Helló mindenki! Látom aggódtatok értem egy kicsit. Legalábbis megkaptam, hogy régen írtam és mégis mi van velem? Ezúton szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy töretlen "lelkesedéssel" élem a szürkésszürke hétköznapokat, s próbálom színessé tenni legalább egy pár bolond napját.

Azt hiszem  most csak egy-két szösszenettel fogok tudni szolgálni, kicsit életképtelennek érzem magam. Először is van pár emlékezetes megjegyzés az elmúlt pár napból, jelesen a következők: "Ha már nincs világbéke, miért ne lehetne elég egy peace-jeles fülbevaló is..." Ez az öniróniám egyik remek terméke volt, egy fárasztó nap végén. " Kérdezem tőle, hogy kibe vagy szerelmes, mire ő azt mondja, hogy természetesen az ÉLETbe!" Ezt a remek mondatot az utcán kaptam el és kicsit bánom, hogy nem hallottam tovább a történetet. "Már csak a mát kell túlélnem, és holnap lesz." Ez is egy fárazstó nap termése és persze az én nagy, buta fejemből pattant ki.

A hét legnagyobb "hisztije" az volt, hogy elkezdtem Picivel beszélgetni, és kiderült, hogy egyik barátnőmnek meg tetszik. Engedélyt adott mindenre, aztán meg megsértődött. Ha azt mondja, hogy hagyjam békén, akkor még csak a neve kezdőbetűjével sem keresek embert a facebookon, nem hogy chateljek is vele, de ő megengedte, merthogy ő úgysem beszélne vele. Szóval beszélgetgettünk, barátnőm meg spontán leribancozott, aztán javította magát, hogy tulajdonképpen csak gonosz vagyok. Ki érti a lányokat??? Idén sorozatban vesztek el fogadásokat, mondjuk kb minden ellen hajlandó vagyok fogadni, és általában csak egy "na ugye megmondtam" a tét, de akkor sem annyira vicces. Lehet, hogy le kéne róla szoknom, de valaki miatt kezdtem el (már nem is emlékszik rá), és olyan vicces szokás, csak néha gonosz...  Picivel korizni mentünk, és egy elvesztett fogadás miatt csokit kellett neki vennem. Arra fogadtam, hogy nehezebb vagyok nála, de kiderült, hogy mégis csak (kemény 3 kilóval) könnyebb. Az a szerencsétlen annyira tudja használni a telefonját, mint a nagyanyám. Megbeszéltük, hogy számot cserélünk, hogy ne kerüljük el egymást, csakhogy: ő nem tudja a saját számát. Mondtam, hogy akkor megadom én az enyémet, megcsörget, és akkor tudni fogom a számát. Újabb probléma, nincs pénz a telefonján... Remek. Na akkor beszélt egyik haverjával és megkérte, hogy mondja már meg mi a száma. Oké a haver megadta a számot, mondtam neki, hogy azért a biztonság kedvéért megcsörgetem, hogy tényleg az övé-e. És csodák csodája: NEM AZ ÖVÉ VOLT!! Elkezdtem gondolkodni rajta, hogy a haverja szivatta meg, vagy tulajdonképp mi is van, de persze kiderült, hogy csak ő béna és nem tudta pontosan lemásolni... Röpke 10-12 perces késéssel érkeztem a megbeszélt helyre, de nem haragudott. Azt mondta öt perccel előbb érkezett biztos, ami biztos (ha rólam van szó, akkor minek?), amúgy is fel volt készülve akár egy órás késésre is (fő a bizalom, öt percre lakom onnan kb...), meg addig megnézte a naplementét (pontosabban azt, ahogy egy ötemeletes ház mögé bukik a nap...). Rinyált egy sort, hogy ő már három éve nem korizott, biztos elfelejtette. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy simán tudott korizni olyan gyorsan mint én, még csak nem is esett el (pedig fogadtam rá, hogy fog). A baj csak az volt, hogy úgy fújt a szél, hogy az egyik irányba praktikusan nem tudtunk csúszni, mert visszafújt minket. Ezáltal persze marha hideg is lett (kínálgatta a kabátját h vegyem fel még a rajtam lévő fölé, azért ekkora cikibe nem akartam kerülni, szóval inkább fáztam). Bírtuk vagy 2-2,5 óráig, aztán muszáj volt abbahagyni, mert elviselhetetlenül hideg volt. Persze mondta, hogy akkor még csináljunk valamit. Felmerült benne, hogy menjünk el moziba, de én nem tudtam jó filmet amit mostanság adnak, az ő két javaslata meg a Hobbit (a Gyűrűk uráról már mondtam véleményt egyszer...) és a Nyomorultak volt (musical, én meg nem érzem magam elsőrandis, lózaszínszalagos kislánynak), szóval nem moziztunk. Beültünk egy mekibe, ő meg ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon (ilyenkor rendkívül kiszolgáltatva érzem magam, főleg úgy, hogy életünkben másodjára találkoztunk, úgy érzem, hogy tartozásban maradok. de végül hagytam magam). Ez a meki az oktogonon lévő volt, amiről pedig azt kell tudni, hogy kivételesen nem rusnya-műanyag, hanem egészen hangulatus, vasszékes, és van egy ablaktalan pincehelysége, ahol lehet enni, és az marha hangulatos szerintem. A tőlem telhető legkultúráltabb módon ettem meg a bigmacet (ő rendelt), gondolom már ettetek ilyesmit ti is, szóval ennek az a problémája, hogy mindenképpen elcsúszik. Szóval a tőlem telhető legkultúráltabb módon sikerült összekennem magam vele kb könyékig (kis túlzással). Szóval beszélgettünk összevissza mindenféléről, marha vicces volt. Mondjuk még kicsit nehezen viselem, mikor bókol, valahogy sosem érzem jogosnak. Illetve inkább azt mondanám, hogy nem vagyok hozzászokva. A családom nem mond nekem "szépeket", a haverjaim miért mondanának, a volt hapsijaim meg nem halmoztak el velük (exbarátomnál örülhettem, ha nem szólt be valamire, hanem inkább szó nélkül hagyta). Fél kilencig beszélgettünk ott a pincében. Ja, mikor megérkeztünk összefutottunk a gólyatáboros csoportvezetőmmel, aki ugyan nagyon is emlékszik rám, nem hajlandó nekem köszönni, szóval most már én sem strapálom magamat. Srác majd kiesett a szemén mikor meglátott minket, nem tudom mi volt ilyen furcsa, lehet, hogy csak szimplán az, hogy élek... Pici hazakísért, és még a múltkori gázos kézfogós köszönést is kicseréltük a jóval értelmesebb, ámbár elég hétköznapi minden ember által használt puszira. Alapvetően rájöttem, hogy azoktól köszönök puszival, akiket nem nagyon ismerek vagy nem nagyon kedvelek, mindenki mást megölelni szoktam. Így tizenhat év tömény ÉLET után olyan hatalmas felfedezéseket tudok tenni, hogy néha már szégyenlem magam... Aztán miután Pici is hazavergődött még beszélgettünk kicsit az interneten, zenéket küldözgettünk egymásnak, ami egy elég jó elfoglaltság.

Mindezek ellenére, hogy jól éreztem magam, most mégis rosszul vagyok. Egyszerűen mikor épp nem beszélek valakivel nem érzem jól magam, egyedül vagyok. Az az igazság, titkon reménykedem, hogy valamilyen csoda folytán még vissza jön hozzám az, aki már kétszer volt az enyém (illetve inkább én voltam az övé...), de ez csak ilyen hónapok óta tartó mélabús remény. Semmi alapja nincs. Nincs okom ebben reménykedni. Az ő szavaival élve akkor lehetnénk együtt, ha egy lakatlan szigeten lennénk ketten. Persze ez tágabb értelmezésben azt is jelentheti, hogy csak akkor, ha te lennél az utolsó nő... Na asszem itt abba is hagyom, még mielőtt leírok mindent ami a szívemet nyomja.

Szép napot mindenkinek és találkozunk ugyanitt nemsokára! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.