitől kicsit megijedtem. Persze nyilván nem zavar, hiszen bárki láthatja a képeimet, nincs olyan, amit ne láthatna bárki, engem nem zavar. Ő tartott egy előadást, mialatt elfoglalták mellettem a helyét (a világ egyik leg arrogánsabb tanárnője), így csak messze tőlem tudott leülni. A következő előadás alatt elkezdett szakadni az eső. Korábban már kiderült, hogy ő is szeret megázni, így mikor összeakadt a pillantásunk az ablakfelé intettem és odatátogtam neki, hogy menjünk. Persze csak viccnek szántam. Ő elvigyorodott, megrázta a fejét, majd egy fél pillanat múlva felpattant, és kiment. El se hittem, de mikor sikerült feldolgoznom, én is fogtam magam és mentem utána. Praktikusan rohantam a folyosún, néztem kifelé az ablakon, mint valami elmebeteg. Vihar volt, és valami megmagyarázhatatlan módon vonzott kifelé. De ő sehol, sehol, majd egyszerre felbukkant az udvar felől, és kivitt. Már állta a pillantásomat, sőt, már nekem kellett el-elnéznem. Olyan volt, mintha olvasni akart volna a gondolataimban, vagy irányítani... Nem is tudom, de én el akartam előle bújni. De ő kérdezett, könyörtelenül. Megkérdezte, mit jelent a kulcs a nyakamban. Én meg reflexből odakaptam, holott tudtam, hogy aznap nem vettem fel, mert nem éreztem szükségét, nem tört rám nélküle a paranoia. Én meg elkezdtem a választ, de akkor kilépett hozzánk két másik ember, az egyik kérdezett valamit az előadásáról, közben a másik elment, én meg szégyelltem magam, úgy éreztem, mintha rajtakaptak volna valamin, de el akartam küldeni azt a másikat, és vele akartam beszélni. És az a másik fél percen belül elment, Manó meg bocsánatot kért és kivitt a faházhoz. Útközben bokáig merültem egy pocsolyában, de nem számított. Még ott is a vesémbe akart látni (az a pillantás nem is múlik el gyakran), s feltette a kérdést, ami olyan, mint az én hülye kérdéseim. Milyen mitológiai lény lennél? Én meduszát választottam (hogy soha ne nézhesen úgy a szemembe, hogy tudom, minden rosszat lát bennem). Aztán én tettem fel a bugyuta kérdéseimet, amikre egész jól megfelelt. És álltunk és beszélgettünk erről meg arról és egyszercsak egy lélegzetvételnyi szünet alatt váratlanul megölelt. Nem tudtam mi történik, miért történik, csak az ő karjai voltak körülöttem, az eső kopogott, a vér száguldott az ereimben, mégis csak az ő szívdobogását éreztem, ahogy hozzápréselődtem a mellkasához. Aztán hosszú, hosszú idő után elengedett, s minden egyéb nélkül csak annyit mondott, hogy menjünk lassan vissza. A többi előadást már mellettem ülte végig. Nem nagyon figyelt, kérdéseket írt nekem, meg kiderülvén, hogy írogat, verseket. Bár állított, hogy prózában jobb. És megint nevettünk némán. A fejemben üvöltöttek a gondolatok, nem tudtam mi jöhet, mi jön ezek után. Megmondtam neki, hogy korábban kell hazaérnem, ő pedig el akart kísérni egy darabon, sétálni akart. A villamosmegállóban megint egy észrevétlen mozdulattal megölelt. Majd egyszerűen tárgyilagosan felvázolta a szerinte köztünk lévőket, és hogy ez miképpen fog alakulni. Mert nyilván kedvel engem, és nyilván szeret velem lenni, és nyilván szeret megölelni, ahogy azt már aznap kétszer is megtette, és persze barát-barátnő viszony felé halad az egész, mert mi más felé haladna, viszont neki nőnapon ért véget egy két és fél éves kapcsolata, és most sok hibát lát magában, ezért nem akar sietni. Hogy én ezeket akkor (és most is) nem láttam másnak, mint a leghatározottabb sietésnek, hiszen huszonnégy óra sem telt el az első szóváltásunk óta (mondjuk ettől függetlenül elég közel éreztem magam hozzá, mintha jóideje ismerném). Hát bólintottam a nyers summájára, s a másnapi viszontlátás reményében elbúcsúztam.

Másnap reggel egy email fogadott tőle, ugyanis megígérte, hogy elküldi nekem két novelláját. Csak az egyikre volt időm, hogy e késsek el, úgyhogy annak gyorsan nekiugrottam. Jól ír, nagyon jól, csak a témája meglehetősen ijesztő (s tovább olvasva később a többi írását, mind az is marad, komor és ijesztő). Reggel nem is nagyon bírtam vele emiatt beszélni, megkérdezte, hogy mi a baj, hát mondtam, hogy elolvastam. Megleptem, megijesztettem, és csak annyit kérdezett, hogy nem akarok-e leülni.A délelőtti beszélgetést a filmről, amit nem tudtam megnézni nem mellette ültem végig. Igazából nem akartam, de közben azért össze-össze néztünk, próbálta eldönteni, mennyire viselt meg. De az előadás után már szükségem volt rá, hogy vele beszéljek. S így is lett, az ebéddel kiültünk, és megbeszéltük a novellát. És mesélt a volt barátnőjéről, valahogy úgy, hogy tudtam, hogy egy nagyszerű valaki volt, aki mindazonáltal nem becsülte őt eléggé. Ekkor megint megzavartak minket, most a dohányosok. Életemben soha nem utáltam még a szokást, most mégis. Áttelepültünk a kert egy másik szegletébe, ahol ők már nem láthattak. És ő kérdezett, én meg válaszoltam, egészen addig, míg vissza nem kellett mennünk. Megint megölelt. Az előadásról elkéstük, és kicsit csúyn néztek ránk, de nem érdekelt. Beültünk leghátra és figyeltünk. Vagy inkább csak értelmes fejjel üvöltettük a gondolatainkat a homlokcsontunk mögött.Az, hogy akkor megsimogatta a karomat, eldöntötte azt, amit addig talán nem akartam bevallani, hogy igenis szükségem volt rá. Mert imádtam vele beszélni és vele hallgatni, és az ismerettség ideje édesmindegy. (na ha majd ezt egyszer visszaolvasom nem leszek büszke magamra) Múeumba mentünk képeket nézni. Mit mondhatnék? Négyes csoportokban voltunk, s a velünk lévő lány kicsit bosszantóan viselkedett (megkérdezte Manótól hány éves, majd egy kisebb baklövés után lepedofilozta), egy évvel idősebb nálam, és mégis úgy viselkedett, mint egy 12 éves... Manó sem bírta ezek után elviselni, elcibált mellőle, és közölte, hogy nem bír vele tovább beszélni, már inkább csak velem akar. Ezután elköszöntünk a csoporttól, nem mentünk vissza a vacsorára, helyette kiültünk a ligetbe beszélgetni. Beszélgettünk, mindenféléről. Leginkább fontos dolgokról, érzésekről, így nem beszéltem azelőtt mással. Nem akarom elmesélni most a vicces részeket, mert azok inkább mardjanak az enyémek, meg az övé. Közölte, hogy azért nem akar sietni semmivel, mert nyilván én sem egy hónapra tervezem vele. És ekkor mondta el, hogy miért nem tudott a szemembe nézni, és hogy a buszon rólam beszéltek, és hogy szeret velem lenni. Tekintettel arra, hogy hat napra elutazik elküldte nekem a novelláit, meg egy filmlistát ésközben beszélgettünk.Azt mondta, még em szerelmes belém, csak boldog, ha velem van, és fél, hogy talán nem is lesz serelmes, pedig szeretne. Na ennyit a nem siet semmivel-lel. De ezzel párhuzamosan ő a pont így című számot, most már szereti, hogy ismer (részlet:pont így, pont most veled szeretnék lenni, mikor megszűnik minden, nem számít semmi, pont így, pont most, veled szeretnék lenni), és a szia helyett jobb szeretné, ha viszont látásra-val köszönnék. És ezeket nem őszintétlenségből, az én bolondításomra mondta vagy írta, egyszerűen csak ilyen, egy furcsa ember. A hatból egy nap telt el. Olvasom az írását, nézem a filmeket, amiket ajánlott, úgyis megkérdez majd róluk. Véletlenszerűen választva filmet, egy drogfüggőségről szóló filmet fogtam ki, és most ezen gondolkozom. Na, nem a drogokon. Hanem, hogy miért kell más emberektől függenem. És félek, hogy Manótól már most függök egy kicsit. Ami talán nem baj, egészen addig, amíg itt van velem, amíg velem beszél...

Elnézést, ha fárasztottalak ezzel a kis történettel kedves olvasó, vagy ha rosszul esett a témám, de most ez történik velem, hozott anyagnól dolgozom.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.