Nos örömmel jelentem, ezen is túlestem. Nos, az évnek ebben a szakában kitör az osztálykirándulási-láz (kedves felnőttek, felnőttebbek, bocs a pillanatnyi kirekesztésért, ti keressétek elő a régi emlékeket). Ilyenkor a társaság eltölt egy pár (ezesetben 3) napot közösen. Ilyenkor kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, s bizton állíthatom, hogy egyesekhez sokkal közelebb, mint szeretnénk. Ilyen például az osztályfőnök; a csendes, senkivel nem beszélő és/vagy jellegtelen alakok, akik ilyenkor kényszerűségből egy-egy csapat nyakába szakadnak; a mindenki dolgába beleszóló, mindenkit mindenkivel összehozó HMCs-k (HelyiMenőCsávó-k); a már szinte gyermekvállalást tervezgető (s az ehhez szükséges művelet védekezős verzióját a kirándulás alatt gyakorló) párocskák; meg a többi... A pszichológusom kérdezte egyszer tőlem értetlenül, hogy: "ugyan mondja már meg valaki, miért hiszik azt a felnőttek, hogyha egy légtérbe dobnak 30 pattanásos kamaszgyereket, azoknak tökéletesen ki kell jönniük egymással?" A kérdést akár én is feltehettem volna. Nekem kellett volna feltennem a választ, s neki - mint az említett felnőttnek - megadnia a választ. Így persze ez is az élet nagy megválaszolatlan kérdéseinek listájára kerül. 42...

Vonatjegyeink Pécsre szóltak, általános szerencsémhez híven pont arra a vasárnap hajnali vonatra, amivel évfolyamtársaink a fizikaversenyre igyekeztek. S lásd a csodák csodáját, hát nem az a lány is pont döntős lett, aki zsigerből utál engem ismertségünk első perce óta?! Persze ő rosszabbul visel engem, mint én őt. Ő fél tőlem, engem meg csak szórakoztat. Persze, ha a szemmelverést büntetnék - és tényleg hatásos volna -, rá már életfogytig tartó börtönbüntetést szabtak volna ki. Jómagam viszont kitartok a "jogtiszta" kaján vigyorgás mellett. Újabb szerencsés fordulatként Kurd és Dombóvár között felújították a síneket, így ott vonatpótló busszalzötyögtünk. Röpke négy órás utazás után megérkeztünk, és igénybe vehettük a PKV (kötve hiszem, hogy így hívnák Pécs tömegközlekedési vállalatát, de mi csak így becéztük) minden képzeletet felülmúló szolgáltatásait. Három napra pakolt táskáinkkal/bőröndjeinkkel megrakodva épp csak kapaszkodni volt lehetetlen a buszokon, amik tele voltak, mint a déli busz... Egy kollégium fogadott minket be. Már itt elkezdődtek a balhék olyan kardinális kérdéseket feszegetve, minthogy ki melyik szobában fog aludni. Saját részről azt az öt órát, amit alvásra szántam még az ördög három aranyhajszálával is eltöltöttem volna, annyira mindegy volt, de ha valakinek ez a szívügye kérem... Persze alig két perc alatt kiderült, hogy teljesen fölösleges volt a hisztizés és a duzzogás, mert a négyfősnek elmondott szobákban hat ágy volt, ami lehetővé tette a bármely irányú költözést (teret adva például az ügyeletes párocskánk éjszakai elfoglaltságainak). Miután lecsillapodtak a kedélyek egy újabb vita robbant ki a kajálást illetően. Az osztály fele úgy tudta, hogy nem kapunk ebédet, ezért készült magának szendviccsel, a másik fele meg nem. Így a fele társaság ebédelni akart, a másik fele meg nem volt hajlandó fizetni az ételért. Abban az egyben értettünk egyet mindannyian, hogy ezt újfent alaposan elbénázta drága osztályfőnöknőnk (ahogy később egy barátnőm fogalmazott "my beloved teacher"). Az a verzió természetesen nem létezhetett, hogy aki éhes vesz magának valamit, aki meg nem az nem, hiszen kisgyerekek vagyunk és ebben a félelmetes és veszélyes nagyvárosban még elrabolnak, megerőszakolnak, megölnek, eladnak szervkereskedőknek részekben stb. Szóval a demokrácia jegyében mindenkinek ebédelnie kellett (gyümölcsleves és hús salátával). Ezután a csodás ókeresztény sírkamrákban mászkáltunk. Az ilyesmit nem kifejezetten tartom szépnek vagy izgalmsnak, de azért valamit mégis csináltunk. Viszont - tekintettel arra, hogy az élet egy ilyen irónikus kis dög - egy kisebbfajta tériszonyos pánikrohamot kaptam. Tudom, sírkamrák, elvben mélyen vannak... Csak ezek fel voltak állványozva, de valahogy felfüggesztve. Rácsokon járkáltunk, amiken ugye leláttam, és mozogtak jobbra balra... Nem is mondom tovább, mert megint rosszul leszek. Ezután - nem tudom hogyan - de drága tanárnő hagyott nekünk fél óra szabadidőt, ami alatt beugrottunk Pécs macis boltjába, a Brummogdába - annyit mesélt már róla barátnőm, hogy nem lehetett kihagyni. Két srác kb. öt perc késéssel ért vissza a megbeszélt helyre, aminek az volt a következménye, hogy ezalatt az öt perc alatt, hallgathattuk az ofő károgását, hogy most azonnal felhívja a szüleiket és megmondja nekik, hogy milyen megbízhatatlanok... No comment... Aztán "el-ne-kapjon-minket-az-eső"- felkiáltással rohantunk a buszhoz és vacsorázni (a kollégiumban húsleves és tarhonya). Az este további része az édes semmittvés jegyében telt. Pontosabban vérigsértett egy barátnőm (lazán közölte, hogy én soha életemben nem szerettem senkit), amit nem vett észre; majd mikor később tudtára adtam, hogy kicsit zavar, hogy kóstolgat még meg is erősítette, hogy ő ezt komolyan gondolta. No sebaj, hiszen mit is kezdene az ember a barátai nélkül... 

Másnap reggel hálaimákat rebegtem, hogy nem vagyok kollégista, mert a fekhelyem praktikusan egy lóca volt, amire tettek egy huzatot. Egyszerűen tényleg annyira kemény, hogy piros-lila foltok lettek a hátamon meg  a vállaimon. (el vagyok kényeztetve, mi?) Reggeli után túrázni indultunk egyenesen a tévétoronyhoz. Az ofőnek lövése sem volt, hogy melyik busszal hova megyünk, majd hogy onnan milyen túristúton kellene mennünk, sebaj. Mondjuk ha nincs az a 4-5 segítőkészi helyi ember, és nem kerül elő barátnőm táskájából a térkép, akár a Balatonig is sétálhattunk vola (ha a tanárnő nem lenne víziszonyos). Cirka 200 méterenként kellett megállnunk ötpercekre, hogy bevárjuk a csapat lassabbik felét ( a két tanárnőt meg egy csajt). Felérve a tetőre konstatáltuk, hogy a tévétorony zárva van (amúgy is 600 forintos belépőt szedtek volna), no meg hogy perceken belül leszakad az ég. Az osztály nagyobb része busszal ment volna vissza a kiinduláshoz, ahol ebédelni készültünk. Újabb demokratikus döntés született tehát és gyalog mentünk vissza, csak előbb megvártuk, hogy elkezdjen esni az eső... Én alapból a séta partján voltam, bár az eső annyira nem esett jól... Visszaérve a három nap legjobb ételeiben volt részünk, bár lehet, hogy csak a a fáradtság és az éhség miatt (a kirándulás második húslevese; rántotthús és palacsinta). A cipőmben hoztam le a fél hegy zöld füveit és szépen felvízhólyagosodott a lábam. Ezután megálltunk úgy egy órára egy játszótéren(!!!), hogy a fiúk focizhassanak... Ofőnknek leesett, hogy hétfő van, tehát nem tudunk múzeumot nézni úgy, ahogy tervezte, ekkor következett be az újabb csoda: hagyták, hogy az osztály kettészakadjon. Az egyik fele ment templomot nézni, a másik fele meg ment ahova akart. Én úgy vagyok vele, hogy azt a helyet, ahol más az Istenhez akar közel kerülni, vallását gyakorolni, azt én nem fogom turistázva fotózni és bámulni. Főleg szörnyűnek találom, mikor templomokat pénzért mutogatnak. Ennek fényében kávézással töltöttem el az időt, meg füstöt csináltam a felgyülemlett stresszből és bánatból. A buszhoz megint "el-ne-kapjon-minket-az-eső"- felkiáltással rohantunk, teljesen feleslegesen, mert aznap már úgyis eláztunk. A kollégium menzáját töretlen lelkesedéssel élveztük, ettünk amennyit bírtunk: úgy 3 falatot (a kirándulás második gyümölcslevese és második (alig felismerhető) rántotthúsa). Baráti csocsózásokat nyomtunk az állandó bentlakókkal, akiknek olyan precíz kézmozgásuk volt, hogy azt egy idegsebész is megirigyelhette volna. Eközben kb. fény derült rá, hogy milyen fazonokhoz tartozhat a szobánkban talált szennyes alsó, borotva és izomtömegnövelő-szer. Na meg arra is, hogy rossz passzban nem hogy nem vagyok jó csocsóban, de öngólkirály vagyok... Később kisebb kabarékkal szórakoztattam szobatársaimmal, majd elmeséltem, ki is az a Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengitterwetterkotterbeutelratte (aki nem tudja, járjon utána, a jelszó Móra).

Egy újabb szörnyűséges éjszaka a lócán, kint zuhogó esővel és egyéb zavaró tényezőkkel elég rossz állapotban ébredtem. Kiderült, hogy annyira kevés pénzünk maradt - 500ft/fő -, hogy döntenünk kell az ebéd és a múzeumnézés között. Matekban járatos fejjel tudtam, hogy lehetetlen, hogy ilyen kevés pénzünk legyen. Majd ebben megerősített egy olyan elszólás, miszerint a kasszát kezelő csaj le akart nyúlni egy kevés pénzt, hogy fedezze az előző esti piálásukat. Rögtön le is ellenőriztem magam számológéppel, amiből kiderült, hogy több, mint 1000 forint/fő-nek kellene lennie. Szóvátettem az ofő és a csaj előtt, aki rögtön be is rágott, hogy hogy képzelem én, hogy utána számolok, mikor nem is tudom, hogy mi mennyibe került (mindenről megkérdeztem az illetékeseket). Helyben kipakoltattam a csajjal a tárcáját, minden rekeszét, és hopp nem előkerült "valahonnan" a hiányzó összeg - nagyrésze. Hajlok rá, hogy így is lenyúlt tőlünk pénzt, de ez már nem az én lelkiismeretemen fog múlni... Persze a csaj a nap hátralévő részében durcizott és panaszkodott rám, hogy hát én hogy képzelem és mégis... Nyilván neki volt igaza ugyebár... A pályaudvar csomagmegörzőibe tettük a bőröndjeinket és kisétáltunk a város szélén lévő Zsolnay negyedbe. Persze az ofő nem szólt oda, hogy meglátogatnánk a múzeumot, így azok teltház lévén nem engedtek be minket. Így az alapvető kérdés megoldódott: ebédeltünk (a kirándulás harmadik gyümölcslevese, amiben több volt a jégkocka, mint a leves és harmadik rántotthúsa. ezen a ponton már fogadásokat kötöttünk, hogy rántotthús lesz-e otthon, szerencsére nem lett). Majd rohamtempóban visszabuszoztunk az állomásra és felpattantunk a vonatra. A felújítás még mindig tartott, így megint három szakaszban tettük meg az utat, ami jó sok időbe telt.

Így telt el három nap. Teljesen feleslegesen, de legalább iskola nélkül. Ez kicsit mindig kötelező, kicsit mindig rossz, meg kicsit mindig jó. A suliból sincs már sok hátra. A "nagyok" már elballagtak, kicsi űr a suliban, és elég nagy a szívünkben. Csendesen és néha hangosan szurkolunk az érettségizőknek, akik heteken belül belépnek abba a bizonyos nagybetűsbe. Kitartást mindenkinek! Nemsokára kitör a nyár, ezt megígérem!

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.