És akkor felébredtem reggel az általános hétfő reggeli ábrázatomnál kétszer rosszabb szörnyűséggel az arcom helyén. Szemhéjak félárbocon, a fejem legeslegközepéből derékszögben meredt ki két és fél tincs haj és a szemem alatt már nem karikák, hanem inkább gabonakörök voltak. Meg kell valljam, alapból sem hoznak lázba a reggelek, de ma még inkább tojtam az egészre, csak szép kényelmesen le akartam zuhanni a kanapéra, hogy egy olany bő félóra alatt felöltözzek. Anyám utánam úgy 10 perccel bújt elő és ha ismertek infantilis gyerek felkiáltást, na azt toldjátok meg még egy kis tapsikolással is és az lesz az amit anyám csinált, majd közölte, hogy: "milyeeeenszép!mekkorahóesett!teúristen!hátláttadmár?!nézzedmeg!hátnemgyönyörű?!mekkorapelyhek!hogyazta!háteznemislehetigaz,deszép!" (ezek nem szóköz hiányok, ez így hangzott el). Kinézek az ablakon, hát nekem is kb ilyen összefolyó szöveget esett volna jól mondani, de megkíméllek tőle titeket, rövidíteném: szentségeltem. Mert én addig se akartam kimenni, de nagyon nem, így meg aztán főleg nem megyek sehova, iskolába meg főleg nem, legmaximum, ha valaki tayit rak a hátsóm alá. Hamar fény derült rá, hogy ezek hiú remények és igenis, de nagyon ki leszek zavarva a hidegbe meg a hóba. Mielőtt elindultunk volna, már alapból volt egy rossz gondolatom, ugyanis három troli is jár a környékünkön, de egy óra ébrenlét alatt egyet sem hallottam elmenni. Na kilépünk az utcára, úgy praktikusan bokáig a hóba, majd becsúszva az autók alá és úgy 4 utca magasságig áttekintve az utcát, nagyon nem jött troli. Innen szeretném jelezni a tisztelt bkv-soknak (vagy már bkk?), hogy az egy dolog, hogy a régi szovjet trolikba - amiket voltak szívesek kiállítani a forgalomból az év kezdetével, elvileg véglegesen - ugyan be esett volna a hó, de legalább mentek volna! Hát eszméletlenül humoromnál éreztem magam a 10 éve nem látott bokáig érő hóban bukdácsolva (valószínűleg tíz éve sem volt ekkora a hó, csak akkor alacsonyabban volt a bokám...). Ezt a humort kb úgy kell értelmezni, hogy a hugocskám próbált előrejutni a hóban az én lábnyomomba taposva, én meg periodikusan dobáltam őt a kezembe akadó hóval, a szentem meg folyton elesett. Amúgy nem vagyok szadista, megvártam amíg feláll és nem is nevettem, hangosan... A villamoson marhára éreztük ám a nemzeti összetartást, de legalább meleg volt, fel is merült bennünk, hogy iskola helyett inkább villamosozunk egész nap, végül persze elvetettük az ötletet. Na beérünk a suliba, gondoljuk, hogy na akkor, ha már itt ez a pech a hóval, legalább a tanáraink se tudnak bejutni, majd elakadnak a hóban, vagy valami lesz. És hát meg kell mondjam több, mint 100 tanár tevékenykedik az iskolánkban (a tanít szót nem feltétlenül használnám), de ezek között az extrém körülmények között 2 azaz 2 bírt hiányozni és egyiknek se volt köze az én osztályomhoz. Ofőm se ragadt a hó fogságában, szóval fényes volt a dolog, végső elkeseredésemben éltem az egyetlen kedvemen javító lehetőséggel: írtam egy sms-t Picinek, hogy remélem örül a hónak (mert ez olyan, mint egy ötéves, imádja a havat meg hógolyózni meg ilyenek...), én meg összefagytam, ha keresne. Míg mi a nyamvadék angolóránkon ültünk a legalább meleg pincében, addig a kis negyedikesek, és az EGGYEL FELETTÜNK JÁRÓ OSZTÁLY!!! velünk ellentétben az udvaron hógolyózott, ez meg mi? A nap nagyrészét végigbeszélgettük, tekintet nélkül az órákra, de nem baj. Délután kávézóztunk a törzshelyünkké kinevezett helyen, ahol kénytelen voltam sokadjára elmesélni a Picivel való korizást, amiből barátnőm azt szűrte le, hogy Pici egy hülye én meg kegyetlen alak vagyok, van ez így... Jah Piciről: azért reagált az sms-re, miszerint még szép, hogy örül a hónak és élvezzem ki én is. Enyhe öniróniával élve visszaírtam, hogy élvezem én, úgy érzem magam, mint egy hóangyal... és erre muszáj volt visszaírnia egy vigyorgós fejet... sebaj. Hazafelé őrült jó beszélgetést hallottam a villamoson faszi és a meglehetősen friss barátnője beszélgetnek: barátnő: hát én mindig kérdezgetem, hogy van-e valakije, de mindig másról beszél... faszi: biztos gyűjti a skalpokat barátnő: miket? faszi: hát tudod, a skalpokat, mint az indiánok... akkor a strigulákat barátnő: hát ő nem olyan... faszi: pedig nőben is van olyan... barátnő: de ő nem olyan.. különben is, te még nem is mondtad el nekem, hogy hány csajjal voltál már összesen faszi: hát te sem válaszoltál még egy csomó kérdésemre barátnő: hát ez nem is igaz faszi: nem mondtad meg, hogy mikor voltál pasival utoljára barátnő: nem emlékszem pontosan a dátumra, hát régebben, mint te lánnyal, mikor visegrádra mentünk a lányokkal, valamikor decemberben faszi: na így kvittek vagyunk barátnő: na akkor mondd csak meg hány lánnyal is voltál már faszi: nem mondom meg, mondtam, hogy nem számolom barátnő: hát te emlegetted az előbb a strigulákat....    mérhetetlen sajnálatomra ezen a ponton le kellett pattannom a villamosról, bár lehet, hogy jobb, ha nem tudok számszerű adatokat...  Hazafelé jövet meg útba esik három kocsma, egyik előtt elmegyek, kint cigarettáznak az alkeszok így néz rám már fél sarokkal korábbról a hapsi, mikor pár lépésre érek tőlük így megszólal: nézd már hogy fázik a kis szentem, látszik a szemén... Na ehhez csak annyit, hogy zuhogott az eső és esernyő híjján hunyorogtam kissé, de biztosan úgy tűnt, hogy fáztam. Hazaérve viszont palacsintaillat (és a hozzátartozó palacsinta) fogadott, és ez kicsit dob a napomon.

Na kábé ennyi volt a mai szóáradat. Szép napot mindenkinek. Nemsokára ugyanitt.

u.i.: elvesztettem fél pár kesztyűcskémet, csókot ad... ja azt nem, mert az elég bizonytalan kimenetelű lenne, szóval mondjuk egy csokit adok a becsületes megtalálónak. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.