Vagy az elején kezdem, vagy a végén, igazából mindegy, szóval csak írom ami az eszembe jut. Egy igazi pocsék napnak a végén ültem le most hozzátok, pötyögni egy-két gondolatot. Megesik, hogy az ébredés előtti pillanatban érzed, hogy ez egy rossz nap lesz, a mai éppen ilyen volt. Durcás család reggel, egyóra személyre szabott szívatás fizikán, s csak eztán jött a nap mélypontja. Az én egyik kedvenc tanárom - éneket tanít - kerek perec bejelentette az óra közepén, hogy következő alkalommal már egy másik tanár - nő - fog minket tanítani. Én tényleg nem vagyok az a sírós fajta ember, főleg nem hittem soha, hogy egy tanár távozása ennyire fájóan érinthet, de bevallom, eltört a mécses. A zenével mindig volt egy hasonló hullámzásom. Ha valami nagyon jó volt, az nem tartott sokáig. Óvodában kifejezetten dícsérték a hangomat, az iskola első pár évében elnémítottak; megkedveltem az első énektanáromat, fél év után elment (és utána egy idegbeteg nőt kaptunk); megszerettem a hangszerem, majd a versenyfélév végeztével elvették a kedvem (ez kétszer is megesett); jó szolfézstanárom lett, aztán zeneirodalmat kellett helyette tanulnom (amit nem szeretek); megszerettem egy zenekart, már az összes számot kívülről fújtam, tagokat cseréltek, vagy felbomlottak; s most ő a kedvenc tanár.... Persze lehet, hogy csak a pillanatnyi rosszkedvem miatt kényszerítek rá egy pechszéria elképzelést a zenével kapcsolatos élményeimre. Nem csak a zene miatt szerettem ezt a tanárt. Talán inkább azért, mert őt láttam fejlődni. Még kistanárként is tanított, aztán 3 évre rá kaptuk meg. Azt hiszem valahogy emberként kezelt minket. Beültünk hozzá és azt akarta, hogy élvezzük, amit mond. Hagyta, hogy beszéljünk, hagyta, hogy pihenjünk és közben mégis tanított minket. A legtöbb tanár valamilyen egészen rideg módon áll a diákokhoz. Gyerekként, munkatársként, vagy valami szükséges rosszként kezelnek minket - persze ettől még lehetnek jó pedagógusok, ilyenből is van, akit azért kedvelek. Ez a tanár nem akarta, hogy felnőttesen viselkedjünk, nem akart alapjainkban megváltoztatni minket. Megismerni akart és tanítani. Tudott valamit, amit csak kevesen (azért nem mondom ki, hogy senki más, annyi tanárom még nem volt). Azt mondta, még találkozunk, mert úgyis bejár az iskolába. Persze ez ilyenkor üres ígéret, ő is tudja, én is, de a gesztus megvan.  Ő egy áttekintéssel búcsúzott, tényleg zenével. Mindenféle mögöttes tartalom nélkül nekem erre egyetlen ütem képe ugrott be (négynegyedes ütemmutató): két nyolcad szünet, majd negyed szünet, és egy fél szünet. Teljesen szabálytalan, de talán nem értelmetlen. Utólag talán úgy magyaráznám, hogy a szünetek is a zene részei, éppen a csenddel. Nem lehet kihagyni őket. Akkor mondjuk túl gyorsan keringtek a fejemben a gondolatok, hogy megálljak, hogy megértsem mire is gondoltam...

A nap fényét tovább emelte egy csőtörés a suliban, ami miatt a második emelettől felfelé nem volt víz a vécékben. A tesi óra pedig takarítószakkörré változott és az egyik szertárban átázott cuccokat mosogathattuk fertőtlenítőszeres vízzel, majd törölgethettük és szárogathattuk. Este megjött a várvavárt levél a kiadótól. Alapból tudtam, hogy nem számíthatok semmi jóra, nem kellett hozzá a nap hangulata. Több, mint száz mű érkezett be a kiadóhoz, így értékelést nem adnak, épp csak annyit írnak, hogy a második körbe nem jutott be az irományom, de örülnek, hogy olvashatták. Egy átlagos másol, beilleszt szöveg, de nem is vártam mást. 

Ezeregy bocsánat a mai negatív hangvételért, de vannak ilyen napok, néha ezekről is írni kell.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.