Megínt írok nektek pársort. Unatkozom és rossz a kedvem, mint az évnek ebben a zakában általában. Egyik haverom azt mondta, hogy az az értelme ennek az ünnepnek is, hogy egész nap a pároddal hancúrozol az ünnep örömére. Alapvetően nem tartom rossz ötletnek, csak erről a haveromról tudni kell, hogy hát párja is csak úgy érdekesen volt szegénykének, hancúrozni meg hát még egyáltalán nem volt alkalma, szóval kellően nagy szájjal hinti az igét. Kicsit befészkelte magát a fejembe a gondolat mindenesetre. A probléma az, hogy olyan egyedül vagyok, mint az ujjam (nem, nagyon nem kérem most keeeedves aranyos fiúk jelentkezését, már csak az hiányozna). Ezzel még nem lenne akkora bajom, bajom azzal van, hogy így az évvégi summához közeledve megszállnak az emlékeim, és valami érthetetlen oknál fogva a hideg ráz a jó emlékeimtől is. Miért fáj a világ legszebb házának emléke? Miért fáj egy padlás? Egy érintés? Néhány semmitmondó szó, amit komolytalanul vetettek elém, csak hogy megszűntessék a homlokomon húzódó ráncokat és megnevetessenek? S miért fáj egy soha meg nem kapott virág? Mikor csak csönd volt, az az egy két másodperc, mikor egyedül voltam és feledtem a tegnapot, bántam a mát és féltem a holnapot. A várakozások, a csend a vihar előtt. Az égzengés, a villámlás. Az alkalmak, mikor százszor is megbeszéltük a legjobb barátnőmmel, hogy igenis meglépünk, hogy lesz egy közös albérletünk tetőablakkal, gumikacsával, sárga és lila falakkal, asztal padokkal és egy nem műanyag fürdőkád, ami macskalábakon fog állni, s hogy ebben egy fiú sem fog meggátolni. Miért fáj hogy az éjszaka közepén hárman vacogtunk egy takaró alatt az osztálykiránduláson és vártuk a felkelő napot (végül nem vártuk meg). Miért fájnak a csillagok, s hogy megígértük, hogy máskor is lesznek még így a fejünk fölött és nézni fogjuk őket, mint apró ciripek a fűben, s nevettünk a semmin a fáradtságtól és az örömtől. A közös éneklések, a közös nevetések. Az első szál saját cigaretta elszívása. A koncertek. Az éjszakák, a nappalok. Hajajj, ha láthatnátok mindazt, amit én láttam. Ha meg tudnám ismételni a beszélgetéseimet az én furcsafurcsa kedveseimmel, barátaimmel, ismerőseimmel, s azokkal, akik már nem állnak szóba velem. Mennyi mindenről tudnék nektek mesélni. Mennyi mindent nem meséltem el, hol lustaságból, hol érdektelennek tartottam, hol titoktartás kötelezett, s kötelez a mai napig, hol azért mert tudtam, hogy megbántok vele valakit, akiről tudom, hogy olvas, s hol azért mert magamat féltettem. Nem tudom milyen kép alakult ki bennetek rólam. Lehet, hogy már réges régen valaki olyannak tartotok, aki veszett ügy, aki gonosz, aki hazug, aki nem érdemelne fele ennyit sem, de megkockáztatom, hogyha mindent leírnék, lehet, hogy rosszabb lenne. Meg egyébkéntis van, ami csak az enyém. Na jó nem csak az enyém, egy másik emberrel mindig osztozom rajta. De ha egyszer ez a miénk, s egyikünk se adja ki a kincsét, talán botor dolog, s elpazarlom a szépségét, ha hézt lakattal zárom ládába, másrészről persze lehet, hogy a másik nem őrzi ilyen kincsként, vagy már mesélte százszor, nem tudom. De nem is változtat semmin. Majd ha egyszer öreg leszek, és fáradt, s már nem fogom tudni, hogy ezeket titokként kell őriznem, majd biztos bevatom a bizalmasaimat. Bár ki tudja, kit fog már akkor érdekelni egy padlás? Megkockáztatom, talán már engem se. Mondjuk világéletemben kedveltem a padlásokat.

Így hogy közeleg a szilveszter készülök egy summával, ez a fenti már egész jó volt, de lehet h lesz még ennél érdekesebb is. Mondjuk top10 legjobb és legrosszabb nap. Még meglátom. Sosem teszek fogadalmakat szilveszterkor, tekintve, hogy ismerem magamat, és tudom hogy leszarnám őket. Tavaly még mfegfejeltem az egészet azzal, hogy hát ez most így annyirí jó még soha ilyen jól, nem is kell semmi. Na kemény 4 nap kellett, hogy leessen, hogy a-a kurvára nincs rendben semmi, és innentől mégkevésbé lesz. Már szilveszterkor is áltattam magam, idén nem esem ilyen csapdába. A mostani állapotból még van hova fejlődni. Majd fordul egyet kettőt a föld, mire újra rendben lesz minden. Nem tudom, mitől fog megjavulni, majdcsak észreveszem a kiutat, nem? Vagy csak úgy keresztülesem rajta, ahogy azt szoktam :D

Ja, amúgy volt szerencsém megnézni a második gyűrűk urát is. Meglepő módon ez már szint, SZINTE tetszett. Lehet azért, mert már tudtam mire számítsak. Az egészben az zavart igazából, hogy a történet három szálon futott és véleményem szerint az kapta MAAAAGASAN a legnagyobb időkeretet, ami a legkevésbé volt fontos. Amúgy Gollamot szeretem :D Persze mondjuk azért mert bolond, volt valami nagyon jó megszólalása a halakról meg a krumpliról, de közben elfelejtettem, öregszem, sajnálom. Még mindig hosszú és lassú nekem a történet, és még mindig nem értünk a történet végére. Megbarátkoztam Pippinnel meg a másik hobbittal is, a vándort még mindig bírom, nem értem miért tutibb attól Gandalf, hogy fehér lett, és Legolas még mindig vicces, hogy negyvenhárom szörnyikét ölt meg úgy, hogy hat nyíllal kezdte a csatát és annyival is fejezte be. Törpuram kicsit viccesebb szereplő lett. Alapvetően sokkal jobb film lett szerintem ez, mint az előző, s ebből több részre is emlékeztem, mint az előző részből (mondjuk ez meglehetősen sok részt megismételt az első filmből, de sebaj). Persze ennek a végéről sem hiányozhatott a Frodó és Samu szeretik egymást jelenetsorozat.

Ja még valamit emberek. A levelekre mindig válaszolni kell. Ha nem válaszolsz egy levélre, azzal naggyon sok galibát, gondot, szenvedést okozhatsz. Persze, ha ez a cél... Az emberek nem feltétlenül írnak hátsószándékkal levelet, mindig a legjobbat kell feltételezni a levelekről :D

Aztán ma ennyi voltam, mert valahol félúton elvesztettem a lendületemet. Jó éjt mindenki.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.