Sokan vagyunk? Sokan, tízezernél több ember, lehet, hogy több, nem tudom megmondani. Kevesen vagyunk? Rémesen kevesen. Hol van ilyenkor a város? Akárhol. Néhányan a felsőrakpartról, a Margit-hídról bámészkodnak. Nem értik, hogy hová tart a sok ember magyar, izraeli, svájci, uniós zászlót lóbálva.

- Irodalmi felvonulás van – tájékoztatja érdeklődő csemetéjét egy ügyeletes apuka.

Sétálunk a rakparton, az emberek körülvesznek, a hangulat kellemes, vidám beszélgetések, véletlen találkozások sora. Negyven éves kor alatt elvétve látni embert, pár kisgyerek kapaszkodik csak értetlen arccal egy-egy felnőttkarba.

- Beszéljük még meg a jazz-zene ügyét, Jónásom. Beszéljük meg még ma, mert mi már soha többé nem találkozunk. Nem marad hely nekünk ebben az országban – mondja mellettem egy bácsi fáradt mosollyal, de nem hallhatom a folytatást, ők megállnak, mi tovább megyünk.

A melegek is jelen vannak. Egy szivárványszín esernyő alatt, egy táblával a kézben 5-6 ember. A mellettük elhaladók rájuk néznek, egy pillanatra megdöbbennek, majd elismerő bólintással nyugtázzák a részvételüket.

Hol vagytok fiatalok? Egy-két srác és lány képvisel titeket, azt látom. Mire elérjük a színpadot, már vagy harmincat számolok a gimnazista-egyetemista korosztályból. De hol vagytok ti többiek? Miért otthonról bólogattok csak? Bólogattok egyáltalán? Titeket ez már nem érint? Hát én kint vagyok. Nem helyettetek, csak magam miatt, mert nekem itt a helyem.

Egy kinézetre kilencven körüli néni lép mellém. Alig bír járni, és mégis eljött, és végigsétálta az utat. Mellettem ül le, és mosolyog, minden fáradtság ellenére megérte. Lengeti a kis zászlókat.

Sok a híres ember: zenészek, nagykövetek, lehetne sorolni sokáig, de nekem valahogy épp csak annyira értékesek, mint akárki más. Sőt, ahogy ránézek a mellettem ülő kilencven éves nénire, felé nagyobb tiszteletet érzek.

Eszméletlen sok a rendőr, néhol több, mint ahány vonuló. Unottan nézik a tömeget, nem nagyon akad dolguk. Még a vonulás kezdetén a Margit-hídról akartak lelógatni egy transzparenst „Jews to the gas” feliratú pólót viselő ellentüntetők, melyen a következő feliratok voltak: „Üzenet Simon Peresznek IZRAEL ELNÖKÉNEK Foglalod a kurvanyádat, de nem ám a mi magyar hazánkat!... Petőfi Sándor MIT NEM BESZÉL AZ NÉMET hazafias verséből. Kiadja: HAMASZ” (pontos idézet, aki szeretné, keresse a képet az interneten) Itt léptek közbe a rend őrei. Ezt már csak hallomásból tudom.

A színpadon zenélnek. Beszédek hangzanak el, s újra, meg újra a híres jelmondat: „Soha többé!” Mindenki tapsol, hiszen ezért vagyunk itt, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg a borzalom. Mert az Ember, minden ember szabad. Hogy ne érhessen senkit bántódás a hovatartozása miatt. Soha többé.

- Képzeld, itt ácsorgott két 14-15 éves forma kislány, nézte a menetet, és megkérdezték, hogy ez mi? – mondja rosszallóan egy férfi.

Ez mi? Ez egy üzenet nektek, és a világnak. És ha eddig nem tudtátok, hát tudjátok meg most. És veletek ugyanitt jövőre, és Sehol Máshol… Hogy Soha többé!

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.