Hát, emberek, olyan élményem volt, hogy jószerével el sem hiszem, s ha most elmesélném nektek szóról szóra, talán nem látnátok olyan hihetetlennek, mint én. Szóval most nem mesélem el szóról szóra.  A multkori írásomban említettem, hogy odajött hozzám az exhapsim anyukája, és beszélni akart velem. Eszméletlenül megijedtem. Esküszöm egy pillanat alatt elkezdtem sorolni magamban a tízparancsolatot, hogy rájöjjek melyik/hány ellen vétettem. Nem voltam se élő se holt egészen a találkozásig (merthogy az volt a kérés, hogy élőben beszéljünk). Az egyik ilyen félelmet generáló tényező az volt, hogy sokáig nem jutott eszembe anyuka neve. Aztán később persze mégis beugrott, de eszméletlenül féltem már ettől is. Számoltam az órákat a találkozásig (úgymond a "halálom pillanatáig"), teljesen meg voltam róla győződve, hogy valami szörnyűségeset akar nekem mondani, le akar szúrni, ki akar oktatni stb. Az egészen kézenfekvő dolgoktól az egészen lehetetlenekig eszembe jutott minden. A találkozásunk előtti egy órában fizikailag rosszul voltam, hányingerem volt, remegtem, minden amit csak el lehet képzelni...Mikor megtudtam találkozásunk célját, egyszerre lepődtem meg és nem, egyszerre könnyebbültem meg és nem. Számbavettem ezt a lehetőséget is. Anyuka, nem adlak ki a "hatalmas olvasótáboromnak", ezt megígértem és be is tartom, szóval nem is nagyon írnék a beszélgetésünkről. Ezer éve nem éreztem ilyen jól magam. Az az egyik fontos tulajdonságom, hogy marha sokat beszélek, és mindig örülök, ha van valaki, aki lépést tud tartani a szóáradatommal, aki überelni tud. Mikor elköszöntünk, egyszerűen úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem, hogy boldog vagyok, holott nem az égen repkedő szépséges pillangócskákról beszélgettünk, hanem kicsit kevésbé gyerekfülnek való dolgokról. De talán a fülem már nem gyerek. Mindenhogy máshogy talán még gyerek vagyok, de a fülem már nem :D (értsétek, ahogy akarjátok).

Anyuka, köszönöm, hogy megmutattad, hogy vannak néma olvasóim, hogy van, akit szórakoztatok, akkor is, ha nem szól semmit. Köszönöm, hogy pár órára távol vittél a világomtól. Tudom, most kicsit úgy írok, mint egy zokogó szépségkirálynő, aki megköszöni a hentesnek is, hogy szépen mosolygott rá, mikor péntekenként csirkemellett vett a vacsorához, de egyszerűen nem tudok mit csinálni. Mert örülök, hogy megismertem anyukát és örülök, hogy megismerhettem a fiacskáját. (örülök, hogy az egyik révén ismerhetem a másikat és fordítva, ha ez nem túl magasröptű még) És nagyon kérem a fiacskáját, hogyha még néha néma közönnyel beleolvas az írásomba, ne haragudjon se rám, se anyukára, mert ez nem ő ellene történt. Nem tudom, hogy mentsem magam és anyukát, mikor nincs szükség mentségekre, mert nincs miért bocsánatot kérnünk. Lehet azt mondani, hogy tökéletes családok csak a kávéreklámokban léteznek, talán el is fogadom az állítást, de nekem mégis volt egy ilyen család: anyuka, fiacskája, apuka. Nekem ti voltatok azok. Újfent elnézést kérek, hogy ez sablonos és csöpögős, de nem tudtam személyesen elmondani, talán nem is akartam volna, hiszen ki akarná így zavarbahozni anyukát? Ki mondana ilyet könnyedén bárkinek? De így, hogy két monitornyi távolságra vagyunk egymástól, talán szabad mondanom, anélkül, hogy szégyenkeznem kellene.  Minden vágyam lett volna, hogy ennek legyek a része, de nem lettem, nem lehettem. Bánjam? Ne bánjam? Azt hiszem mindegy. Nyertem így is egy-két virtuális (vagy valós?) barátot. Gazdagabb lettem, mint azt reméltem volna. Anyuka, tudom, nem szorulsz tanácsra (főleg magamfajta bugrisoktól nem), de hagyd, hogy a fiacskád hibázzon, és rontsa el. Én elrontottam, mindenki elrontotta, neki is el kell. Fiacskádnak is lenne mit mondanom, de tudom, hogy nem fogadja meg amit mondok, inkább csak egy lehetőséget villantok fel (ezredjére), legyen gyerek, és máris megnyerte magának a világot.

Egy kicsit most nyertem egy évet. Kaptam egy kicsit az egy évvel ezelőtti magamból. Úgy mentem haza, hogy egész úton vigyorogtam. És átmentem azon a régi átjáróházon a zsinagógánál, amit jó ideje nem használtam már, mindig inkább kikerültem. És most úgy érzem, hogy a helyén van a világ. Tudom, hogy az érzés nemsokára el fog múlni, hiszen a jelenben élek, de új lendületet kaptam. Nem lehetek az, aki régen, de talán nem is bánom. Újra írok! Újra vigyorgom! Újra a régi zenéimet hallgatom! A lázadó tinibandákat, a vidám dalokat. Nem tudom mi változott, de majd ha rájövök, elmesélem :D

Ó! Nem reklám, de aki a nagy Szabó Ervin könyvtár környékén jár és forrócsokira szomjazik, az ugorjon be a szörp nevű helyre mert hát, mmmm... Na nem mondok semmit, tessék kipróbálni! És pénteken nagy dologra készülök. Megyek hintázni! Le se tagadhatja senki, hogy szerette a hintázást, szóval ne tessék fejetcsóválni. Sőt! Inkább csatlakozzatok hozzám! :D Érdeklődni lehet a... Na ezt hagyjok, aki meg akar találni, vagy el akar érni, az tud rá módot találni.

Szép napot mindenkinek! Bocs, ha ma akkora sztorival nem szolgálhattam (kíváncsiak vagytok mi történt igazából, mi? ;) ). Vidámság és gumikacsa (és ha most egy rasztahajú Bob nevű bácsi dalát kezdeném dúdolni egy spanglival a kezemben, azon se lepődnétek meg, igaz? Én azért kicsit igen). Nos akkor itt a vége.

Vagy mégsem?

De, mégis. Pont.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.