Előre jelezném nem kívánok közösséget vállalni egy most futó minősíthetetlen tévéshowval és nem is róla fog szólni a bejegyzés. Ma este megint megtapasztalhattam, hogy igenis az éjszakai Budapest az én Budapestem. Jó, jó, azért nem ennyire nagyképűen, de valami ilyesmire gondolok: 

Hazaérve minden különösebb cél nélkül görgetve a neten az oldalakat, valami szemet szúrt nekem: ma este fellép az egyik kedvenc zenekarom, a The [hated] Tomorrow (róluk már többízben írtam nektek) a Fogas Házban, Ingyen!!! Na, mondom hol máshol a helyem, mint ott. Ráerősített erre még az a tény, hogy az a barátnőm, akivel szeretjük ezt a zenekart, és, akivel a koncertjeikre szoktunk menni, ma tudta meg, hogy átment a nyelvvizsgán. Na mondom tökéletes, ezt az Isten is így akarta. Egy két telefon jobbra-balra, engedély kérés itt-ott és már készen is volt az esti programunk. 8 körül talákoztunk, viszont kezdést csak 9re ígértek a srácok, szóval tettünk egy laza sétát a zsinagóga környékén (lévén miért ne sétáljunk, nekem meg amúgy is az a kedvenc részem a városban). Végigjárva az utcákat sirka 50 kávézó/étterem részesült abban a dicsőségben, hogy az "ide el kell jönnünk egyszer" felkiáltással honoráltuk. Szóval vigyázz Budapast, két év múlva ha akarsz se kergetsz már ki minket a gyéren világított szűk utcácskáidból (eredetileg sikátort akartam mondani, de az azért már talán túlzás). A kanyargás után visszatértünk a Fogas Házhoz. Jó ideje látni akartam már a helyet, és nem is okozott csalódást. Nehezen írnám le jól, meg kell néznetek, hogy pontosan tudjátok, miről beszéle, főleg, hogy a kertet nem is láttuk, de azt is tervbe vettük. Régi típusú, nagy belmagasságú házba települt be a romkocsma, ha tippelnem kéne, azt mondanám egy múltszázadi rendelőintézet helyére. Piros és zöld fényű lámpák a falakon, összenemillő réges-régi bútorok, egyszóval hangulat. A facebookos esemény szerint 90-en írták h eljönnek (ennek persze sosem szabad hinni, de viszonyítási alapot azért adhat), cirka hetvenen voltunk, de ebbe beleszámoltam a zenekart meg a személyzetet is. Egy ideig csak ácsorogtunk, felmértük a terepet, a sztereotip kislánykákat (nem a korukra utalva), meg a bratyizó srácokat, aztán meglebegtettem az ötletet, hogy igyunk már valamit, akkor legalább a pohárba tudunk kapaszkodni. Hát gyanús, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik alkohol mentes italt fogyasztottak (később láttam két másik csajt is végül), de ez minket egyáltalán nem zavart. A zenekar 6 kerek perccel hamarabb kezdtek zenélni (ami náluk azért nem kis szó, minimum félórás késésre számítottunk). Egyedül az énekesnél lévén mikrofon ő zúdította ránk a ma este nagyon szánalmas és fárasztó humorát, de legalább az öccse, a dobos sikeresen érzékeltette vele, a humortalanságát (jobban nem tudom mondani badumm-tss hangokkal). Akusztikus koncert volt, jóhangulatú, beszélgetős. Persze szót kell ejtsek azárt pár izgalmas figuráról. A nem mozgó, karba tett kézzel szemlélődő emberek persze itt is megjelentek, azthiszem ők feltétlen elemei minden koncertnek. Itt ők most hárman voltak, mindhárman kockás ingben jó szokás szerint. A megdöbbentő az volt, hogy ők pedig a koncert miatt jöttek, mert néhányszor láttam, hogy tátogják a szövegeket. A tőlünk legtávolabbi, egy lány, aki totálisan kizökkenthetetlen volt, még a két haver sem volt képes rá, mikor a koncert végén ők azért felálltak, de a lány minden unszolás ellenére sem. A középső srác egészen egyszerűen megszólalásig hasonlított a nemrég megjelent zombis film, ha jól emlékszem eleven testek, főszereplő zombijára. Így nem is lepődtam meg annyira, hogy a tapsolást leszámítva, meg hogy a végén felállt, nem mozdult meg. Viszont az industrialpunk karkötőjét lenyúltam volna. A hozzánk legközelebb ülő (egy görbe orrú srác), a koncert közepére már kezdett oldódni, dobolt a lábával, vigyorgott jobbra-balra és úgy sejtem, párszor hallotta, amiről mi beszélgetünk, mert nagyon nézett minket és néha nagyon úgy vigyorgott. Előttünk egy 40-50 közötti hapsi és a barátnője/felesége ült. Mint utóbb kiderült nem ismerték a zenekart, csak úgy beestek. A koncert egy pontján az énekes elkezdett hálálkodni, valahogy imígyen: "Jaj, mi nem mondjuk eleget, de remélem tudjátok, hogy annyira meg vagyunk hatva, hogy ennyien eljöttetek, szóval tényleg nagyon meg vagyunk hatva." Én meg nem annyira kedvelve ezt a sítlust, a kelleténél kicsit hangosabban jegyeztem meg, hogy "Jaj, balázska, mi is annyira meg vagyunk hatva, sírjunk már együtt, adok zsepit is" és az előttem ülő 40-es hapsi meghallotta és elkezdett röhögni, persze rögtön bocsánatot kértem, hogy ez persze csak az én véleményem, erre ő csak annyit mondott "hogy á, dehogy, egyetértek. Meg hát mit tudhatjuk mi, hogy nekik sok vagy kevés ez az 50 fő..." Még váltottunk utána vagy másfél szót, de kb ennyiben merült ki a rokonszenv-beszélgetésünk. A koncert végeztével jókislányok módjára megindultunk hazafelé (leginkább, mert a következők, már nem nagyon érdekeltek, meg hát azért holnap mégis suli), de kicsit még ácsorogtunk a hely előtt. Az egyik sztereotip lányka eufórikus visitozása, hogy jajj a basszusgitáros tőle kért cigit, elriasztott. A villamosmegállóban egy olyan jelenetnek lehettük szemtanói ami talán a nap legnagyobbpoénja volt. Két srác játszott el érzelmes búcsúzkodást. Az egyik bent a villamosban egy zsebkendőt lóbált és sírást imitált, a másik kívülről az ablakra tapadt és a következőket mondta neki: "Töröld le a könnyeidet! Jaj, már most hiányzol! Szia!" Látszott, hogy poén az egész szóval nem szégyelltem hangosan nevetni rajtuk, külső csávó erre visszafordult kicsit zavarban volt, úgyhogy gyorsan bocsánatot kértem, de azért a nevetést nem bírtam abbahagyni, ős meg " semmi baj, tudjátok, hogy ez nem úgy... ez csak egy vicc" mondatok kíséretében távozott. Felraktam barátnőmet a villamosra, én meg hazafelé vettem az irányt, azt hittem mára ennyi furcsa alak várt "csak" rám, de tévedtem. Rögtön a sarkon egy furcsa jelenetbe csöppentem bele. Egy jólszituált, egyetemistának kinéző srácot puszilgatott kétoldalról egy hajléktalan bácsi, a kezét szorongatta és csak mondta-mondta neki a magáét. Srác kicsit segélykérően nézett rám, szóval megálltam a sarkon, egyfelől, mert volt kedvem nevetni rajta, nézni, ahogy kimagyaráza magát, hogy mennie kell, részben meg azért, ha sokáig húzna a bácsi, akkor kimentsem a srácot. Fél perc alatt sikerült elszabadulnia, és az én irányomba indult el, szóval mellészegődtem és így nevetve mondtam neki, hogy jól elkapta a bácsi. Ő is nevetett, kicsit a helyzeten is, kicsit magán is, de azért kicsit kínjában. Rögtön kezet is nyújtott, s megtudtam, hogy Ádám a becses neve (kicsit sajnálom, hogy a vezetékneve nem derült ki, jó arcnak tűnt). És elkezdte mesélni, hogy a bácsit már két sarok óta nem bírta lerázni, mert az sztorizgatott, elmesélte a családja történetét és felajánlotta Ádámnak a lányát. Kérdeztem 40 tevéért-e, azt mondta nem, hanem csak úgy. Hát nem volt könnyű visszautasítania az ajánlatot, meg mondta neki, hogy hát ő most siet barátaival találkozik stb.stb. Mesélt még egy két dolgot, aztán megkérdezte, hogy tulajdonképpen merre van az Akácfa utca. Mondtam neki hogy totál ellentétes irányba tart, útbaigazítottam (mondta, hogy akkor a bácsi mégis jó irányt mondott neki). A sarok végéig még elkísért a hát akkor én úgy lassan megfordulok, úgy kábé 5 másodperc múlva - szöveggel, majd megint kezetfogtunk, további jó estét kívánt, majd visszafordult.

Szóval igen. Talán nem Budapest. Talán csak az éjszaka. Mondjuk arról eddig is tudtam, nem véletlen, hogy mindig az éj leple alatt írok nektek. Rosszul van beállítva ez a világ (véletlenül sem én). Na majd lesznek napok, remélem lesznek, mikor majd az éjszakákat élhetem.

Ezzel szép napot kívánok mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.