Indulhat a party. Mai fellépőink az egyik pesti taxitársaság lelkes munkatársa, repülőgéptársaságunk és kedves utastársaink, édesapám Darwin-díjas megmozdulásai,  Göteborg szellemvárosa, az igazi svéd IKEA (vagy ahogy a külföldieknek mondják "ájkía"), az ötvonalas eredeti piros svéd házak, na meg apám kecója.

Nos a nap a ROHADTUL KORÁN keléssel kezdődött, jelesen fél4kor, illetve, mivel úgy szórakoztatóbb 3:33kor. A reggelt egy kellemes görcsös hasfájás köszöntötte, aminek következtében állni nem nagyon bírtam, de jó barátom papaverin (ez itt a reklám helye) segített. Ennek köszönhetően hét és fél perccel később indultunk, mint anyám tervezte, és erről persze én tehettem, de ezt még elég nyugisan viseltem. Drága taxisofőr bácsink suska fejében marha készséges volt, várakozott, beszélgetett (amennyire képességeiből telt), csomagot pakolt és nem utolsó sorban VEZETETT. A reggel hangulatán valami elektro ciccegés dobott, és meglepődve tapasztaltam, hogy a félpercenként megszólaló taxisrádióból kiszűrődő érthetetlen beszélgetés zaja színvonalasabb, mint a zene (amikor a köki mellett járva felismertem egy Ákos számot, közel jártam hozzá, hogy eret vágjak magamon).

A reptérre érve feladtuk a bőröndünket, ami anyám nagy megkönnyebbülésére nem lépte túl a 32kg-ot, mindössze 22 volt. Majd megjelölték a kézipoggyászainkat S betűs cédulákkal, jelezvén, hogy kisméretűek. A tankhordozó hatalmas táskám kicsit duzzogott ezen a durva gesztuson, de megnyugtattam, hogy ez csak azt jelenti, hogy ingyen utazhat. Irány a fémkeresőkapuk. Egy előttünk álló úriember kisebb vitába keveredett a személyzettel. Ugyanis a szabály szerint le kell venni a pulóvereket is, és azokat dobozba tenni, hogy átvilágítsák. Ellenben ő váltig állította, hogy az nem pulóver, hanem póló... inkább örülne, hogy a püspökfalatjába nem nyúlnak fel drogot keresve Ha már itt tartunk, fény derült arra, hogy kicsit sem diszkriminatív módon a nőkről mindenféle cipőt levetetnek, míg a férfiakról csak a naggggggyon vastag talpúakat (férfi gyakorlatilag ugyan olyan cipőben, mint én átjöhetett a kapun, én nem). Tanulság: férfi cipőben kell tiltott nem fém árut csempészni. Miután tapasztaltam, hogy a reptéren nem tudok internetet használni, s nem tudok nektek rögtön írni, kaptam egy idegnyugtató csokit, meg rejtvényt, és elindultunk a kapukhoz. Ekkor már nagyon paráztam (előző éjjel is alig aludtam miatta, álmomban folyton lezuhant a repülőgépünk mert letaroltunk egy repülő jegesmedvét...), szóval közöltem a húgommal, hogy innentől kezdve csak Rudolffal vagyok hajlandó repülni, mire az én drága szentem benyögte, hogy hát vele utazunk, mert ő elhozta a plüss-Rudolfját. Hát mondtam az fantasztikus, akkor csak hagyd, hogy a repülőúton ráüljek. Persze nem hagyta. Beszálláskor láttunk egy egyenruhás fickót, már az egyenkabát is gyönyörű volt, a hapsi minden haja szála irányba állítva, na mondom, emellett a kapitány mellett nem lesz gond. Na akkor kiderült, hogy ő egy utas, és csak dizájnból van rajta az a kabát, na akkor kicsit csalódtam, meg aztán megint, mikor megláttam a valódi kapitányunkat. Felraktak minket egy buszra, ami kiviszi az embereket a géphez, hát kissé bkv hangulatban álldogáltunk (mint a szardíniák a szardíniásdobozban), mellettem egy tabletes bácsi várakozott, akinek egész gyorsan (hozzávetőlegesen 6 és fél perc alatt) leesett, hogy nem ilyen könnyű ám a táskája, hanem az enyémen tartja. Amíg vártuk a mínusz akárhány fokban, hogy csukják már be az istenverte busz ajtaját, mert jéggé fagyunk két srác beszélgetéséből sikerült elkapnunk egy félmondatot jelesen a következőt: "akármi lesz, ma bedugjuk, aztán majd meglátjuk". Hát értse mindenki a maga szájíze szerint, mi is azt tettük. Végre elindultunk és akkor észrevettük, hogy a várakozó 12 gép közül, 10 olyan lila-pink, mint a miénk, és elgondolkoztunk azon, vajon volt-e már olyan, hogy a buszvezető, aki rossz géphez vitte az utasokat (mi is fontolóra vettük, hogy az utolsó pillanatban inkább Milánóba megyünk, távolság hasonló indulási idő szintúgy...). Mikor a busz megállt, valamilyen megfontolásból csak az első ajtót nyitották ki, és a két fiatalember, akitől a fent citált megszólalás származott elkezdett tanakodni, hogy vajon mivel vehetnénk rá az ajtót a kinyílásra. Az én mindig kellően (sőt, néha túlságosan) csípős anyukám meg rámutatott arra a piros kis kalapácsra, amivel vészhelyzet esetén be kell törni az ablakot vagy az ajtót, hogy kimenekülhessünk, és azt mondta a két srácnak: "szerintem azzal a pirossal nyílik". Az a szomorú, illetve ilyen korai órában inkább a vidám, hogy a két srác egy pillanatra elgondolkozott, hogy vajon tényleg azzal kell-e nyitni, de aztán "villámgyorsan" rájöttek, hogy csak szívatva vannak, s ezután eszébe jutott a buszvezetőnek kinyitni a mi ajtónkat is.

Fel a gépre, elfoglaltunk három egymás melletti ülést, enyém volt az ablak melletti,hogy pont lássam a szárnyat,és ily módon szemmel tudjam tartani a veszélyforrást. Mikor már mind leültünk és elhangzott az első tájékoztató szöveg, mondtam anyámnak, hogy nicsak kevesebb, mint az ülések felét foglalták el mindössze, nem kell parázni tehát, hogy nem lesz hely, és poénból hozzátettem, hogy vagy a másik busznyi ember ma véletlenül Milánóba utazik... Kiderült, hogy ez nem a vicc kategória volt, ugyanis 15 perccel később újra kinyitották a az ajtókat és még egy busznyi ember érkezett, és megismételték az első beszállószöveget. Aztán elindultunk a kifutópálya felé, miközben a 4 stewardesből az az egy, aki történetesen totál beszédhibás volt, felváltva magyarul és angolul (olyan volt, mintha valaki fonetikusan leírta volna neki, és azt olvasná föl magyaros hangsúllyal) tájékoztatott minket a biztonsági előírásokról, amiből volt egy személyes kedvencünk: "szükség esetén vegyék elő a mentőmellényt az üléseik alól, vegyék ki a zacskóból, majd bujtassák át a fejükön" ismét mindenki értse saját szájíze szerint,mi is azt tettük (vízen landolás esetén tuti megnyugodnék picit, ha zacskót húznék a fejemre...). A fapados gépeknek van az az áldásos tulajdonságuk, hogy nem fér el a lábam, ennek az az egy pozitívuma van, hogy fel- és leszállásnál neki tudok feszülni az előttem lévő ülésnek is, és úgy érzem, mintha segítenék a gépnek, mintha velem nem történhetne baj. Persze ez marhaság, de a tudat boldogít. A felszálláskor alattunk hó (fehér), felettünk felhők (fehér) szóval percekig olyan volt, mintha a nagy fehér semmiben lebegnénk, majd a két fehér között egy pár percre feltűnt egy narancs csík, jelezve, hogy a nap felkelt. Sokadik repülésem ez, de most döbbentem rá, hogy a felhők szebbek felülről, mint alulról. És láttunk egy másik gépet is, nagyon tuti volt. Az út fele alatt bekapcsolt övekkel kellett utaznunk, mert nagyon rossz idő volt, épp csak a hó nem esett. Viszont mikor a kapitány bejelentette, hogy megkezdjük az ereszkedést és nemsokára landolunk Göteborgban, a felhőszőnyeget mintha egyszer csak elvágták volna (nem azért, mert alájuk buktunk), és napsütésben értünk földet, de előtte még megcsodálhattunk milliónyi pici szigetecskét, amiből majd egyet megveszek, ha kőgazdag leszek. Szomorú tapasztalatként ért, hogy a sikeres landolásnál már nem szokás tapsolni (erről jutott eszembe az a régi rossz vicc, hogy a pilóta először repül utasokkal és mikor lerakja a gépet meghallja a tapsot, ránéz a másodpilótára és azt mondja: "na Józsikám fordulunk vissza, ezek itt visszatapsoltak minket, leszállunk mégegyszer").

Épphogy csak megálltunk és anyám bekapcsolta a telefonját édesapám már fel is hívta, és közölte, hogy már itt van. Épp abban a pillanatban farolt oda a géphez a lépcsős autó, na mondom, apa nem bírt már várni, és idehozota nekünk a lépcsőt...  És akkor jött a kiegészítés, hogy a tűzoltóautó mellett áll. A tűzoltóautót még sikerült kiszúrnom, úgy 200méterre, de apám már nem annyira volt meg. Aztán elkezdett integetni, na akkor már láttuk, hogy valaki integet, illetve, hogy egy kéz elő-elő bukkan az autó mögül, mondtuk h oké látjuk. Hát jó-jó, de ő nem lát minket. Hát nem csoda, tekintve, hogy a repülőn voltunk... Megint volt akkora szerencsénk, hogy a gép hátuljában utaztunk, és előbb nyitották az elülső ajtókat, annyival előbb, hogy végül mi is azon át távoztunk. A City Airport maga is egy ilyen híres piros svéd ház volt (mintha egy istállóba érkeztünk volna), de ezekről majd később). Megérkezésnél pedig mi a teendő (hát ha nem lett volna olyan hideg a föld, valószínűleg megcsókolom és fogadkozom, hogy a büdös életben nem ülök többet repülőre...), keressünk VÉCÉT! Anyámmal beálltunk a sorba, mikor is az én drága húgocskám megpróbálta ránk sózni a táskáját, mondván, hogy ő megy. Na de hát hová? Hát vécére. Mondjuk neki, hogy éppen arra várunk. De minek? Mert itt sorba kell állnunk. (húgom életkoráról: TÍZ ÉVES!!!!) És ekkor ő feltette az őt legjobban foglalkoztató kérdést: "de hát honnan tudjátok, hogy ez itt egy sor?" Édesanyám természetesen találó definícióval szolgált újfent:"mert itt mindenki egyfelé néz, és úgy egymás mögött állnak..." Kiderült, hogy ez a felismerés nem csak a húgomnak nem volt meg, hanem egy érdekes férfinak sem, aki olyan hatást keltett, mintha Gyurcsányt és Michael Schummachert egy emberbe öntötték volna. És ezzel a csípő előretol, kezek csípőn, és hátradőlve lazán sétálgat, bólogatva méregeti a helyet, ez igen, ez már reptér, egész kis helyre. Majd ugyanez a bólogatás szájbiggyesztés a vécére is, na ez már véce ez igen. És olyan királyi lazasággal benyitott volna az egyik elég feltűnően zárt vécébe, majd mikor nem sikerült újabb bólogatás, ez igen, ezt aztán be tudják zárni... Majd hátrafordult, észrevette, hogy van sor. Majd úgy csinált, mintha erről eddig is tudott, és megerősítően bólogatott még kettőt, ez már valami, jól csinálják, olyan szépen rendesen állnak egymás mögött, ez már valami. Azt kell mondjam, ne higgyetek azoknak, akik össze-vissza mesélnek, svo-ban se vagyon kerítésből a kolbász, s megnyugodtam, hogy bennünk magyarokban néha több a kezdeményezőkészség. Nálunk a vécékben van akasztó, a kezdeményezés tehát meg van, csak le van törve. Itt precíz fegyelem van, nincs, de ami nincs, azt nem is lehet letörni. Viszont otthon éreztem magam, tekintve hogy ez a reptér se jobb, mint bármelyik más, itt se lehet lehúzni a vécét... Kintebb egy taxitársaság hirdette magát egy manussal, aki mellett az alábbi szöveg állt angolul: "Keressen engem az autók között, mert én nagy tapasztalattal rendelkezem, már 1922 óta szállítok utasokat Göteborgban" Értse mindenki ahogy akrja, de én nem ülnék be egy 110 éves aggastyán taxis mellé... A csomagunkat is összeszedtük lassan (anya csupán minden másodikra akart ráugrani, hogy hopp az a miénk, holott nagyon nem volt az...) és kilépve rögtön aput láttuk meg, aki még itt is képes volt ismerőst találni, és vele beszélgetni.

Kisétáltunk az autójához és a hidegről a következőt kell tudni: Göteborgban egy pehelynyi hó sem volt (miután elhagytuk, már annál több), a nap folyamán -2 és -13 fok között ingadozott a hőmérséklet, szóval ez azt jelentette, hogy a kocsi ajtaja befagyott (úgy kellett lelehelgetni feltépni), és az ablak páratalaníthatatlan volt. Göteborgról a tájékoztatóban annyit olvastam, hogy félmilliós város, ahol 162 kávézó és 67 étterem van (na jó volt még egy-két jelentéktelen infó...). Hát apám ugyan több, mint tizedjére járt a városban halálosan eltévedt, szóval 2perces intervallumokban hallgathattuk az AHA TUDOM HOL VAGYUNK és a BASSZUS, NEM TUDOM HOL VAGYUNK! HOL VAGYUNK??? felkiáltásokat. Betévedtünk egy plázába is, megtaláltam életem első olyan boltját, ahol kb az összes ruhadarabot hordtam volna, és ahol minden négyszer annyiba került, mint amennyi pénzt maximum adnék érte. Cuppanjatok rá, ha van kedv: http://www.desigual.com/es_ES Aztán bűnbe estünk és kifosztottunk egy cukros boltot, majd megnéztük a helyi operát, ami képeken gyönyörű volt, élőben meg nem igazán. . . Végignéztük a kikötőt, amiben csatahajók is voltak, ágyú, rakéták meg ilyen kis fincsi dolgok... Aztán láttunk egy templomot amiben halpiac működött... Gusztustalan volt nagyon. Lepényhal, lazac ilyen rák olyan rák, ami még mozgatja a csápjait, kaviár (ami kicsit jégkásának tűnt... egyiket se szeretem, szóval nekem tök mind1)... Meg nekiálltunk megkeresni egy nagyon vagányul pózoló birkát, ami valamilyen módon egy telefontársaságot reklámozott. Meg vettünk apám kecójába mindenfélét, egy lakberendezési boltban, meg az IKEÁ-ban is. Ja a város, meg teljesen kihalt. Végig a belvárosban voltunk, és volt hogy rajtunk kívül senki nem volt az utcán, szinte félelmetes. A csövesek olyan jól öltözöttek, hogy ihaj-csuhaj, rájuk nem ismernél, nem tűnnek ki a tömegből. És ezek az emberek úgy tűnik nem fáznak. A belső tereket se nagyon fűtik, szóval kabátban sapkában épphogy nem fázol ott. És minden második sarkon áll egy meki, ez nem vicc. A plázán belül 3 is volt, pedig nem volt ám egy hatalmas áruház, sőt. És hát igen, az IKEA. Gondoltuk megnézzük itt is (mert apámnak szőnyeg kellett anyám szerint). Nos hát egy az egyben ugyanaz. Mikor fizettünk gondoltuk megtesszük itt is az önkiszolgálónál, ahol odapattant egy segítőkész fiatalember, aki angolul segédkezett nekünk, majd megkérdezte, hogy van-e IKEA family card-unk és hát itt derült fény erre a csodára, hogy amint angolul beszél neki már "ájkía" az IKEA... Úgy volt, hogy egy csomó érdekes dolgot megnézünk Göteborgban, na hát ez nem jött össze. Kb egy érdekességet láttunk, mert különben vásárlótúra volt, aminek a végére már nem volt erőnk se megnézni semmit, meg szét is fagytunk hozzá.

A húgommal nyugisan szundiztunk kicsit a kocsi hátsóülésén. És akkor jöttek a piros házak. Ugyanis azt kell tudni a svéd házakról, hogyha egyet láttál, már az összeset láttad (jó, nem általánosítok, a 90%-át). És ez nem túlzás. Az összes ház lécborításos (ami távolról úgy néz ki mint a hullámpala), és körülbelül mind vöröses-barna (tényleg ugyanaz a szín csak nehéz meghatározni), és elvétve akad egy-két fehér közöttük, de az már nagy különcködés. Gyakorlatilag két formája létezik: az ötvonalas meg a négyvonalas (ez utóbbiból nem sok van). Ötvonalas: olyan házikó, amit egy 3éves rajzol: vízszintes vonal: padló két függőleges vonal a két oldalsó fal és két ferde vonal a tető (lehetőleg minél laposabban) és tadaaam, így néz ki egy ház elölről, csak vörös (és van rajta EGY DB ajtó és EGY DB ablak + háromvonalas kémény) Négyvonalas: minden marad, csak a tetőt egy a vízszintessel kb 1,5 fokos szöget bezáró egyenessel kell rajzolni. Szóval, ha egyszer eltévedsz a világban és ilyen házakat látsz, biztos lehetsz benne, hogy svo-ba keveredtél (hogy hogyan, azt meg próbáld meg józanodás után kideríteni...). Húgommal majd csinálunk oktatóvideót arról, hogy hogyan készítsünk igazi hagyományos svo-i házat.

Apám kecója egy kisvárosban van, ahol már minden tiszta hó volt. Egy ilyen piros ház 5. emeletén (ez a városi fajta, a magas, de általában alacsonyak), egészen jó, mármint az eddigi pincéhez képest, csak lift figyelmeztet, hogy kinyír, hogyha bénán rakod be a kukát... Ja anyámék csomót várakoztattak minket kajavásárlással, mire közöltem, hogy harminc másodperc múlva előveszem a lég-géppisztolyt és szétlövök mindent. Amiből az lett, hogy a húgommal, mint két hülye az ujjainkból fegyvert kiadva "pijú" hangok kíséretében lövöldöztünk a kocsi hátsóülésén.

Hát kb ennyi volt mára. Szerintem eléggé zúzósan indítottuk a SVO festet, váltsátok meg a heti jegyet és tartsatok velem holnap is. Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára (remélhetőleg holnap!)!      

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.