Nagy történeteim jelenleg nem lévén csak a kisebbeket mesélgetem, de ne aggódjatok, azt is ugyan olyan lelkesedéssel (már ha ez pozitív). Csütörtök este nagy lendülettel készítek jegyzetet "Sanyából" (vicces kedvű magyartanárnőm csak így becézgeti Petőfit...), kint meg valamit fúrnak az utcán. És egyszercsak elmegy az áram. Olyan este kilenc körül. Na mondom csodálatos, akkor ezt nem tudom befejezni... Sebaj, akkor gépezem egy kicsit. És már majdnem elindultam, de leesett, hogy nincs áram. Nem baj, akkor majd tévézem... Ja, de nincs áram... Sebaj, van gyertya, és úgy tudok gépezni, ja nem, hülye vagyok, de nem kicsit... Telefonfényben megkeresem a gyufát meg a gyertyát (talán mondanom sem kell, hogy keresztül estem a széken), és gyertyafényben folytatom "Sanyát". Leírtam az utolsó évszámot, a gyertyafényben hunyorogva, mint egy nyamvadt kódexmásoló, és abban a pillanatbanvisszajött az áram... Akkor most már lehet gépezni. Csakhogy az UPC-s eszközök nagyon utálják az áramszünetet, szóval tudtam, hogy net még nem lesz. Akkor tévézzünk. Jé, még az se megy. Felemelem a telefont, süket. Olyan negyed11ig ültünk hárman a bekapcsolt, de műsort nem fogó tévé előtt és kétpercenként emelgettem a kagylót, hogy van-e vonal, mert azért éjnekévadján nem állt szándékomban az UPC telefonközpontban reklamálni, amúgy is mindig nagyon kelletlenek. És akkor döbbentem rá, mennyire meg vagyunk lőve áram nélkül, meg tévé és internet nélkül. Mintha semmire sem lennénk képesek nélküle. Holott nem alapvető feltétele a létfenntartásnak, de az ember mégis kiszolgáltatva érzi magát, ha nincs közvetlen kapcsolatban a világ összes létező hírével.

Pénteken jött hozzánk a suliba egy srác, aki régen oda járt hozzánk, most meg a google-nek programoz. Alapból óriási pirospont volt, hogy hozott nekünk svájci csokit (a kedvenc svájci csokimat :) ). De amiket mesélt meg mondott, az is nagyon érdekes és informatív volt. Engem érdekelt a csoportból tényleg komolyan a programozás, szóval kb velem beszélgetett végig- Elkérte az e-mail címem, hogy küldhessen egy listát a könyvekről, amiket el kell olvasni a programozásról (szerinte). Ezen a ponton sikerült "kicsit" beszólnom, tekintve, hogy kb. közöltem, hogy utálom a gmailt... Én is elvicceltem, ő is, szóval nem volt gáz. Még a iskolai színjátszó szakkör előadására is beült velünk. Összefoglalva, hatszázadjára is: jó arc volt, na.

Péntek késő este megérkezett apa (holnap korán reggel utazik is vissza), szóval a mai nap nagy családiprogramozás jegyében telt. Temetőt látogattunk, hogy nagyapámék sírját gaztalanítsuk (apám heppje lett ez a sírjukon való kertészkedés, én ezt csak azért találom furcsának, mert apám volt az, aki azt mondta - még mielőtt bárki közeli rokona meghalt volna -, hogy majd ha ő egyszer meghal, akkor maximum egy évben egyszer, halottak napján vigyünk virágot a sírjára, egyébként ne, mert ő nem akarja, hogy a temetőt látogassuk, vagy el se temessük, hanem a hamvait szórjuk valahol vízbé és akkor ha arra járunk a városban majd eszünkbe jut). Aztán úgy volt, hogy előrehozott gyereknapot tartunk és vidámparkba megyünk, de végül az esőgyanús, szeles, rossz idő miatt letettünk az ötletről. Ettünk egy-egy zsírosdeszkát a ligetben, meg egy-egy sütit egy cukiban. Húgom kapott egy társasjátékot (az Élet játéka.), fel is avattuk, kétszeresen (persze polgárpukkasztásból mindkétszer feleségem volt és nem férjem... anyámék meg a nagy toleránsok, akik aztán megértenek mindent... jah, persze.. ott háborogtak, hogy mi ez már? éski is tagadnának... na nem véletlen nem beszélgetek velük bizonyos dolgokról...). Én meg kaptam egy klassz szandált (ami először úgy tetszett anyámnak, hogy ő is akart magának egy olyat, majd elkezdte halálba fikázni, hogy parasztnénis... anyám... ki érti...?)

Ja, és úgy 10 nap hallgatás után felhívott Krisztián. Én már réges rég elkönyveltem veszteségként. Hiszen az ember nem számítha feltétlen az utcán megismert haverjaira. Na de úgy tűnik azért egy kicsit mégis. Csak szegény-szegény szerencsétlen halálba dolgozta magát és beteg lett... De azért még él. No persze felmerül a kérdés, hogy el kell-e ezt hinnem neki. De igazából nem érdekel, hogy kamu-e vagy sem. Hiszen alapból arra számítottam, hogy eltűnik. 

Eredetileg volt még egy-két jó sztorim elmesélésbe, de sajnos kimentek a fejemből, szóval érjétek be ennyivel.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.