Már egy hete csak a... Már egy hete csak a... Már egy hete csak a majákra gondolok... Vajon tényleg megjósolták a tegnapi halálunkat, vagy egszerűen csak elfáradt a naptárkészítő? Meg amúgy is, mi van ha azt gondolta, ez a pár ezer év már elég lesz? Ami azt illeti, kicsit túl is becsülte, hogy mennyi ideig lesz szükségük naptárra... Na mindegy... Vagy vajon éppen a tegnepi napon múlt ki a maják utolsó leszármazottja, s ily módón az ő világuk megszűnt létezni? Azt hiszem sosem tudjuk meg... Nem vagyok, és nem is voltam világ vége hívő, már a szó azon értelmében, hogy nem pánikoltam be, hogy meg fogok halni. Kicsit reménykedtem abban, hogy mindannyiunk szenvedései végetérnek, de tudtam, hogy egy kellemes fordulatra utasítást adó rendeletet nem írnak alá odafönn... Persze ez csak az én sötét humorom és pesszimizmusom, semmi több... Olyan hirtelenséggel nem haltam meg, hogy szinte még el sem hiszem. Tényleg! Mi van, ha minde meg halltunk, s a semmiben kóválygó szellemem képzeli csak tovább az életem? Na, jó, ezt még én magam se hiszem el.

Már egy hete csak a... Már egy hete csak a... Már egy hete csak a karácsonyra gondolok... Ez a minden ünnep fölött álló ÜNNEP... Illetve egy túllihegett, túlmisztifikált, túl-marketingszagú ÜNNEP... Na kezdjük az iskolai ajándékozással: RÉMÁLOM. Kihúzol egy embert az osztályból, akiről - jó eséllyel a nevén kívül - nem sokat tudsz, aztán találj ki neki ajándékot... Pluszban persze ennyi nem elég: az ajándéknak nem szabad túl olcsónak, vagy túl drágának lennie, nem lehet unalmas, kommersz, funkciótlan (mint pl fülbevalót adni egy olyan embernek, akinek nincs kilukasztva a füle...). Mármint én mindig ezt a nyomást érzem a vállamon. Van akit ez nem annyira zavar, inkább poénra veszi a dolgot, mint például az egyik osztályrsam, a drámacsoport gyöngyszeme, aki az egyik létező legsivárabb ajándékkombinációt kapta, olyasmit, amit kizárólag az ilyen alkalmak miatt találtak ki - szerintem - : határidőnapló, tollak, csoki. Ő így reagálta le a dolgot viccesre véve a figurát: A szememre hányták, hogy pontatlan és összeszedetlen vagyok, pluszban még a tollaimat is el-elfelejtem trehány módon, s még soványnak is lettem titulálva, vagy osztálytársnőm csak fel akar hízlalni, hogy majdan megsüssön és megegyen, mint a Vasorrúbába! Ezt lehet még odáig rontani, hogy az ember csak csokit ad, ez főleg azesetben ciki, ha egy molettbb leánykának adja, hiszen ez célzás értékű. Á, célzásértékűség: parfüm, szappan, dezodor és további tisztálkodószerek a végtelenségig: büdös vagyok a szentségit? (ilyet én még nem kaptam, de szembesültem már h mások ilyesmit adnak...). Ékszerek: jaj emberek ne már! Mint ahogy fentebb is említettem, fülbevalót adni valakinek, akinek nincs kilukasztva a füle elég nagy égés. Továbbá, ha valakit nem ismersz, fogalmad sincs mit hord szívesen, ne vegyél már neki ilyesmit, mert így szerencsétlent egy ilyen dilemmával terheled: vegyek fel valamit, amit marhára ízléstelennek tartok, vagy sértsem meg azt, aki adta (persze ha elég pontosan tudod az ízlését, vagy fél órát visongott neked arról h ez milyen cuki, hogy tetszik és ááá de ezt megvenném, de nagyon, akkor mehet az akció). Hordható dolgokat, alapból nem javasolt ajándékozni, ha nem ismered az embert, é úgy érzed, hogyha már pénzt költessz rá, akkor valami olyat, ami tetszeni is fog neki. A listát pedig valószínűleg a gyertya és a boldog karácsonyt feliratú bögre vezti, bár ez sem biztos. Aki ilyet ajándékoz az legalább bevallja, hogy finga nem volt minek örülnél, szval őszinteségből ötös, de azért mégis... Szval ez a húzogatás mérhetetlenül gáz. Bár idén megkaptam életem első jó osztálykarácsonyos ajándékát, mivel barátnőm húzott, akitől fülbevalót kaptam (de mivel ismer, tudja, mi tetszik), meg egy marha klassz plüs denevért (egyik favoritom a denevér, főleg, ha fejjel lefelé lóg a kulcstartóról és még a szárnyát is tudja nyitogatni, kisgyerek vagyok na), ja, meg az elmaradhatatlan édesség (nincs letiltva a listáról, csak ne erről szóljon már a dolog na). Akkor jön az, hogy valaki a barátitársaságunkból anno anno kitalálta, hogy milyen klassz dolog már a karácsonyi ajándékozás, és szenvedünk vele. Végül sikerült jó ajándékokat anom többnyire, de már akkor is elegem van. Mindenki novembertől kezdve rinyál h ötlete sincs (tulajdonképpen magunk se tudjuk mit szeretném, nem abból adódva, hogy a seggünk alá van téve minden, szimplán csak azért mert változó korba léptünk (kamasz) s egykét napnál tovább nrm vágyunk egy azon dologra (tárgyi szinten, na inkább nem értem félre, hagyjuk, storno...). Na és akkor jön a családi karácsony. Apám beteg szval rámsózta a vegyünk-már-anyunak-valamit-karácsonra-mert-az-ciki-ha-magának-kell-vásárolnia-ajándékot projektet... Nos akkor december 22 vigyázz, mert én jövök és úgy bevásárolok, mint annak a rendje! Minima kalkula másfél hónapja figyelem, hogy anyám mit szeretne, szóval nyakamba vettem a várost és a boltokat, hogy megvegyek mindent, amit szeretne. Percről percre, óráról órára folyt ki a kezem közül a pénz, s a végén úgy éreztem magam, mint Julia Roberts a Micsoda nő!ben, mikor vásárol, s hirtelen bevillan, hé ő sosem figyelt ennyire arra, mit szeretnék, és sanszos (megmondták, hogy sokat haszálom, de ne szokjak le róla, mert -idézem- "cuki), hogy egyik karácsonykor sem költött ennyit rám... De ez apám pénze, mint minden más pénz a családban, szóval vigye a szél, ő dönti el mire költi, és ha ez épp anyám, hát áldásom rá. És akkor anyám megkérdezi, hogy és mit adok a hugomnak, mondom hogyhogy mit, semmit. Deháthogyhátizébizééssatöbbihát ő is vesz nekem valamit, akkor vegyek én is neki valamit. Na erre volt a következő gondolatom, ami minden előbb írtra is érvényes: én naív kisgyerekként szeretnék megmaradni abban a hitben, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, és nem apu bankkártyája. Ezért meg kövezzetek meg, ha akartok.... Na végül hát vettem valamit a hugomnak, hadd örüljön a fejének. A másik amit rettenetesen utálok a karácsonyban, hogy a csapból is az folyik, hogy ez a szeretet ünnepe, és ilyenkor az a dolgunk, hogy figyeljünk oda a másikra, legyünk nyitottabbak egymás felé stbstb. A fizika tanárom is lenyomta lélek emelőnek szánt, de számomra lélekromboló beszédét, miszerint, ha Steven Hawking (ezer jegesmaci, ha rosszul írtam a nevét) és képes nevetni és még mindig él, akkor igen is van értelme az életnek, akkor ne nyafogjatok mindenért, és lássátok ebben a karácsony értelmét. Nos kezdjük ott, hogy ennek baszottul semmi köze a karácsonyhoz, h a bácsi nevet-e vagy sem, folytassuk ott, hogy mi dolgom nekem pont vele? Na meg akkor folytassuk tovább ott, hogy ez a bácsi azért tud nevetni és poénkodni, mert kurva sok pénze van és tudósok külön neki fejlesztettek ki gépet, amivel még tud kommunikálni. Ha teszem azt nem egy tudós lenne, hanem csak egy egyszerű ember aki megkapja a hírt az orvosától, hogy izomsorvadásos, két év múlva meg fog halni, akkor szart se tudott volna csinálni. Egy idő után, mikor már nem tudott volna felállni, nem tudott volna dolgozni sem, s mikor már az arcizmai is lebénultak, akkor már nem tudott volna kommunikálni senkivel, hiszen nem lett volna ott neki a menő kis gépe, és ráadásul a szégyenteljes rokkant segélyből/rokkantnyugdíjból kellett volna eltartani, jobban mondva eltartatnia magát. Na akkor marhára nem nevetett volna. Szóval lehet engem ezért utálni, de én az ilyen példáktól a falra mászom. Na és akkor visszatérve a karácsony a boldogság és az egymás felé nyitás ünnepe stb. NEM! Ezen a napon azt ünnepeljük, hogy megszületett Jézus. Ez egy háromnapos szülinapibuli valakinek, aki már közel 2000 éve nem él, de mi így tisztelgünk előtte. Ne keverjük már a szezont a fazonnal emberek. Ne kampányoljunk már bele mindent ezekbe a szerencsétlen napokba!

Már egy hete csak a... Már egy hete csak a... Már egy hete csak a fiúkra gondolok... Hajajj... Talán nem fogok bele ebbe túl hosszasan, de azért egy picit mégis irogatok. Ilyenkor decembertájt mindig eláraztanak az emlékek. S ilyenkor a legszebbekből is kínzó rémek lesznek, mert rögtön bevillan, hogy sosem fogom újraélni azt a napot, azt az örömöt. Sosem leszek már szerelmes, úgy sosem... Illetve azthiszem még ki sem gyúgyultam egészen az előzőből... Na, jó, biztos, hogy nem... Csak tudom, hogy nem történhet meg mégegyszer. Hiába beszéltem vele tegnap órákat, hiába néztünk egymásra ugyanúgy, tudtam, hogy nem fogja mégegyszer elkövetni ugyanazt a hibát, engem... Holott könnyen jó lehetne, csak hát a kompromisszumok ugyebár vétkes dolognak minősülnek ebben a korban... Na majd ha egyszer gazdag leszek, és lesz egy lakatlan szigetem, ja nem, akkor sem, mert neki addigra már felesége meg gyereke lesz, s már csak a boldog endre fog várni... (az én átkos pesszimizmusom, elnézést) Persze ennek meg van az a hátránya, hogy valahogy el akarom terelni a figyelmemet, s valamiféle pótlékot keresnék, de nem cseszhetem el a jóbarátságom minden fiúismerősömmel csak azért, hogy enyhítsek pillanatnyi szenvedéseiemen, úgyis bűntudatom lenne... Jah é fiúk! Én szánom bánom, hogy nem úgy viselkedem, mint mások, s ettől gyakran hiszik azt, hogy hajtok emberekre, holott marhára nem így van. Egy szerencsétlen ismerősöm már megint ebbe a tévhitbe esett. Sajnálom és verem a buta fejem a falba, de hogy én meg ö az szóba sem jöhet, az mindenféle törvénynek ellentmond... Na jó nem, csak én vele nagggyon nem.... Kedves felnőttek, lesz ez ennél jobb? Vagy jól érzem, hogy ez így megy tovább amíg csak világ a világ és szingli a szingli? Inkább ne válaszoljatok, majd egyszer megtudom

Már egy hete csak a... Már egy hete csak a... Már egy hete csak a mamára gondolok... Micsoda fordulat! Nem hittétek volna, hogy ezt is leírom, ugye? Amúgy ezt a verset se kedvelem... Szegény magyar költők, nem igazán kápráztattok el, kivéve talán a Rímhányót (aki tudja ki, az tudja, a többiek meg így jártak, vagy barátjuk a google), de ő meg más lapra tartozik. Szóval azon filózgatok mostanság, hogy ki is az ember igazi anyja? Aki megszülte? Aki etette? Aki felnevelte? Vagy aki a lelkét istápolta? (vagy aki az előzőektől megmentete, de ez talán még nekem is bonyolult...) Elég régen úgy érzem, hogy nem az aki megszülte. De cáfoljatok meg, ha van rá hajlandóság. Mert mi van ha egyszercsak valaki olyan foglalkozik az ember gyermekével, aki nem a szülőanyja? Az számít jobban? Vagy az akkor is csak egy mentor? Vagy ne nevezzek el mindent? Legyen minden az ami lenni akar? Ha én ennyivel be tudnám érni... De hát elméleti kérdés lévén nem zárom ám le ezt ennyivel, csak még nem tudom a választ, majd megsúgom, ha rájöttem.

Jó éjt képernyő tapadó fáradt szemecskék, ideje pislognotok párat, túl mereven néztetek eddig. Szóval most szembecsukás, szájkinyitás (mivel taknyos orron keresztül nem kap rendesen levegőt az ember, pedig az nem árt), gondolkodás leáll és csak álmodás van!

Jaj! Ui.: Majd elfelejtettem, olvasgattam egy olyan jó blogot! Valaki nagyon jól ír ám! Illetve nem jól, hanem jókat, majd alkalmasint megmutatom, de még nem tudom, bízhatok-e a szerzőben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.