Nos emberek, Bús Balladák Balga Beszélője visszatért. "Juhúú" Szóval szemeket becsukni, füleket befogni, egeret a fül bezárását jelző kis xecske fölé helyezni.  Mai gyönyörű témám pedig a szalagavató (innentől szaliavi, hogy pincsikutyás kislánykák is értsék, és hogy ne kelljen hosszan írnom). Nem a sajátom, hanem egy másik évfolyamé az iskolánkból. Mondanom sem kell talán, hogy nem kellett volna elmennem (ha nem így lenne nem mondtam volna, hogy visszatért BBBB(lans)...). Egy teljesen vállalhatóan, szépen, normálisan kinéző fekete ruhában és magassarkúban indultam útnak. Ez utóbbit frissen aznap kaptam és hát kisült, hogy annyira nem kényelmes, mint hittem, ráadásul két sarok megtétele után elkezdtem kilépni belőle. Szóval stílusosan amíg a lámpaváltásra vártam, átcseréltem a cipellőmet, a hétköznap használatos barna bőrcipőmre (kicsit bakancsszerű, de nem az). Enyhe húsz perces késéssel érkeztem a megbeszélt helyre, de ez bele volt számolva a dologba. Elindultunk ki a fenébe a városszélre 18. kerületbe. Nohát a buszmegállóban összetalálkoztunk két évfolyamtársunkkal (egyikről konkrétan tudom, hogy még egy autóba se lenne hajlandó szállni velem, a másik csak sanszos, hogy utál), meg a fél tavaly végzett évfolyammal. Szóval ebben a közegben (már a buszon) cseréltem vissza a cipőmet, hogy azért mégis... Besétáltunk az épületbe hát kivel futok össze élből? Jah az ex-ex-ex hapsimmal (nem számít, hogy több, mint egy éve volt, nem lett sokkal kevésbé kínos), meg a sráccal aki aktuálisan kicsit belém van zuhanva, de én a hátam közepére sem kívánnám (mert kocka, mert ilyen bocsánat, hogy élek ember, aki közli velem, hogy ő soha semmilyen hatással nem tudna lenni rám és úgyse számítanék neki soha.... (és ez akkor is durva, ha igaz)), és ők alapból el sem jöttek volna erre a nemes rendezvényre, csak pont őket szúrták ki, hogy ellenőrizzék a meghívókat -.-"  Nahát ezen a pároson túljutva beértünk az előtérbe, le kéne venni a kabátunkat. Leveszem a kabátomat, és érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. És hát nem is tévedtem. A ruha nyakának alakjából adódóan a ruhához egy pántnélküli melltartó dukált, aminek a csattja (csak Isten tudja hogyan) kinyílt. Szóval és tettel rásóztam a kabátomat a barátnőmre és villámgyorsan lerohantam a mosdót, hogy "visszacsatoljam a mellemet". Ezután beadtuk a cuccainkat a ruhatárba, a zöld papírszatyromat, amiben a cipőm volt, viszont nem adhattam be, merthogy csak kabátot lehet... Elmentünk, hogy helyet kerítsünk magunknak, eközben összetalálkoztunk 3 emberrel az évfolyamunkról (többel is, de ők voltak a nagyon gázak, két lány és egy fiú). Ahogy elmentünk egymás mellett, végigstíröltek minket, majd mikor a hátunk mögé kerültek hangosan felröhögtek. Hogy mi a faszért rühell minket az egész évfolyam? Szerintem nem szolgáltunk rá. Na ezek után végignéztük a szalagtűzést, aminek a végén a családtagok lemehettek fotózkodni, mi úgy döntöttünk, hogy ebből kimaradunk, de még így is megkaptam a magamét... Exhapsim észrevett és kaptam egy szépszomorú mosolyt, majd megérkeztek a szülei i shozzá, és a szülei szintén észrevettek és ők még szomorúbb mosollyal ajándékoztak meg. Majd az anyja feljött hozzám, és mint egy kiképzőtiszt közölte, hogy nekünk sűrgősen beszélnünk kell, és hogy tudnánk e beszélni, és feliratta velem a telefonszámát, hogy hívjam fel amint tudom. Mivel az illendőség úgy kívánja és mivel kicsit megfélemlítve érzem magam, valszeg fel fogom hívni és majd tudósítok  a beszélgetésünkről. De akkor azt hittem, hogy helyben elbőgöm magamat. Ezután majdnem letaroltam egy srácot, akivel gyakran szoktam álmodni és azt szoktam álmodni, hogy leesem a lépcsőn, ő meg bevisz a balesetibe... Irónikus.

Summa summarum arra jöttem rá, hogy furcsa vagyok. És a furcsákra nincs szüksége a világnak és a furcsáknak nincs helyük a világban. A sors nem egyszerűen utál, hanem el akar tűntetni a világból, lehetőleg fölényes győzelemmel, hogy én végezzek magammal. Mi furcsák púp vagyunk az emberek hátán. Nem lehetünk boldogok. Nem mehetünk végig az utcán, hogy legalább egy ember ne akarná a halálunkat anélkül, hogy ismerne. Mert nem felelünk meg a normáiknak. Mert kedvesek vagyunk mindenkivel. Ami számukra kimerül abban, hogy kikezdünk mindenkivel és kétszínűek vagyunk. Leginkább senkivel sem kezdek ki, és úgy érzem majdnem mindenki irányába vannak kedves gondolataim is (holott utálom az embereket. a furcsákat szeretem), még ha utálom is és akkor már inkább a kedves dolgokat mondom ki, ha lehet, de ettől még nem marad el a maró szarkazmusom, csak az más témában jelentkezik. Utálom az embereket és ők is engem. Lehet, hogy ennek így kell lennie. Talán olyan vagyok, mint Swift... Utálom a sok jehut, mert tele vannak bűnökkel, gonoszak. Nem mondom, hogy nyihaha lennék, ekkora nagyképűségre nem vetemednék, de talán mégsem vagyok egy vadállatias gonosz lény (aki nem értené miről beszélek az olvassa a Gulliver utazásainak negyedik részét). Na most valamiért kifogyott belőlem a szó, pedig el akartam mondani mindent, mi elmondható.... Szóval most elköszönök és a smasszer-anyuval való beszélgetést meg majd megírom.

Szebb napokat nektek :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.