A pszichológusom annak idején mindig azt neheztelte, hogy nem voltak terveim. Valamelyest már akkor is voltak, csak azok neki már akkor se voltak jók. 

Most meg csak ülök a tripla ablak előtt és hallgatom meg nézem a vihart. Nem hinném, hogy jég esik, de az üvegtáblákból pendüléseket hallok. Talán beszakadhatna az egész. Filmszerű lenne, valótlan, fájdalmas, és szórakoztatna (leszámítva, hogy elázna a gépem). Szemben velem a vörös falú szobának az ablakai elé lehúzzák a redőnyöket. Villámcsapások, dörgések, villanások. Ez az egész szépen passzol a hangulatomhoz,csak most éppen odakint kéne lennem és nem idebent. Nem tudom miért szeretem az esőt. Csak jó nézni, hallgatni, érezni. Ilyenkor úgy érzem, hogy csak az enyém a város. Mert ki más imádná ezt, mint én?! Az éjszakai viharokkor mindig hiányolok magam mellől egy embert. Akivel csak úgy ülnék az ablak előtt, és néznék kifelé egy hang nélkül. Vagy egyszál kabátban tennék két kört vele a háztömb körül, amíg teljesen bőrig nem ázunk. Esetleg a gangon cigarettáznánk. És épp csak egy pillanatig ölelném magamhoz, hogy észre se vegye, hogy én voltam... Mert ilyenkor egyedül érzem magam. Ilyenkor mindig más ismerősömet hívom fel egy beszélgetés ürügyén, és ilyenkor a legjobbak a témák.

Elárulom a titkot, hogy jó 1-1,5rát beszéltem most telefonon, ahogy visszajöttem egy teljes bekezdést töröltem. Eltűntettem az anyámmal folytatott vitáról árulkodó bizonyítékokat. Na persze ettől még holnap morcos lesz rám, de ez nem számít most. Az ilyen esős beszélgetésektől mindig nagyon jó kedvem lesz, le se tagadhatom.

Ma láttam egy nagyon jó francia filmet: Hogyan nevezzelek? (nem kockáztatom meg, hogy leírom a francia címet is, mert a nyelvet értő barátnőim lenyakaznak, ha rossz irányba teszem az e-n az ékezetet). Összesen hatan voltunk a teremben, és azt hiszem mind a hatan jól szórakoztunk. Talán tényleg csak azoknak való, akik kedvelik a francia filmeket, de ettől még bátran ajánlom mindenkinek (ahogy eddig is). Egy családi veszekedést, veszekedéssrozatot láthatunk, nagyon sok humorral, a színészek jók, a díszlet és kameramozgás (szerintem) szép; mi kell még? Na jó, valaki, aki elkísér megnézni. Az előzetesek között is találtam most pár jó filmet, szóval megvan a programom a későbbiekre is. Majd igyekszem szót ejteni róluk. 

Jaj, majdnem elfelejtettem! A mai nap megszólalása (egy 15 év körüli srác szájából hangzott el az Alleeban): "Jaj, úgy utálom, hogy ennyi lány van a plázákban!" Nos minden egyéb kommentár nélkül ennyiben hagynám. Mindenkinek lehet más a vélemény... Mi azért jót szórakoztunk rajta. 

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Na csapjunk talán a közepébe. Van egy új ismerősöm, talán nem sértődik meg ha írok róla, vagy talán meg se találja (ez a valószínűbb), szóval Krisztiánnak hívják. Stílusosan az utcán ismerkedtünk meg, egy összenézésből egy pármondatos beszélgetés és egy telefonszámcsere lett. Megkérdezte mikor hívjon (ez egy pénteki nap volt), mondtam neki, hogy majd jövő szerdán, ha még emlékszik rám. Annak a biztos tudatában adtam meg a számom, hogy nem fog hívni. Na persze, ha az én híres neves megérzéseim bejönnének, nem is tudnék nektek miről írni. Szóval már hétfőn hívott, aztán szerdán, aztán pénteken végül össze is futottunk. Alapból tudtam, hogy idősebb nálam, és engem is idősebbnek néz a koromnál (úgy tippeltem, ő 23 és engem 19nek néz). A számításaim kb be is jöttek ő 24 és engem 19nek nézett. Persze le is esett az álla, mikor szembesítettem becsületes életkorommal. Szóval mászkáltam a sráccal ide-oda, meg ma is és belecsöppentem valami eddig ismeretlen, új, furcsa közegbe. Krisztián saját bevallása szerint egy arab-zsidó-cigány srác. A fél világot ismeri. Na persze a világnak azt a felét, amihez nekem soha semmi közöm nem volt. Egy csomó művész, kereskedő, életművész (...), füves felnőttek sora, olyan csajok, akiket csak reklámokban meg háttértáncosként látsz, és olyan srácok, akik egy az egyben megfelelnek a mostani ideálnak (nem az enyémnek :) ) és minden második csaj megvolt nekik Pesten. Az a közeg, ahol az adott szó még a legnagyobb érték, és a szívesség kézenfekvő. Az érettségi csak egy vicc, a srácok már kétéve alig járnak be az órákra, az angolszakról kilépve örülnek egy középszintű hármas angol érettséginek. Krisztiánt délután háromnegyedkettőkor, ha telefonon hívom álmából keltem. És, ahogy ő mondja, én vagyok az urilány, aki csak úgy becsöppent az életébe, és most csak néz, mint Alice csodaországban. És valójában így is érzem kicsit.... (az ő szavajárása, csak azért) Nem tudom meddig tart a kis túra, de eddig egész jól elevezgetek. Tudom, mit nem mondjak. Élvezem most ezt a kis utazást. Persze nem akarok túl mélyre merülni. Erre majd a felszínreúszákor is emlékeztessetek. Egyelőre, így a fél városnak bemutatva, 12 féle férfiparfümtől illatozom, jó ha két névre emlékszem (Krisztiánén kívül) és jól szórakozom.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára! 

Nos örömmel jelentem, ezen is túlestem. Nos, az évnek ebben a szakában kitör az osztálykirándulási-láz (kedves felnőttek, felnőttebbek, bocs a pillanatnyi kirekesztésért, ti keressétek elő a régi emlékeket). Ilyenkor a társaság eltölt egy pár (ezesetben 3) napot közösen. Ilyenkor kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, s bizton állíthatom, hogy egyesekhez sokkal közelebb, mint szeretnénk. Ilyen például az osztályfőnök; a csendes, senkivel nem beszélő és/vagy jellegtelen alakok, akik ilyenkor kényszerűségből egy-egy csapat nyakába szakadnak; a mindenki dolgába beleszóló, mindenkit mindenkivel összehozó HMCs-k (HelyiMenőCsávó-k); a már szinte gyermekvállalást tervezgető (s az ehhez szükséges művelet védekezős verzióját a kirándulás alatt gyakorló) párocskák; meg a többi... A pszichológusom kérdezte egyszer tőlem értetlenül, hogy: "ugyan mondja már meg valaki, miért hiszik azt a felnőttek, hogyha egy légtérbe dobnak 30 pattanásos kamaszgyereket, azoknak tökéletesen ki kell jönniük egymással?" A kérdést akár én is feltehettem volna. Nekem kellett volna feltennem a választ, s neki - mint az említett felnőttnek - megadnia a választ. Így persze ez is az élet nagy megválaszolatlan kérdéseinek listájára kerül. 42...

Vonatjegyeink Pécsre szóltak, általános szerencsémhez híven pont arra a vasárnap hajnali vonatra, amivel évfolyamtársaink a fizikaversenyre igyekeztek. S lásd a csodák csodáját, hát nem az a lány is pont döntős lett, aki zsigerből utál engem ismertségünk első perce óta?! Persze ő rosszabbul visel engem, mint én őt. Ő fél tőlem, engem meg csak szórakoztat. Persze, ha a szemmelverést büntetnék - és tényleg hatásos volna -, rá már életfogytig tartó börtönbüntetést szabtak volna ki. Jómagam viszont kitartok a "jogtiszta" kaján vigyorgás mellett. Újabb szerencsés fordulatként Kurd és Dombóvár között felújították a síneket, így ott vonatpótló busszalzötyögtünk. Röpke négy órás utazás után megérkeztünk, és igénybe vehettük a PKV (kötve hiszem, hogy így hívnák Pécs tömegközlekedési vállalatát, de mi csak így becéztük) minden képzeletet felülmúló szolgáltatásait. Három napra pakolt táskáinkkal/bőröndjeinkkel megrakodva épp csak kapaszkodni volt lehetetlen a buszokon, amik tele voltak, mint a déli busz... Egy kollégium fogadott minket be. Már itt elkezdődtek a balhék olyan kardinális kérdéseket feszegetve, minthogy ki melyik szobában fog aludni. Saját részről azt az öt órát, amit alvásra szántam még az ördög három aranyhajszálával is eltöltöttem volna, annyira mindegy volt, de ha valakinek ez a szívügye kérem... Persze alig két perc alatt kiderült, hogy teljesen fölösleges volt a hisztizés és a duzzogás, mert a négyfősnek elmondott szobákban hat ágy volt, ami lehetővé tette a bármely irányú költözést (teret adva például az ügyeletes párocskánk éjszakai elfoglaltságainak). Miután lecsillapodtak a kedélyek egy újabb vita robbant ki a kajálást illetően. Az osztály fele úgy tudta, hogy nem kapunk ebédet, ezért készült magának szendviccsel, a másik fele meg nem. Így a fele társaság ebédelni akart, a másik fele meg nem volt hajlandó fizetni az ételért. Abban az egyben értettünk egyet mindannyian, hogy ezt újfent alaposan elbénázta drága osztályfőnöknőnk (ahogy később egy barátnőm fogalmazott "my beloved teacher"). Az a verzió természetesen nem létezhetett, hogy aki éhes vesz magának valamit, aki meg nem az nem, hiszen kisgyerekek vagyunk és ebben a félelmetes és veszélyes nagyvárosban még elrabolnak, megerőszakolnak, megölnek, eladnak szervkereskedőknek részekben stb. Szóval a demokrácia jegyében mindenkinek ebédelnie kellett (gyümölcsleves és hús salátával). Ezután a csodás ókeresztény sírkamrákban mászkáltunk. Az ilyesmit nem kifejezetten tartom szépnek vagy izgalmsnak, de azért valamit mégis csináltunk. Viszont - tekintettel arra, hogy az élet egy ilyen irónikus kis dög - egy kisebbfajta tériszonyos pánikrohamot kaptam. Tudom, sírkamrák, elvben mélyen vannak... Csak ezek fel voltak állványozva, de valahogy felfüggesztve. Rácsokon járkáltunk, amiken ugye leláttam, és mozogtak jobbra balra... Nem is mondom tovább, mert megint rosszul leszek. Ezután - nem tudom hogyan - de drága tanárnő hagyott nekünk fél óra szabadidőt, ami alatt beugrottunk Pécs macis boltjába, a Brummogdába - annyit mesélt már róla barátnőm, hogy nem lehetett kihagyni. Két srác kb. öt perc késéssel ért vissza a megbeszélt helyre, aminek az volt a következménye, hogy ezalatt az öt perc alatt, hallgathattuk az ofő károgását, hogy most azonnal felhívja a szüleiket és megmondja nekik, hogy milyen megbízhatatlanok... No comment... Aztán "el-ne-kapjon-minket-az-eső"- felkiáltással rohantunk a buszhoz és vacsorázni (a kollégiumban húsleves és tarhonya). Az este további része az édes semmittvés jegyében telt. Pontosabban vérigsértett egy barátnőm (lazán közölte, hogy én soha életemben nem szerettem senkit), amit nem vett észre; majd mikor később tudtára adtam, hogy kicsit zavar, hogy kóstolgat még meg is erősítette, hogy ő ezt komolyan gondolta. No sebaj, hiszen mit is kezdene az ember a barátai nélkül... 

Másnap reggel hálaimákat rebegtem, hogy nem vagyok kollégista, mert a fekhelyem praktikusan egy lóca volt, amire tettek egy huzatot. Egyszerűen tényleg annyira kemény, hogy piros-lila foltok lettek a hátamon meg  a vállaimon. (el vagyok kényeztetve, mi?) Reggeli után túrázni indultunk egyenesen a tévétoronyhoz. Az ofőnek lövése sem volt, hogy melyik busszal hova megyünk, majd hogy onnan milyen túristúton kellene mennünk, sebaj. Mondjuk ha nincs az a 4-5 segítőkészi helyi ember, és nem kerül elő barátnőm táskájából a térkép, akár a Balatonig is sétálhattunk vola (ha a tanárnő nem lenne víziszonyos). Cirka 200 méterenként kellett megállnunk ötpercekre, hogy bevárjuk a csapat lassabbik felét ( a két tanárnőt meg egy csajt). Felérve a tetőre konstatáltuk, hogy a tévétorony zárva van (amúgy is 600 forintos belépőt szedtek volna), no meg hogy perceken belül leszakad az ég. Az osztály nagyobb része busszal ment volna vissza a kiinduláshoz, ahol ebédelni készültünk. Újabb demokratikus döntés született tehát és gyalog mentünk vissza, csak előbb megvártuk, hogy elkezdjen esni az eső... Én alapból a séta partján voltam, bár az eső annyira nem esett jól... Visszaérve a három nap legjobb ételeiben volt részünk, bár lehet, hogy csak a a fáradtság és az éhség miatt (a kirándulás második húslevese; rántotthús és palacsinta). A cipőmben hoztam le a fél hegy zöld füveit és szépen felvízhólyagosodott a lábam. Ezután megálltunk úgy egy órára egy játszótéren(!!!), hogy a fiúk focizhassanak... Ofőnknek leesett, hogy hétfő van, tehát nem tudunk múzeumot nézni úgy, ahogy tervezte, ekkor következett be az újabb csoda: hagyták, hogy az osztály kettészakadjon. Az egyik fele ment templomot nézni, a másik fele meg ment ahova akart. Én úgy vagyok vele, hogy azt a helyet, ahol más az Istenhez akar közel kerülni, vallását gyakorolni, azt én nem fogom turistázva fotózni és bámulni. Főleg szörnyűnek találom, mikor templomokat pénzért mutogatnak. Ennek fényében kávézással töltöttem el az időt, meg füstöt csináltam a felgyülemlett stresszből és bánatból. A buszhoz megint "el-ne-kapjon-minket-az-eső"- felkiáltással rohantunk, teljesen feleslegesen, mert aznap már úgyis eláztunk. A kollégium menzáját töretlen lelkesedéssel élveztük, ettünk amennyit bírtunk: úgy 3 falatot (a kirándulás második gyümölcslevese és második (alig felismerhető) rántotthúsa). Baráti csocsózásokat nyomtunk az állandó bentlakókkal, akiknek olyan precíz kézmozgásuk volt, hogy azt egy idegsebész is megirigyelhette volna. Eközben kb. fény derült rá, hogy milyen fazonokhoz tartozhat a szobánkban talált szennyes alsó, borotva és izomtömegnövelő-szer. Na meg arra is, hogy rossz passzban nem hogy nem vagyok jó csocsóban, de öngólkirály vagyok... Később kisebb kabarékkal szórakoztattam szobatársaimmal, majd elmeséltem, ki is az a Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengitterwetterkotterbeutelratte (aki nem tudja, járjon utána, a jelszó Móra).

Egy újabb szörnyűséges éjszaka a lócán, kint zuhogó esővel és egyéb zavaró tényezőkkel elég rossz állapotban ébredtem. Kiderült, hogy annyira kevés pénzünk maradt - 500ft/fő -, hogy döntenünk kell az ebéd és a múzeumnézés között. Matekban járatos fejjel tudtam, hogy lehetetlen, hogy ilyen kevés pénzünk legyen. Majd ebben megerősített egy olyan elszólás, miszerint a kasszát kezelő csaj le akart nyúlni egy kevés pénzt, hogy fedezze az előző esti piálásukat. Rögtön le is ellenőriztem magam számológéppel, amiből kiderült, hogy több, mint 1000 forint/fő-nek kellene lennie. Szóvátettem az ofő és a csaj előtt, aki rögtön be is rágott, hogy hogy képzelem én, hogy utána számolok, mikor nem is tudom, hogy mi mennyibe került (mindenről megkérdeztem az illetékeseket). Helyben kipakoltattam a csajjal a tárcáját, minden rekeszét, és hopp nem előkerült "valahonnan" a hiányzó összeg - nagyrésze. Hajlok rá, hogy így is lenyúlt tőlünk pénzt, de ez már nem az én lelkiismeretemen fog múlni... Persze a csaj a nap hátralévő részében durcizott és panaszkodott rám, hogy hát én hogy képzelem és mégis... Nyilván neki volt igaza ugyebár... A pályaudvar csomagmegörzőibe tettük a bőröndjeinket és kisétáltunk a város szélén lévő Zsolnay negyedbe. Persze az ofő nem szólt oda, hogy meglátogatnánk a múzeumot, így azok teltház lévén nem engedtek be minket. Így az alapvető kérdés megoldódott: ebédeltünk (a kirándulás harmadik gyümölcslevese, amiben több volt a jégkocka, mint a leves és harmadik rántotthúsa. ezen a ponton már fogadásokat kötöttünk, hogy rántotthús lesz-e otthon, szerencsére nem lett). Majd rohamtempóban visszabuszoztunk az állomásra és felpattantunk a vonatra. A felújítás még mindig tartott, így megint három szakaszban tettük meg az utat, ami jó sok időbe telt.

Így telt el három nap. Teljesen feleslegesen, de legalább iskola nélkül. Ez kicsit mindig kötelező, kicsit mindig rossz, meg kicsit mindig jó. A suliból sincs már sok hátra. A "nagyok" már elballagtak, kicsi űr a suliban, és elég nagy a szívünkben. Csendesen és néha hangosan szurkolunk az érettségizőknek, akik heteken belül belépnek abba a bizonyos nagybetűsbe. Kitartást mindenkinek! Nemsokára kitör a nyár, ezt megígérem!

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára! 

Vagy az elején kezdem, vagy a végén, igazából mindegy, szóval csak írom ami az eszembe jut. Egy igazi pocsék napnak a végén ültem le most hozzátok, pötyögni egy-két gondolatot. Megesik, hogy az ébredés előtti pillanatban érzed, hogy ez egy rossz nap lesz, a mai éppen ilyen volt. Durcás család reggel, egyóra személyre szabott szívatás fizikán, s csak eztán jött a nap mélypontja. Az én egyik kedvenc tanárom - éneket tanít - kerek perec bejelentette az óra közepén, hogy következő alkalommal már egy másik tanár - nő - fog minket tanítani. Én tényleg nem vagyok az a sírós fajta ember, főleg nem hittem soha, hogy egy tanár távozása ennyire fájóan érinthet, de bevallom, eltört a mécses. A zenével mindig volt egy hasonló hullámzásom. Ha valami nagyon jó volt, az nem tartott sokáig. Óvodában kifejezetten dícsérték a hangomat, az iskola első pár évében elnémítottak; megkedveltem az első énektanáromat, fél év után elment (és utána egy idegbeteg nőt kaptunk); megszerettem a hangszerem, majd a versenyfélév végeztével elvették a kedvem (ez kétszer is megesett); jó szolfézstanárom lett, aztán zeneirodalmat kellett helyette tanulnom (amit nem szeretek); megszerettem egy zenekart, már az összes számot kívülről fújtam, tagokat cseréltek, vagy felbomlottak; s most ő a kedvenc tanár.... Persze lehet, hogy csak a pillanatnyi rosszkedvem miatt kényszerítek rá egy pechszéria elképzelést a zenével kapcsolatos élményeimre. Nem csak a zene miatt szerettem ezt a tanárt. Talán inkább azért, mert őt láttam fejlődni. Még kistanárként is tanított, aztán 3 évre rá kaptuk meg. Azt hiszem valahogy emberként kezelt minket. Beültünk hozzá és azt akarta, hogy élvezzük, amit mond. Hagyta, hogy beszéljünk, hagyta, hogy pihenjünk és közben mégis tanított minket. A legtöbb tanár valamilyen egészen rideg módon áll a diákokhoz. Gyerekként, munkatársként, vagy valami szükséges rosszként kezelnek minket - persze ettől még lehetnek jó pedagógusok, ilyenből is van, akit azért kedvelek. Ez a tanár nem akarta, hogy felnőttesen viselkedjünk, nem akart alapjainkban megváltoztatni minket. Megismerni akart és tanítani. Tudott valamit, amit csak kevesen (azért nem mondom ki, hogy senki más, annyi tanárom még nem volt). Azt mondta, még találkozunk, mert úgyis bejár az iskolába. Persze ez ilyenkor üres ígéret, ő is tudja, én is, de a gesztus megvan.  Ő egy áttekintéssel búcsúzott, tényleg zenével. Mindenféle mögöttes tartalom nélkül nekem erre egyetlen ütem képe ugrott be (négynegyedes ütemmutató): két nyolcad szünet, majd negyed szünet, és egy fél szünet. Teljesen szabálytalan, de talán nem értelmetlen. Utólag talán úgy magyaráznám, hogy a szünetek is a zene részei, éppen a csenddel. Nem lehet kihagyni őket. Akkor mondjuk túl gyorsan keringtek a fejemben a gondolatok, hogy megálljak, hogy megértsem mire is gondoltam...

A nap fényét tovább emelte egy csőtörés a suliban, ami miatt a második emelettől felfelé nem volt víz a vécékben. A tesi óra pedig takarítószakkörré változott és az egyik szertárban átázott cuccokat mosogathattuk fertőtlenítőszeres vízzel, majd törölgethettük és szárogathattuk. Este megjött a várvavárt levél a kiadótól. Alapból tudtam, hogy nem számíthatok semmi jóra, nem kellett hozzá a nap hangulata. Több, mint száz mű érkezett be a kiadóhoz, így értékelést nem adnak, épp csak annyit írnak, hogy a második körbe nem jutott be az irományom, de örülnek, hogy olvashatták. Egy átlagos másol, beilleszt szöveg, de nem is vártam mást. 

Ezeregy bocsánat a mai negatív hangvételért, de vannak ilyen napok, néha ezekről is írni kell.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Sokan vagyunk? Sokan, tízezernél több ember, lehet, hogy több, nem tudom megmondani. Kevesen vagyunk? Rémesen kevesen. Hol van ilyenkor a város? Akárhol. Néhányan a felsőrakpartról, a Margit-hídról bámészkodnak. Nem értik, hogy hová tart a sok ember magyar, izraeli, svájci, uniós zászlót lóbálva.

- Irodalmi felvonulás van – tájékoztatja érdeklődő csemetéjét egy ügyeletes apuka.

Sétálunk a rakparton, az emberek körülvesznek, a hangulat kellemes, vidám beszélgetések, véletlen találkozások sora. Negyven éves kor alatt elvétve látni embert, pár kisgyerek kapaszkodik csak értetlen arccal egy-egy felnőttkarba.

- Beszéljük még meg a jazz-zene ügyét, Jónásom. Beszéljük meg még ma, mert mi már soha többé nem találkozunk. Nem marad hely nekünk ebben az országban – mondja mellettem egy bácsi fáradt mosollyal, de nem hallhatom a folytatást, ők megállnak, mi tovább megyünk.

A melegek is jelen vannak. Egy szivárványszín esernyő alatt, egy táblával a kézben 5-6 ember. A mellettük elhaladók rájuk néznek, egy pillanatra megdöbbennek, majd elismerő bólintással nyugtázzák a részvételüket.

Hol vagytok fiatalok? Egy-két srác és lány képvisel titeket, azt látom. Mire elérjük a színpadot, már vagy harmincat számolok a gimnazista-egyetemista korosztályból. De hol vagytok ti többiek? Miért otthonról bólogattok csak? Bólogattok egyáltalán? Titeket ez már nem érint? Hát én kint vagyok. Nem helyettetek, csak magam miatt, mert nekem itt a helyem.

Egy kinézetre kilencven körüli néni lép mellém. Alig bír járni, és mégis eljött, és végigsétálta az utat. Mellettem ül le, és mosolyog, minden fáradtság ellenére megérte. Lengeti a kis zászlókat.

Sok a híres ember: zenészek, nagykövetek, lehetne sorolni sokáig, de nekem valahogy épp csak annyira értékesek, mint akárki más. Sőt, ahogy ránézek a mellettem ülő kilencven éves nénire, felé nagyobb tiszteletet érzek.

Eszméletlen sok a rendőr, néhol több, mint ahány vonuló. Unottan nézik a tömeget, nem nagyon akad dolguk. Még a vonulás kezdetén a Margit-hídról akartak lelógatni egy transzparenst „Jews to the gas” feliratú pólót viselő ellentüntetők, melyen a következő feliratok voltak: „Üzenet Simon Peresznek IZRAEL ELNÖKÉNEK Foglalod a kurvanyádat, de nem ám a mi magyar hazánkat!... Petőfi Sándor MIT NEM BESZÉL AZ NÉMET hazafias verséből. Kiadja: HAMASZ” (pontos idézet, aki szeretné, keresse a képet az interneten) Itt léptek közbe a rend őrei. Ezt már csak hallomásból tudom.

A színpadon zenélnek. Beszédek hangzanak el, s újra, meg újra a híres jelmondat: „Soha többé!” Mindenki tapsol, hiszen ezért vagyunk itt, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg a borzalom. Mert az Ember, minden ember szabad. Hogy ne érhessen senkit bántódás a hovatartozása miatt. Soha többé.

- Képzeld, itt ácsorgott két 14-15 éves forma kislány, nézte a menetet, és megkérdezték, hogy ez mi? – mondja rosszallóan egy férfi.

Ez mi? Ez egy üzenet nektek, és a világnak. És ha eddig nem tudtátok, hát tudjátok meg most. És veletek ugyanitt jövőre, és Sehol Máshol… Hogy Soha többé!

Előre jelezném nem kívánok közösséget vállalni egy most futó minősíthetetlen tévéshowval és nem is róla fog szólni a bejegyzés. Ma este megint megtapasztalhattam, hogy igenis az éjszakai Budapest az én Budapestem. Jó, jó, azért nem ennyire nagyképűen, de valami ilyesmire gondolok: 

Hazaérve minden különösebb cél nélkül görgetve a neten az oldalakat, valami szemet szúrt nekem: ma este fellép az egyik kedvenc zenekarom, a The [hated] Tomorrow (róluk már többízben írtam nektek) a Fogas Házban, Ingyen!!! Na, mondom hol máshol a helyem, mint ott. Ráerősített erre még az a tény, hogy az a barátnőm, akivel szeretjük ezt a zenekart, és, akivel a koncertjeikre szoktunk menni, ma tudta meg, hogy átment a nyelvvizsgán. Na mondom tökéletes, ezt az Isten is így akarta. Egy két telefon jobbra-balra, engedély kérés itt-ott és már készen is volt az esti programunk. 8 körül talákoztunk, viszont kezdést csak 9re ígértek a srácok, szóval tettünk egy laza sétát a zsinagóga környékén (lévén miért ne sétáljunk, nekem meg amúgy is az a kedvenc részem a városban). Végigjárva az utcákat sirka 50 kávézó/étterem részesült abban a dicsőségben, hogy az "ide el kell jönnünk egyszer" felkiáltással honoráltuk. Szóval vigyázz Budapast, két év múlva ha akarsz se kergetsz már ki minket a gyéren világított szűk utcácskáidból (eredetileg sikátort akartam mondani, de az azért már talán túlzás). A kanyargás után visszatértünk a Fogas Házhoz. Jó ideje látni akartam már a helyet, és nem is okozott csalódást. Nehezen írnám le jól, meg kell néznetek, hogy pontosan tudjátok, miről beszéle, főleg, hogy a kertet nem is láttuk, de azt is tervbe vettük. Régi típusú, nagy belmagasságú házba települt be a romkocsma, ha tippelnem kéne, azt mondanám egy múltszázadi rendelőintézet helyére. Piros és zöld fényű lámpák a falakon, összenemillő réges-régi bútorok, egyszóval hangulat. A facebookos esemény szerint 90-en írták h eljönnek (ennek persze sosem szabad hinni, de viszonyítási alapot azért adhat), cirka hetvenen voltunk, de ebbe beleszámoltam a zenekart meg a személyzetet is. Egy ideig csak ácsorogtunk, felmértük a terepet, a sztereotip kislánykákat (nem a korukra utalva), meg a bratyizó srácokat, aztán meglebegtettem az ötletet, hogy igyunk már valamit, akkor legalább a pohárba tudunk kapaszkodni. Hát gyanús, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik alkohol mentes italt fogyasztottak (később láttam két másik csajt is végül), de ez minket egyáltalán nem zavart. A zenekar 6 kerek perccel hamarabb kezdtek zenélni (ami náluk azért nem kis szó, minimum félórás késésre számítottunk). Egyedül az énekesnél lévén mikrofon ő zúdította ránk a ma este nagyon szánalmas és fárasztó humorát, de legalább az öccse, a dobos sikeresen érzékeltette vele, a humortalanságát (jobban nem tudom mondani badumm-tss hangokkal). Akusztikus koncert volt, jóhangulatú, beszélgetős. Persze szót kell ejtsek azárt pár izgalmas figuráról. A nem mozgó, karba tett kézzel szemlélődő emberek persze itt is megjelentek, azthiszem ők feltétlen elemei minden koncertnek. Itt ők most hárman voltak, mindhárman kockás ingben jó szokás szerint. A megdöbbentő az volt, hogy ők pedig a koncert miatt jöttek, mert néhányszor láttam, hogy tátogják a szövegeket. A tőlünk legtávolabbi, egy lány, aki totálisan kizökkenthetetlen volt, még a két haver sem volt képes rá, mikor a koncert végén ők azért felálltak, de a lány minden unszolás ellenére sem. A középső srác egészen egyszerűen megszólalásig hasonlított a nemrég megjelent zombis film, ha jól emlékszem eleven testek, főszereplő zombijára. Így nem is lepődtam meg annyira, hogy a tapsolást leszámítva, meg hogy a végén felállt, nem mozdult meg. Viszont az industrialpunk karkötőjét lenyúltam volna. A hozzánk legközelebb ülő (egy görbe orrú srác), a koncert közepére már kezdett oldódni, dobolt a lábával, vigyorgott jobbra-balra és úgy sejtem, párszor hallotta, amiről mi beszélgetünk, mert nagyon nézett minket és néha nagyon úgy vigyorgott. Előttünk egy 40-50 közötti hapsi és a barátnője/felesége ült. Mint utóbb kiderült nem ismerték a zenekart, csak úgy beestek. A koncert egy pontján az énekes elkezdett hálálkodni, valahogy imígyen: "Jaj, mi nem mondjuk eleget, de remélem tudjátok, hogy annyira meg vagyunk hatva, hogy ennyien eljöttetek, szóval tényleg nagyon meg vagyunk hatva." Én meg nem annyira kedvelve ezt a sítlust, a kelleténél kicsit hangosabban jegyeztem meg, hogy "Jaj, balázska, mi is annyira meg vagyunk hatva, sírjunk már együtt, adok zsepit is" és az előttem ülő 40-es hapsi meghallotta és elkezdett röhögni, persze rögtön bocsánatot kértem, hogy ez persze csak az én véleményem, erre ő csak annyit mondott "hogy á, dehogy, egyetértek. Meg hát mit tudhatjuk mi, hogy nekik sok vagy kevés ez az 50 fő..." Még váltottunk utána vagy másfél szót, de kb ennyiben merült ki a rokonszenv-beszélgetésünk. A koncert végeztével jókislányok módjára megindultunk hazafelé (leginkább, mert a következők, már nem nagyon érdekeltek, meg hát azért holnap mégis suli), de kicsit még ácsorogtunk a hely előtt. Az egyik sztereotip lányka eufórikus visitozása, hogy jajj a basszusgitáros tőle kért cigit, elriasztott. A villamosmegállóban egy olyan jelenetnek lehettük szemtanói ami talán a nap legnagyobbpoénja volt. Két srác játszott el érzelmes búcsúzkodást. Az egyik bent a villamosban egy zsebkendőt lóbált és sírást imitált, a másik kívülről az ablakra tapadt és a következőket mondta neki: "Töröld le a könnyeidet! Jaj, már most hiányzol! Szia!" Látszott, hogy poén az egész szóval nem szégyelltem hangosan nevetni rajtuk, külső csávó erre visszafordult kicsit zavarban volt, úgyhogy gyorsan bocsánatot kértem, de azért a nevetést nem bírtam abbahagyni, ős meg " semmi baj, tudjátok, hogy ez nem úgy... ez csak egy vicc" mondatok kíséretében távozott. Felraktam barátnőmet a villamosra, én meg hazafelé vettem az irányt, azt hittem mára ennyi furcsa alak várt "csak" rám, de tévedtem. Rögtön a sarkon egy furcsa jelenetbe csöppentem bele. Egy jólszituált, egyetemistának kinéző srácot puszilgatott kétoldalról egy hajléktalan bácsi, a kezét szorongatta és csak mondta-mondta neki a magáét. Srác kicsit segélykérően nézett rám, szóval megálltam a sarkon, egyfelől, mert volt kedvem nevetni rajta, nézni, ahogy kimagyaráza magát, hogy mennie kell, részben meg azért, ha sokáig húzna a bácsi, akkor kimentsem a srácot. Fél perc alatt sikerült elszabadulnia, és az én irányomba indult el, szóval mellészegődtem és így nevetve mondtam neki, hogy jól elkapta a bácsi. Ő is nevetett, kicsit a helyzeten is, kicsit magán is, de azért kicsit kínjában. Rögtön kezet is nyújtott, s megtudtam, hogy Ádám a becses neve (kicsit sajnálom, hogy a vezetékneve nem derült ki, jó arcnak tűnt). És elkezdte mesélni, hogy a bácsit már két sarok óta nem bírta lerázni, mert az sztorizgatott, elmesélte a családja történetét és felajánlotta Ádámnak a lányát. Kérdeztem 40 tevéért-e, azt mondta nem, hanem csak úgy. Hát nem volt könnyű visszautasítania az ajánlatot, meg mondta neki, hogy hát ő most siet barátaival találkozik stb.stb. Mesélt még egy két dolgot, aztán megkérdezte, hogy tulajdonképpen merre van az Akácfa utca. Mondtam neki hogy totál ellentétes irányba tart, útbaigazítottam (mondta, hogy akkor a bácsi mégis jó irányt mondott neki). A sarok végéig még elkísért a hát akkor én úgy lassan megfordulok, úgy kábé 5 másodperc múlva - szöveggel, majd megint kezetfogtunk, további jó estét kívánt, majd visszafordult.

Szóval igen. Talán nem Budapest. Talán csak az éjszaka. Mondjuk arról eddig is tudtam, nem véletlen, hogy mindig az éj leple alatt írok nektek. Rosszul van beállítva ez a világ (véletlenül sem én). Na majd lesznek napok, remélem lesznek, mikor majd az éjszakákat élhetem.

Ezzel szép napot kívánok mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Nem komolyan, csak mégsem írhattam, hogy figyelem, figyelem, katasztrófariadó, katasztrófariadó! Minden viccen kívül semmi baj, dőljetek hátra. Versenyezni voltam ma, a katasztrófavédelmi verseny kerületi fordulóján, a város egy olyan szélső részén, ahol a madár se jár, csak a repülőgépek kétpercenként, ferihegy közelsége miatt... Az alaphangulatot a fél6os kelés, a kávézás és az "- anya, hol a sárga tornacipőm - neked olyanod már évek óta nincs - dá hát nem rég hordtam - biztos nincsen..." adta meg... Aztán egy rövid sprintecske a 20percenként járó villamos után... Miután kiértünk a búbánatos fenébe és leszálltunk a villamosról rögtön elkezdett esni az eső... 4 éve járunk erre az ominózus versenyre, és valami csoda folytán mindig esik az eső. És ezzel kapcsolatban ma is vagy hatszor, de már az előző években is jópárszor meghallgathattuk azt a már elsőre sem túl szellemes megjegyzést, hogy dehát katasztrófa helyzetben sincs jóidő, szóval a mi javunkat szolgálja, hogy szakad az eső... Mondjuk ez a mai nem volt annyira vészes ahhoz képest, mikor még kis hetedikesként versenyeztünk csavarni lehetett mindenünkből a vizet és szürkére fagyott a lábujjunk is... Na de elég a nosztalgiázásból, talán még fiatal vagyok hozzá (bár ki tudja..), vissza a jelenbe. Negyed8 körül érkeztünk a pontos helyszínre, ahol rövid úton besasszéztunk a frissen felállított fémvázas katonai sátrakba, amik a szagukból ítélve a tavaji verseny óta egy poros pincében pihentek... Egész jól védett az esőtől, kivéve az illesztéseknél, ahol akár zuhanyozni is lehetett volna... Cirka 60 csapat indult, mi a frenetikus nagy szerencsénkkel a 43-mas rajtszámot kaptuk... Ez elméletben azt jelentette, hogy 11kor kezdtünk volna. Persze ez a gyakorlatban háromnegyed1et jelentett. ebben röpke 5 és fél órában meg aztán minden volt, aminek lenni kell és aminek nagyon nem. Komótosan megreggeiztünk kétszer (eközben elállt az eső és kisütött a nap), szőlőcukrot ettünk IPARI mennyiségben, megtanultuk a verseny anyagát újra, nézhettük, ahogy a csapatkapitányunk mint a mérgezett egér rohangál össze-vissza és 5 órán kersztül stresszel a nyomoronc verseny miatt... Lehetett volna "fegyvert simogatni" meg TEK-es autót nézegetni, de ez úgy öt percnél tovább nem kötött le minket, talán nem olyan meglepő módon. Az emberi butaság volt itt is az egyik mentsvárunk, lásd: fiúk, akik a zacskós vizetdobálgatták egymásnak és meglepődtek mikor kiszakadt és kifolyt; kisgyerekek, akik 20as csoportben kergettek egy kutyát, majd menekültek előle; a csaj, aki a fairplay nevében próbálta megszerezni a pontos feladatokat még mielőtt ők is versenyznének, stb. Mikor végre valahára megkezdtük a versenyt, mivel Fortuna kegyel minket, megint esni kezdett. Két csapat versenyzett mindig egy állomáson, de az túl snassz lett volna, ha ezt egy gimnázium - egy általános iskola elosztásban csinálják, sőt még az is, ha az egy kerületből versenyzőket nem rakják egymás mellé... Szóval együtt haladtunk az egyik ellenfelünkkel, akikről mondjuk elég hamar kiderült, hogy életükben először látják a feladatok felét, valószínűleg még arra sem vették a fáradtságot, hogy a felkészítésre elmenjenek ahol pedig előre bemutatnak mindent. Az elsősegély állomáson kezdtünk, ahol rögtön pontlevonást kaptunk az alakiságra, mert a jelentésünkben nem szerepelt az iskola neve (valószínűleg azért, mert a felkészítésen nem azt mondták jelentésnek, amit itt kért az ürge...). Az állomás többi részét - egy gyakorlati ellátást, és egy teszt kitöltést - maximális pontszámmal teljesítettük. A másik csapatnak meg már itt megvolt az az előnye, hogy látta a mi ellátásunkat, és megpróbálta lelesni a tesztfeladatokat is.. Szerencsére szemfülesek voltak az állomásvezetők. Második állomásunk a tűzoltósági állomás volt. A tűzoltó kicsit megmosolygott minket, mikor az előző állomáson kívántak szerint jelentettünk, de nem vont le pontot, neki kb. a "jó napot!" is jó lett volna. Számomra itt derült ki véglegesen, hogy a másik csapatnak nem sok fogalma van a versenyről, mikor megkérdezték, hogy mi az az izé ott, amit majd használni kell (ez egy puttonyfecskendő volt. aki nem tudná mi ez (szóval kb minden normális ember), annak elmondom: ~10 literes kannára és egy "locsolócső" van erősítve, és a kannából lehet pumpálni a vizet a fecskendőbe és ezzel elvileg lehet kisebb tüzet oltani.). Itt is max pontszámot szereztünk. Következő álomáson már megint kekeckedtek velünk és nem fogadták el a jelentést, de ők már meg se mondták, hogy hogy szerették volna hallanni... (valszeg csak nem akartak minket maximum pontszámmal elengedni) Itt három feladat volt: 1) mocsárjárás: két síléc-szerű fadarabra álltunk fel négyen és ezzel kellett olyan 5-10 métert sétálnunk. 2) nyúlgát építés (ez egy sima árvizeknél használatos gát homokzsákokból), itt a kedvenc állomásveetőnk volt, aki már ismert minket tavajról és akkor is szeretett minket, mert mi mindent tudtunk, most is mondta, hogy akár meg se csináljuk, úgyis tudja, hogy max pont lesz, hát tényleg az lett, állítólag nekünk lett először az, ezután már a többi állomásvezető is csak nézett, hogy hű jók vagyunk, pedig hát LÁNYOK!!! aztán még szivattyút telepítettünk (telepítettem. ezt is a villamoson tanultam meg kb. mármint a technikát kb. tudtam, de a szivattyú részeit nem, amit hála az égnek nem is kérdezett végül, és beindítanom sem kellett, csak összecsavarni, és jól meg lettem dícsérve, hogy képes voltam használi a szorítókulcsot...) szóval innen is hoztunk minden pontot leszámítva persze azt az egy kekec alakiság-pontot. Ezután katasztrófavédelmi állomás, kimenekítési csomag összeállítása és tesztkitltés. A teszten két pontot buktunk, olyan kérdésben, amiről halvány fogalmunk nem volt, szóval így volt értelme. Ezután az állomás után csinálta meg velünk a másik csapat, hogy otthagytak, pedig elvileg együtt kellett volna haladnunk.. Nem baj az, ha az ember nem ért meg ilyen egyszerű utasításokat, kivéve, ha az az ember már gimnazista-korú... 5. állomásunk a vegyvédelmi állomás, talán ez a legszívatósabb minden évben, idén sem kellett csalódnunk. egy pont alakiság elszállt itt is (asszem meg fogjuk kérdezni, hogy mégis mit várnak el) Két embernek kellett vegyvédeli ruhába öltöznie, gázállarcot felvennie, stb. két pontot vontak le belőle. A másik két ember ez alatt veszélyes anyagot kell meghatározzon egy könyvből (beavatottaknak SIX-katalógus), mindigis ezt tartottam a legkönnyebb feladatnak, mert minden benne van a könyvebn, csak tudni kell, hol keressük.És mégis állítólag mindenki belebukott, és én csináltam egyedül maximum pontosra (villogok itt nektek a pontokkal... nem önfényezésből, szimpla tényközlés és meglepődésem kifejezése). Utolsó állomáson tájolni kellett, térképjeleket felismerni, meg egy bekötött szemű társunkat vezetni. Az állomásvezetők jófejek voltak mindenkivel, nem húztak le senkit, mi is csak egy pontot vesztettünk. Miután leadtuk a menetlevelet, elmentünk megebédelni: gulyásleves, túrósbatyu (ebből a kettőből valamelyik nagyon betett a gyomromnak...) Ezután persze megint várakoznunk kellett. Olyan 4 körül el is kezdték az eredményhirdetést, mikor kiderült, hogy 180-ból 172 pont csak elég volt ahhoz, hogy elsők legyünk és továbbjussunk a fővárosi fordulóra. Ja, az eredményhirdetés megkezdésekor még az utolsó csapat versenyzett, szóval őket meg kellett várnunk. Addig hallgathattuk az egyik tűzoltó(?)"bácsi" remek vicceit... Nem is idézném inkább... Szóval ez volt dióhéjban a mai nap. Kicsit leszívott a sok várakozás meg a verseny, szóval valószínűleg pont a legpoénosabb részek nem jutottak eszembe, de majd előjönnek ezek is egy alapos aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaalvás után... Na, de mielőtt a nagy ásítozástól vákum keletkezne a fejemben, én elmegyek aludni :)

Szép napot nektek! Ugyanitt veletek nemsokára!

Kedves barátaim, olvasóim! Eddig azt hiszem csendesen átsiklottam a mindennapi hazai politika fölött, s ezt szeretném megtartani továbbra is. Nem is kifejezetten a napokon belül érvénybe lévő módosításokról, erről az április elsejei tréfáról szeretnék beszélni. Belefutottam egy cikkbe a neten, ami a mai tüntetésekről szólt: Tüntetést kapott 25. szülinapjára a Fidesz (szabad rákeresni a cikkre, akit érdekel). És én elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy legörgettem a honlapot egészen a hozzászólásokig. Kizárólag ezekhez szeretnék egy pár szót hozzászólni, ha megengeditek, mert az ismeretlenek felé áradó ellenszenv ilyen formályát nem szeretem látni. Egy az egyben másolnám a hozzászólásokat. "Ezek azok akik nem tisztelnek sem hagyományt, sem vallást, sem az emberek nyugalmát, ezen a napon.De aki kiküldte óket otthon röhög.Gratulálok." Az én felfogásomban a mai nap szimplán csak egy március 30-a, de most akkor nézzük, hogy mit jelent az, hogy Nagyszombat van, mi történik ilyenkor: http://hu.wikipedia.org/wiki/Húsvét#Nagyszombat nyugodtan olvassátok el a szócikket, én csupán rögtön az első mondat elejét szeretném kiemelni: Ezen a napon napközben semmilyen szertartás nincs. E mondat alapján igazán nem értem miért zavar valakit vallásos meggyőződésében párszáz ember a Fidesz-székház előtt. Továbbá miért ne adhatna valaki hangot nem tetszésének e napon ugyanúgy, mint bármely más napon? (ugye szabad még ilyet?) A hozzászólás másik feléhez pedig (De aki kiküldte óket otthon röhög.) csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy lehet meglepő, de van akinek nem kell utasítást adni arra, hogy valahova menjen, valamit mondjon, valamit gondoljon, hanem azt saját jószántából teszi, és úgy csatlakozik a többiekhez. Egyébként ez alatt a hozzászólás alatt éles kommentvita alakult ki Vallási, Etnikai, és Múltidéző témakörben (mindenki elküldte a másik rosszéletű édesannyát a pokolba, a maga felekezete istenéhez, és melegebb éghajlatra... mindezt a kultúráltság keretein belül... ).

következő kedves hozzászólásom: "Na hülyegyerekeknek nincs valami piás, drogos bulijuk estére ?:)) Ha már tanulni nem hajlandóak az én adómból !!" Ilyenkor egy kérdés szokott bennem felmerülni: járt e egyetemre a kedves hozzászóló? persze erre bármilyen válasz előnytelen. mert ha igen, akkor nyilván magából indul ki, s kiderül róla, hogy tanulás helyett piás, drogos bulikba járt. ha meg nem, akkor irigykedik azokra, akik kellő sütnivalóval rendelkeznek ahhoz, hogy beüljenek az iskolapadba, nem úgy mint ő... másrészről aki figyelmesen olvassa a cikket, és nézi a képeket, az rájön, hogy nem csak egyetemisták voltak az utcán, sőt... (illetve találtam egy egész szimpatikus hozzászólást ez alatt: "Maradjunk abban, hogy a saját szüleik és nagyszüleik adójából tanulnak. Az egyetemek és főiskolák minden felújítása és korszerűsítése az utóbbi években mind Uniós pénzekből történt.")

egy másik hozzászólás alatt találtam a következő kommentet: "az biztos, hogy nem kellene mindenkinek szavazati jogot adni minimum 21 év életkor (ha megérte) érettségi (ha van)" lehet, hogy ehhez fölösleges is hozzászólnom, de azért picit mégis szükségét érzem. ugyan mondja már meg nekem valaki mire fel ez a szőrszálhasogatás? mitől lesz jobb ha három évvel kitolnák a korhatárt? ez a megállapodás itthon (és jópár másik országban is), ez a felnőtt kor határa, mikor ő volt ennyi idős, nyilván nem háborgott, hogy elmehetett szavazni... és az érettségi meg hát... nem kéne ebbe hosszasan belemennem... de hidd el,kedves kommentelő, van annyira ember az is, aki csak nyolcáltalánost végzett, mint te, neki is van (jó esetben) keze, lába, szíve és szabad akarata. (ez alatt az idősek tisztelete... a fiatalok nem tettek le semmit az asztalra... stb kommentekkel találtam szembe magam, ami kicsit hátborzongató, de nem érdemli meg, hogy fecséreljem rá a szót)

következő: "Kedves tüntetők, vár a sok homokzsák benneteket, tegyétek hasznossá magatokat, segítsetek az árvízvédelemnek!" Igyekeztem volna pontos információkkal szolgálni a témában, de sajnos met a a meteorológiai szolgálat, sem a katasztrófavédelem honlapja nem tűnt eléggé frissnek. Amit nekem sikerült kivennem a leírtakból, hogy még csak megelőző homokzsákozás folyik (ezer bocsánat, ha tévednék, de én tényleg ezeket olvastam a fentebb említetteknél). Persze, ez egy nagyon jó dolog. Viszont a legapróbb ponton sem találkozik a tüntetők problémáival. Tudom én, hogy a munka nemesít, de a homokzsákpakolás nem segít a tüntetők problémáin. S - ha mondhatom ilyen csúnyán - nagyobb haszna származik abból ezeknek az embereknek, ha kilépnek a fővárosi lakásuk ajtaján és elsétálgatnak a Fidesz székház elé, mintha leutaznak modnjuk Hajdú-Biharba megelőző homokzsákokat pakolni. És itt szögezném le, hogy mindenkinek szíve joga bármelyik mellett dönteni (én például úgy döntöttem, hogy itt maradok a gép előtt és nektek írok, és felőlem ti is csinálhattok, amit kedvetek tartja).

Továbbá, amit nagyon gusztustalannak tartok, hogy a 1000+ komment  ~felében folyamatosan megy a zsidózás, hogy ők vonultak most utcára és teszik tönkre a keresztények gyönyörű ünnepét. Emberek, ez már nem az a világ! Itt nem kell Mogan David-ot viselni megkülönböztetésképpen, ésnektek sem kell a kersztet a ruhátokra varni, és mi ateisták sem kell, hogy "A" betűs billogot viseljünk a homlokunkon (nem sorolnám végig az összes vallást ha nem baj, de érezzétek magatokat ti is érintve kérlek, a teljesség igénye nélkül kezdtem sorolni a példákat). Mindenkinek jogában áll abban hinni, amiben akar, és jogában áll nem elmondani Neked, hogy miben hisz. Emberek, akik ezeket a gusztustalan posztokat írjátok a szobátok melegéből, áruljátok már el nekem: mégis honnan tudjátok, hogy az utcákon lévők közül ki miben hisz? (arról nem is beszélve, hogy SZOMBAT van, ha ez mond nektek valamit a fent említett vallással kapcsolatban...) Másrészről pedig újra felteszem a kérdést: van a tüntetésnek bármi köze a vallásokhoz? Ja, hogy nem?! Ja, hogy az alaptörvény-módosítás ellen tüntetnek?! El sem hiszem, hogy még mindig itt tart a világ... Elvilég én már olyan világba születtem, ahol a törvények megvédenek mindekit a vallási és etnikai kirekesztéstől, de ha ennyi buta, rosszindulatú ember vesz körül, ugyan mit tehetnek az ellen a törvények?

Még egyetlen fél gondolat a történethez, amit úgy hagynék a levegőben lógni: a Fidesz számítva a tüntetésre előrehozta "születésnapjának" ünneplését tegnapra....

nagyon szeretném megígérni nektek, hogy az elkövetkezendőkeben nem fogok szót ejteni a politikáról, most is igyekeztem visszafogni magamat és csak az emberi butaságról véleményt nyílvánítani. Csak tudjátok ezek olyan dolgok, amik mellett nem szabad szó nélkül elmenni. Mert az intelligencia nem érettségi kérdése, mert még mindig olyan világban élünk, ami tele van a fentiekhez hasonló hozzánemértő, buta, rosszindulatú emberekkel. Remélem nem sértettem meg senkit a gondolataimmal, s ennek nyomán nem fogjátok a fejemre olvasni a koromat (ha mégis, az úgyis engem igazol). 

Szebb estét, nyugalmasabb napokat kívánok! Veletek ugyanitt nemsokára!

A címnek nem tudom mennyi köze lesz a bejegyzéshez, de nagyon igyekszem. Először is megosztanám a zenét, aztán majd jöna mai mesém is: https://www.youtube.com/watch?v=2Do7lsGtdJI Most mondhatnám az bölcsen, hogy holtig kell tanulni, de amit nem értek, azt nem vagyok képes megtanulni. Olyan furcsa dolgok okoznak kellemetlen helyzeteket. Haverkodtam egy sráccal, már írtam róla nektek, Karaj. Praktikusan két héten keresztül minden nap beszélgettünk, hol ő keresett engem, hol én őt, mászkáltunk a városban csak úgy, gondoltam de jó, tök jófej srác lett egy jó haverom. Persze most jön egy szép, nagybetűs DE. Megbeszéltük, hogy közösen megnézzük a mátrixot (ez úgy 2 hete volt), és most szünet lévén, úgy volt, hogy át jön hozzám. Reggel írtam neki, hogy akkor hánykor, és mit kapok válaszul: nem hiszem, hogy én vagyok az a fiú, akit keresel. És azért ilyenkor az ember egy picit megdöbben. A legkevésbé sem próbáltam felszedni, de még így is visszautasítanak? (vagy ezt hogy kell mondani?) Gondolom sejtitek, hogy ebből egy elég kellemetlen beszélgetés lett. És persze nem néztem ma mátrixot. Bár ebben semmi racionalitás nincs. Ha eddig sem akart tőlem semmit, és most is csak arra kapott megerősítést, hogy szimplán haverok vagyunk, akkor mi változott? Miért ne filmezhetnénk együtt? (az én bölcs nővérem mondá vala: az ember a haverjaival is tud filmet nézni, meg kávézni, minden MÁSRA kell egy hapsi...) S ami a még jobb kérdés: hol rontottam el? Mennyire szabad kedvesnek lenni valakivel? Ahhoz, hogy valakinek a barátnője legyek nem vagyok elég kedves, de ahhoz, hogy a haverja legyek túl rendes vagyok? S ha valóban nem akart tőle semmit, sőt ezáltal talán még a haverságunkat is meg akarja szakítani, akkor miért kísérgetett engem ide-ido, mért viselkedett "tüncibünci" módon? Túl sokat kérdezek, igaz?

Pici haverjai hívtak tegnap filmetnézni. Pici tudta nélkül, úgy hogy ő is ott lett volna. Kedves barátok.... Mármint igazából örültem neki, hogy gondoltak rám, főleg mert azt hittem, hogy bajtársiasságból hozzám se fognak szólni, de úgytűnik egyre kevésbé ismerem az embereket.

Néha eszembe jut, hogy járnom kéne a várost egy doboz cigivel egyiket a másik után gyújtva, leírni, lerajzolni mindent, ami tetszik, és leszólítani minden embert, aki érdekesnek tűnik. Lehet nem díjnyertes ötlet, lehet megcsinálták már jópáran előttem. Hogy végülis miért nem csinálom meg, az egy jó kérdés, de nem tudom rá a választ, talán csak kellene hozzá valaki, aki velem jön (vállalkozó kedvűek írhatnak nekem). 

Tegnap megtam az új éjszakai fogszaályzómat. Csodálatos rózsaszín-sárga, csillogós és még egy eperkés matrica is van rajta. Én nem tudom, hogy ezek a baromságok honnan jönnek a fogtechnikusoknak. Az állkapcsom mérete és a kinőtt fogaim alapján nyilván nem egy 5éves kislány vagyok, akit matricával kell motiválni (a régi fogszabályzóm sima zöld volt pl...). Bár ki tudja, lehet h pont ezért fogom többet hordani ;) 

Asszem ma itt fejezem be az írogatást, majd ha lesz valami mesélni valóm úgysem állíthat meg senki, hogy megosszam veletek. Szép napot nektek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Sziasztok éjszaka torz lényei, meg a facebook előtt ragadt véres szemű függők, ja meg ti is, akik majd nappal olvastok. Csak egy- két szót jöttem lepötyögni, lehetőleg halkan és gyorsan, mert mögöttem már alszanak. Mostanában rosszul alszom, szóval mindegy, hogy itt vagy az ágyamban vergődöm.... Sikerült tapasztalnom, hogy mostanában hirtelen mindenki íróvá lett. Mármint nem mezei bloggerré, meg prózaíróvá (amilyen én is vagyok), hanem egyenesen költővé. Szívemre teszem a kezem és azt mondom, persze én is írtam és néha írok is ilyeneket, csak tudom, hogy rosszak, ezért általában a fiókom alját boldogítják. No de olyan költőkkel áldott meg minket az ég, akik nem gyakorolnak önkritikát és elárasztják ezzel az internetet és verik a mellüket, hogy milyen jók.... Egy incifincit átfogalmazva az egyik kedvenc zenekarom dalának szövegét, így tudnám mondani /mert tudod nem az a baj, hogy itt mindenki írni akar. persze, hogy van remény, de az unalmas teleregény felkavart.../ Persze nem volnék én minden jónak és rossznak a megmondója, csak most kicsit kiborultam.

Viszont van egy jó sztorim "Miért utazzunk a bkv-n?" témakörben: felszálltam egy végállomáson állló trolira és rögtön utánam pattant egy fickó, aki sebtében elkezdett minket kérdezgetni, hogy hányas trolira szállt fel, megmondtuk neki, aztán pedig így folytatta (ezer bocsánat a z ismétlésekért, de tényleg ilyen volt a szava járása): "Jaj, hát ne haragudj, hogy megszólítottalak, csak úgy rohantam a trolihoz, hogy meg se néztem, hogy hányas. Hát ne haragudj, tényleg, ne haragudj! Amúgy honnan van ez a gyönyörű kalap? Mert díjnyertes, de most komolyan, nagyon jól áll! Jaj, hát ne haragudj, így hogy megszólítottalak.Szia, Laci vagyok! Jaj, hát tényleg ne haragudj, így hogy megszólítottalak. A fogam, az azért ilyen (hiányzott a jobb felső, első metszőfoga), mert hokiedző vagyok. Gyerekeket tanítok, csodálatos. És hát ne haragudj a fogam miatt, de az történt, hogy az egyik edzésen egy kissrác kiütötte a koronggal. Hát basszameg... Jaj, bocsánat, jaj, hát mit mondtam... Amúgy mondom én mindig a gyerekeknek, hogy tegezzenek, mert ha azt mondják, hogy csókolom... És akkor azt mondják, hogy Laci bá'... De nem, csak Laci. Szóval visszatérve... Jaj, de hát ne haragudj, így hogy megszólítottalak. Szóval kiverte itt a fogamat, elmentem, megcsináltattam, másnap visszamentem az edzésre, akkor meg egy kislány ütötte ki, az ütővel! Hát az úgy fájt bazmeg... Jaj, bocsánat, hát hogy beszélek, bocsánat, de hát gondolod, hogy nagyon fájt... És akkor megint megcsináltattam a fogamat, 60ezer forint folt, d e érted akkor is megcsináltattam... És ez így ment vagy négyszer-ötször, és minden alkalommal megcsináltattam, de mostmár úgy gondolom, nem éri meg. Jaj, hát ne haragudj, így hogy megszólítottalak. Csak tudod én így azért nem utazom autóval, mert szennyezi a környezetet. És, hát ne haragudj, így hogy megszólítottalak, csak én meg nagyon szeretek beszélgetni." Ezen a ponton bírtam egyedül megszakítani a szófolyamot egyetlen mondatnyi közbevágással: " Nem baj, a buszvezetők is mindig intenek egymásnak, akkor nekünk utasoknak is ki kell választani valakit, akinek köszönünk, akivel beszélgetünk" (ez is egy showder klubból való szöveg, de szerencsére senki nem ismer, szóval elsüthetem) A faszi röhögött vagy egy percig, majd kinyögte azt a mondatot, ami eddigi életem csúcspontja: " Na, látod, te legalább egyjófej picsa vagy!" (persze a csúnya szó miatt, megint szája elé kapta a kezét és "jaj, bocsánat, hát most mit mondtam, na most mit gondolsz rólam, de hát érted mit akarok mondani"-ban tört ki)

Szóval, megeshet, hogy én is rossz író, egyenesen pocsék, és lehetne annyi önkritikám, hogy meghagyom ezt a művészetet, az igazi művészeknek, de nekem legalább meg van az az előnyöm, hogy egy jófej picsa vagyok. Ezzel a gondolattal zárnám ezt a jóval éjfél utáni misét és kívánok az ájszakázóknak szép álmokat!

Szép napot! Veletek ugyanitt nemsokára!

Hát kedves barátaim, akik már hiányoltátok az őrült BBlans-t (talán helyesebb lenne Blanche-nak írnom, de most már így marad) nektek örömmel, a többieknek pedig búbánattal jelentem, hogy újra itt volnék és nem nyugszom, míg a feje tetejére nem állítom a világot :D az elmúlt 2-2,5 hónap kicsit nyugoisabban telt abbéli törekvéseim miatt, hogy végre egy tisztességes, normális ember leszek. De most, hogy feladtam, mondhatni rájöttem, nem boldogít nem szórakoztat, nem tesz jobb emberré újra jöhetnek az őrült történetek. Az első "nagy horderejű" esemény, a picivel való szakítás volt. Ez egy kisebb üvöltözés után következett be, nim kifejezetten váratlanul. Utána mondjuk még beszélgettünk, mondott pár furcsa dolgot. Például, hogy tudja ám, hogy nekem is van egy gyerek részém, csak elnyomom, de nem kéne, mert ő abba szeretett bele... Ez alaphelyzetben nagyon szépen hangozni, DE! ha alapból feltűnt neki, hogy elnyomom, akkor abból normális ember arra következtetne, hogy nem akarok olyan lenni, és nem is nagyon leszek olyan.... vagy kitudja... Na jó, mondott még ezer hasonló értelmetlen dolgot (meg egy nagyon ijesztőt), de érzem magam annyira jólelkűnek, hogy ezt most nem mesélem el, az ő védelmében... Bár úgysem tudja, hogy írom ezt, de azért mégis... 

Na de azt ígértem, hogy jönnek az őrült sztorik, szóval egy rövidebb ilyen őrült példány jön is: Megbeszéltük az egyik sráccal, aki a sulimba jár és a forgatáson haverkodtunk össze (aki olvasta az előző bejegyzést, az a srác, aki megpróbált 11 fegyvert eltűntetni a ruháiban), hogy megnézünk egy frissen kijövő filmet, a Képszakadást a moziban. A filmet azoknak ajánlanám, akik bírták az amerikai pitét és a másnaposokat, mert ez valahol a kettő között helyezkedik el, és csak az vegyen popcornt/innit, akinek jó a gyomra, mert nem egyszer kissé gusztustalan (pl. lassított felvételben hány egy srác kb 2 percig). A film nyomán nevezném most el a srácot Karajnak, aki nem érti, járjon utána.... Nos ez egy tegnapi (márc.14. a Nemzetközi Pí-nap, aki nem tudná, bár ezt talán nem is kell) esemény, és gimnazista nebulók lévén, ünneplő felvételére és egy előadás megtekintésére (10 év alatt a legjobb, bár lehet, hogy azért, mert nagyrészt köze nem volt márc.15-höz) voltunk kötelezve. Karajjal megebédeltünk, mart elindultunk a zuhogó hóesésben a moziba. Még reggel sikerült a 3 otthon lévő törött esernyőből a legrosszabb állapotban lévőt kiválasztanom, szóval kénytelen voltam bekéredzkedni Karaj esernyője alá, amit kb csak úgy tudtam megtenni, ha belekaroltam (a sztorihoz tartozik, hogy kishíján 2 méter magas, és hát én hiába nem vagyok alacsony - úgy 175 centi - ez de még magassarkúban sem kis kilünbség). Persze az út során párszor a "helyemre lettem utasítva", ugyanis reflexből baloldalon megyek a volt balkezes barátaim miatt, de röpke 3 óra alatt megszoktam a jobb oldalt. A moziba érve konstatáltuk, hogy picit viccesen festünk ebben a közegben, vázolnám az öltözékünket: én: magassarkú, fehér blúz, zakó/blézer (a kokárdát az utolsó pillanatban azért lekaptam), szövetkabát; ő:öltöny, nyakkendő, "uras" esernyő, szövetkabát.... Poénkodtunk is befelé menet, hogy forduljunk vissza és menjünk inkább színházba... Karaj alapvetően lovagias férfi mivoltát igyekezett fitogtatni a nap során (hol több, hol kevesebb sikerrel), szóval kijelentette, hogy márpedig az ő dolga egyedül megvenni a jegyeket, és el se kísérjem erre az útra, csak előtte még toporogtunk vagy 5 percet a jegypénztár, ennek okai a ruhánk, az igazolványképeim (egyiken se hasonlítok magamra, az itthoni diákomon hosszú egyenes hajam van és szemüvegem, a személyimen 20 évesnek nézek ki, a nemzetközi diákomon meg olyan vagyok, mint egy narkós, rockzenész-piti tolvaj fiú...), meg az, hogy az ő szavaival élve nagyon ritkán vásárol és ezért ilyenkor néha kicsit zavarban érzi magát. Miután végül megvásárolta a jegyeket közölte, hogy kicsit megnéznek minket ebben a ruhában, persze ezt én csak egy féle képpen tudtam orvosolni: fennhangon elkezdtem szapulni, hogy miatta nem tudtunk elmenni a színházba, mert nem ment el a jegyekért. Ezt mindketten elég jó kamunak találtuk, habár tök felesleges volt, és kit érdekel, hogy mit gondolnak azok az emberek, akiket utána soha életemben nem fogok látni. Karaj majdnem lenyúlta a diákomat, merthogy mennyire tetszik már neki az a kép... Tetszik, nem tetszik nekem azért kell, és az életben nem fog úgy látni, mint azon a képen, azt garantálhatom.... Aztán igyekeztem odaadni neki a jegy árát, de nem hagyta, még akkor sem mikor mondtam, hogy én ettől kellemetlenül érzem magamat (nem szeretem, ha helyettem fizetnek, az mindig kötelez valamire...), mert akkor ő határozottan kijelentette, hogy ő érezné magát kellemetlenül, ha hagyná, hogy kifizessem. Ezek után be is csattogtunk a terembe, nem volt valami sok ember a koradélutáni időpont miatt. Álkérdésként megkérdezte, hogy melyik székre akarok ülni, és vagy 3. kérdezésre le is esett, hogy a jobb oldal az én helyem... (ez amúgy annyira elavult szokás véleményem szerint...) A filmre beszabadult egy nyugdíjjas házaspár, Karaj gyanakodott is, hogy termet tévesztettek, és úgy öt perc filmnézés után valóban rájöttek, hogy eltévesztették a termet és kimentek... Kb. az egész filmet végigdumáltuk, meg röhögtük, mert hál'istennek olyan volt, bár a film utolsó fél órájában kicsit a vállára billent a fejem - a övé meg az én fejemre -, mert volt egy kissé hosszúra és nyálasra sikerült érzelmes jelenet a történet feloldására. Aztán kifelé menet még a táskám "cipelésével" is gentleman-eskedett... Ültünk még cirka egy órát a kajáldáknál és beszélgettünk.Persze főleg a filmről, meg a kezünk esztétikai és funkciós hibáiról (az is megérne egy misét, de csak egy kézsebésznek, szóval ezt most kihagyom, ha nem nagy baj...)... A történet persze nem lenne szép és kerek, ha nem kísért volna haza, szóval az is belefért az estébe. Nem szívesen kopogtam volna végig egyedül sötétben a csodálatos utcánkon... Aztán a "könnyes" búcsúzkodás után még végigcseteltük az estét, mindenféle hülyeségről... Csak úgy, ahogy azt illik, egymást cukkolva... Aztán ma reggel folytattuk tovább, a dolog most épp abbamardt/szünetel, ezért pötyögök most nektek.

Ma délután érkezett röpke 3 órás késéssel apám, hála a csodálatos időnek (nem kapcsolódik szorosan, hiszen repülővel jött, de csak úgy üljetek autóba, ha hosszú útra mentek, hogy tele a tank, az autó rendben van, van nálatok takaró meg víz! ez jópár emberen segített volna ma...), és a hétvégére marad. Holnap összedobjuk egy haverral, Bull-lal az új gépemet (ettől rettegett ma egész nap a gépem, ezért folyamatosan le-le fagyott, hogy nehogy elfelejtsem majdan, milyen is volt), a mostanihoz képest hiperszuper jó lesz (elvileg). Szóval legközelebb már arról írok nektek, ha minden igaz.

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Legnagyobb meglepetésemre lelkesedésetek töretlen, még annak ellenére is, hogy a SVO fest szó nélkül ért véget. Bár lehet, hogy pont ennek köszönhetem a figyelmet, hogy mintegy katasztrófaturistaként arra fogadtatok, hogy jávorszarvastámadás áldozatává lettem a messzi északon, vagy rossz idő következtében nem tudtam hazarepülni. Nos hát örömmel és némi bánattal jelenthetem, hogy ilyesmiről szó sincs, és még csak véletlenül sem a kísértetem üzen most nektek, hanem csak én egy fekete billentyűzeten keresztül. A SVO fest javarészt azért ment tönkre, mert ha az ember egy 40 négyzetméteres lakásba van bezárva egyedül, akkor nem tud mi érdekeset mondani a napjairól. A hazaúton mondjuk voltak vicces történések, próbálom visszatükrözni a színét, de megint csak beteg vagyok (asszem nem szeret az univerzum), szóval ez kicsit ront mindenen. Mivel a reptérre 2 óra az út, hajnalok hajnalán kellett kelnem, és előtte meg a hugom nem hagyott aludni, ilyen módokon: ide oda forgolódott, emiatt hullámzott alattam a matrac; elfoglalta a matrac 90%át, szóval tíz körömmel kapaszkodtam, hogy ne essek le, felébreszteni nem mertem; aztán elkezdett jobbra-balra csapkodni, aminek a vége nagy arányban az lett, hogy pofáncsapott, vagy megrúgott; aztán elkezdett alvajárni, amire még apám is felébredt; és mikor azt hittem, hogy már elaludhatok, már nem lesz semmi, és már 5 perce aludtam, akkor arra ébredtem, hogy álmomban a tarkómat csikizi.... Szóval csodálatos éjszakám volt. Aztán a reptéren ezer furcsa ember. Motorosok, akik arról beszélgettek, hogy hány csajt és milyen motoron döntöttek meg... Rasztahajú, mindenhol kilyuggatott, tetovált arcok és hasonló érdekességek. Anyám meg sorbanállás közben nekiállt monologizálni arról, hogy mennyire zavarja, hogy recés a körme és már alig várja, hogy hazaérjünk és jól lereszelgesse a körmét... Szóval már alapból ciki volt, de akkor odaszolt egy anyámhoz hasonló nő, hogy neki van körömreszelője, ne adja-e esetleg kölcsön? és ezek ketten elbeszélgettek a habszivacs szerű körömreszelőről -.-" kicsit égett az arcom... sebaj. a repülést is túléltem, nem vinnyogtam annyira (bár svo-ban 20 méter volt a látótávolság a ködtől és nehézkesen szállt-fel a gép). Aztán az új piros cipőm kemény 2 óra (lehet, hogy annyi sem volt) alatt kitörte a sarkam, amin egy ötvenesnyi seb lett (a hús látszik ki a lábamból), gondoltam nem lesz ezzel gáz, minden új cipő kitöri a lábamat, ragtapasz rá és a régi cipő, amíg begyógyul. Ebből az lett, hogy hétfőn már alig húztam a lábamat, mire beértem a suliba a teljes bal lábam és baloldalam a gerincemig begörcsölt, rázott a hideg stb. második óra után elmentem a suliból és kiderült, hogy elfertőződött a seb, estére belázasodtam, szóval most szedhetem az antibiotikumot és em mehetek suliba. Mindezt egy új piros tornacsuka miatt. Asszem ez is csak én lehetek, meg persze a jóviszonyom az égiekkel, sebaj... Mondjuk lehet, hogy rátett egy lapáttal, hogy a vasárnapi napot végig ácsorogtam, mert Pici és a haverjai filmet forgattak és nekem is volt benne egy 1,5 másodperces szerepem, meg talán egy kicsit segíteni is tudtam. Én vertem a fejükbe a megjegyezhetetlen hosszúságú (másfélsoros) szövegeket, meg szertárosként funkcionáltam. Meg persze az ember marha jól érzi magát 6 fiú között, főleg ha azok nem kezelik a szó eredeti értelmében lányként, hagyják hogy hecceljem őket, sőt még vissza is kapom. Az egyetlen srác, aki nem ismert engem is elég hamar tudatosította magában (kb4-5 óra alatt), hogy nem vagyok angyallelkű lányka. Ez kb a következő események után következett be: az egyik airsoft pisztolyba beszorult egy golyó és a srác megkérdezte tőlem, hogy nincs e nálam egy ceruza. Én meg rossz humoromnál fogva, igazából már reflexből mondtam, hogy NÁLAM nincs CERUZA... nem reagált rá semmit, én is tudtam, hogy ergya poén. Elkezdtem beszélgetni egy másik sráccal és akkor ez az előző vagy 5 perc múlva elkezdett eszetlenül röhögni. kérdezem, hogy mi van? lassan ki bírta préselni magából, hogy a ceruza... és így megkérdeztem, hogy ez tényleg ennyi idő után esett-e le neki? mondta, hogy nem, csak nem hitte, hogy én úgy érthetem... mint a villám... Egyetlen srác meg, aki a sulinkból volt, marha jó arc volt, csomót beszélgettünk, fogadtunk, hogy meddig jutunk el a forgatásban, mondanom sem kell, hogy én nyertem (éljen az örök pesszimizmusom), minek következtében lett egy túrórudiautomatám, csakhogy a srác hamarabb haza ment és így nem cipelhette nekem haza, sajnos... de majd valamikor behajtom rajta ;) továbbá megpróbált 11 db fegyvert a ruháiban "elrejteni" ehhez aszisztáltam kicsit (csak a kezébe nyomtam őket sorban). 10-et lazán elrakott még, de úgytűnt, hogy kb itt a vége, mert a kezemben már csak egy bazinagy puska volt. Poénból mondtam neki, hogy ezt akkor mostmár rakja a gatyájába, de leintett, közölve, hogy ott már nincs neki hely.... de azért lehúzta a sliccét és megpróbálta stabil helyzetbe hozni a puskát, szakadtam a röhögéstől és ekkor érkezett vissza Pici... vicces szituáció volt. És ilyen röhelyekkel volt teleszórva az egész nap, szóval fárasztó volt, de megérte, jól szórakoztam (na jó a lábam nem biztos, hogy így éli meg, de annyi baj legyen). S még ennyi mindennel együtt is kínoz a depresszió, nem tudom miféle teremtmény vagyok én mégis... Csak vissza szeretném kapni a nyaramat, a látványt, az illatokat, az írást, a jókedvet, a barátokat és azt a fiút, csak úgy ahogy voltak... Holott változnom kéne talán... Épp csak így nem jó talán, de kitudja, nem gyakran mondtam én, hogy jó, talán az elmúlt 4 évben épp csak azon a nyáron... A legjobb barátnőm meg is mondta, hogy akkor voltak a legjobb történeteim, róla voltak a legjobb történeteim... De vajon mesélő lennék? Igen, azthiszem pontosan az... HIszen mi másért körmölnék most nektek? Ma kicsit öregebbnek néztek a koromnál (minimum 3 évvel), mert így orvos+nővér mondta, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy egyetemre jársz, vagy a munkahelyednek kell igazolnunk, szóval odaírtuk mindkettőt... na sebaj.. Anyám szerint ez az öregség majd 20 év múlva nem fog tetszeni, persz én magabiztosan közöltem, hogy én most beálltam az állandó kinézetemre és 20 év múlva is így fogok kinézni... Majd meglátjuk hol leszek én akkor (a fél lábam már most is a sírban, legalábbis betadinozva és bekötözve...).

Nos szép napot mindenkinek! Ugyanitt veletek nemsokára!

A két nap fellépői a felfújható matrac, a jó svéd szokások, a 4 óra 17 perces tojás, a szánkóterep, az óváros, a járda, a kártyacsata meg egyéb szépségek.

A második nap fájdalmas ébredéssel kezdődött, ugyanis egy felfújható matracon aludtunk a húgommal. Tudni kell még azt, hogy hálózsákokkal takaróztunk, szóval az egymiliméteres mozdulatok is olyan susogást/zizegést idéztek elő, mint egy komplett sáskajárás. Továbbá ez az áldásos matrac süpped, mint aaa hát nem jut eszembe hasonlat, szóval nagyon. Szóval a gerincem bármilyen pozícióban kb félkört írt le... (írom most ezt nektek és ránézek a húgomra, akitől megkérdezem, hogy és mi is volt még a holnap reggel?...) Ezután azért jó volt a reggeli. Nálunk családi szokás a lágytojás evés (csak én nem szokom ilyet enni...), amit 3 perc 33 másodpercig kell főzni apám tapasztalatai szerint. Csak hát apu miután kivette a tojásokat a vízből, elfelejtette leállítani a stoppert, és órák múlva röhögve kérdezte a családot, hogy na, ki kér egy kis 4 óra 17 perces lágytojást? (lehet, hogy ennyi idő alatt még a héját is lágyra főztük volna...) Ebéd után úgy terveztük, hogy elmegyünk a MediaMarktba, de itt svo-ban ez nincs nyitva vasárnap ötkor... Hát akkor nézzük meg a hegyről a várost és keressünk szánkópályát. Még istentelenebb hideg volt, mint az első nap, szóval szerintem nagyon nem volt kedve egyikünknek sem szánkózni, de apám ezt feladatának érezte. Anyum meg rámutatott az első havas lejtőre, hogy az jó lesz-e, mire röhögve közöltem, hogy marha jó lesz, csak laza két métert fogunk zuhanni a végén, merthogy az egy ház teteje...

Ó, a jó svéd szokások, na ezekről szólni kell. Példának okáért illetlen dolog orrot fújni. Erről tudtam már mielőtt kimentünk, de ahogy hallottam, hogy mellettem mindenki gátlástalanul szívja az orrát, egészen egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne fújjam ki... Másik szokás: annak érdekében, hogy kint tartsák a házból a sötétséget, minden ablakba lámpát raknak, amik akkor is égnek, hogyha nincsenek otthon. Csakhogy emellett nincsenek függönyeik sem, szóval lazán végignézhettem a szemköztiek vacsoráját (meg valószínűleg bármi mást is... ;) ).

Este közös, családi filmnézés volt, majd hajnal egyig beszélgettem meg kártyáztam apámmal, és elterveztük, hogy majd Nobel-díjas könyvet fogok írni arról, amikor ők gyógyszereket vittek ki Romániába. Meg is lehetne írni. Lehet, egyszer meg is fogom...

A harmadik nap reggele csupán annyival volt jobb, hogy takarót cseréltünk a szüleinkkel. Így már nem susogtunk annyira és nem is fáztunk.  Elindultunk, hogy napsütésben szemügyre vegyük a városkát. Óváros néven 6 darab az előző bejegyzésből ismert 1700 évekből megmaradt ötvonalas piros svéd házat mutogatnak a tudatlan turistáknak, akik ezen szarrá röhögik magukat nagyon értékelik ezeket a látványosságokat. Újabb ásárlási körút is indult, melynek során gazdagodtam egy piros tornacsukával (convers utánzatok 4ever, mert azok milliószor kényelmesebbek, és valami folytán ez megint férfi cipő eredetileg...), húgom egy MAGASSARKÚ hiphop stílusú sportcsukával (amúgy jól áll neki). Fény derült arra, hogy a svédek mekis majonéze bazsalikomos-citromos, és az ő szívószáljaik meghajlíthatóak, és vagy ezért vagy másért majdnem dupla annyiba kerül minden, mint nálunk :/ . És letámadtam a hely valószínűleg egyetlen szuvenírboltját, és abban az egyetlen olyan ajándéktárgyat, amire nem volt árcédula rakva... Amúgy kedves barátaim ajándék jávorpacinak ne nézzétek a fogát, mert az nincs neki... Aztán ahogy apám állt ki a parkolóból a hófalak között nem sikerült neki eltalálnia, hogy melyik útra is kellett volna ráfordulnia, és sikeresen a járdára hajtott és így megy előre, és úgy öt méter múlva én szóltam oda neki, hogy te, véletlenül nem a járdán megyünk, ja, de tényleg...

Aztán itthon hatttttttalmas kártyacsatát rendeztünk, ami közben volt egy két fárasztó megszólalásunk, amit sajnos muszáj vagyok megosztani veletek. Húgom kocogtatta a fogával a poharat, szóval mondtam neki, hogy Ne csináld, le fogod harapni! és folytattam volna azzal, hogy és csak négy poharunk van, de ő hamarabb megszólalt és így fejezte be: "és tudom, tudom, nincs itthon ragtapasz" nem derült ki a család számára világosan, hogy a poharat, vagy a száját akarta meg/beragasztani... Továbbá kártyázás közben mindenfélét kornyikált, mikor valami mosógéphangon skálázgatott rászóltunk, hogy hagyja már abba ezt a, ezt a... és ő ismét befejezte a gondolatmenetünket: "népies elektrociccet?" Továbbá született egy nagyon rossz vicc a kártyázás közben, ezt nekem sikerült alkotnom: hogy hívják a besúgó balett-táncost a kínaiak között? Spicc Lee. Szabad sírni és röhögni is, mi ezt tettük. Aztán a vacsora alatt kicsit összezördültünk a húgom agyatlan diétáján.... Na mind1 ne is beszéljünk róla...

Ma már muszáj volt felhívnom Picit (E.T. hazatelefonál...), mert hiányoltam, szóval beszélgettünk pár percet. És küldtem az öccsének egy Jávorszarvas-ölelést. Az öccse kruppos, és én is az voltam, ezért kapta tőlem, olyan bíztatás-féleként. Ja, persze definiálom a Jávorszarvas-ölelést. A jávorszarvasoknak csőlátása van, viszont, ha észrevesznek akkor először dühösen rád merednek, majd elkezdenek sprintelni feléd és neked rontanak. Szóval a jávorszarvas ölelés olyan, hogy ránézel a másikra dühösen, aztán elkezdesz rohanni felé, megöleled, felkapod a levegőbe és megpörgeted magad körül. Remélem megkapta Pici pici tesója :)

Azt hiszem ezek voltak a két nap legfontosabb eseményei, bár biztos kihagytam valami vicceset, vagy valami fontosat, de ha majd igyekszem pótolni.

Szép napot kívánok hát mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára (lehetőleg holnap)!

Indulhat a party. Mai fellépőink az egyik pesti taxitársaság lelkes munkatársa, repülőgéptársaságunk és kedves utastársaink, édesapám Darwin-díjas megmozdulásai,  Göteborg szellemvárosa, az igazi svéd IKEA (vagy ahogy a külföldieknek mondják "ájkía"), az ötvonalas eredeti piros svéd házak, na meg apám kecója.

Nos a nap a ROHADTUL KORÁN keléssel kezdődött, jelesen fél4kor, illetve, mivel úgy szórakoztatóbb 3:33kor. A reggelt egy kellemes görcsös hasfájás köszöntötte, aminek következtében állni nem nagyon bírtam, de jó barátom papaverin (ez itt a reklám helye) segített. Ennek köszönhetően hét és fél perccel később indultunk, mint anyám tervezte, és erről persze én tehettem, de ezt még elég nyugisan viseltem. Drága taxisofőr bácsink suska fejében marha készséges volt, várakozott, beszélgetett (amennyire képességeiből telt), csomagot pakolt és nem utolsó sorban VEZETETT. A reggel hangulatán valami elektro ciccegés dobott, és meglepődve tapasztaltam, hogy a félpercenként megszólaló taxisrádióból kiszűrődő érthetetlen beszélgetés zaja színvonalasabb, mint a zene (amikor a köki mellett járva felismertem egy Ákos számot, közel jártam hozzá, hogy eret vágjak magamon).

A reptérre érve feladtuk a bőröndünket, ami anyám nagy megkönnyebbülésére nem lépte túl a 32kg-ot, mindössze 22 volt. Majd megjelölték a kézipoggyászainkat S betűs cédulákkal, jelezvén, hogy kisméretűek. A tankhordozó hatalmas táskám kicsit duzzogott ezen a durva gesztuson, de megnyugtattam, hogy ez csak azt jelenti, hogy ingyen utazhat. Irány a fémkeresőkapuk. Egy előttünk álló úriember kisebb vitába keveredett a személyzettel. Ugyanis a szabály szerint le kell venni a pulóvereket is, és azokat dobozba tenni, hogy átvilágítsák. Ellenben ő váltig állította, hogy az nem pulóver, hanem póló... inkább örülne, hogy a püspökfalatjába nem nyúlnak fel drogot keresve Ha már itt tartunk, fény derült arra, hogy kicsit sem diszkriminatív módon a nőkről mindenféle cipőt levetetnek, míg a férfiakról csak a naggggggyon vastag talpúakat (férfi gyakorlatilag ugyan olyan cipőben, mint én átjöhetett a kapun, én nem). Tanulság: férfi cipőben kell tiltott nem fém árut csempészni. Miután tapasztaltam, hogy a reptéren nem tudok internetet használni, s nem tudok nektek rögtön írni, kaptam egy idegnyugtató csokit, meg rejtvényt, és elindultunk a kapukhoz. Ekkor már nagyon paráztam (előző éjjel is alig aludtam miatta, álmomban folyton lezuhant a repülőgépünk mert letaroltunk egy repülő jegesmedvét...), szóval közöltem a húgommal, hogy innentől kezdve csak Rudolffal vagyok hajlandó repülni, mire az én drága szentem benyögte, hogy hát vele utazunk, mert ő elhozta a plüss-Rudolfját. Hát mondtam az fantasztikus, akkor csak hagyd, hogy a repülőúton ráüljek. Persze nem hagyta. Beszálláskor láttunk egy egyenruhás fickót, már az egyenkabát is gyönyörű volt, a hapsi minden haja szála irányba állítva, na mondom, emellett a kapitány mellett nem lesz gond. Na akkor kiderült, hogy ő egy utas, és csak dizájnból van rajta az a kabát, na akkor kicsit csalódtam, meg aztán megint, mikor megláttam a valódi kapitányunkat. Felraktak minket egy buszra, ami kiviszi az embereket a géphez, hát kissé bkv hangulatban álldogáltunk (mint a szardíniák a szardíniásdobozban), mellettem egy tabletes bácsi várakozott, akinek egész gyorsan (hozzávetőlegesen 6 és fél perc alatt) leesett, hogy nem ilyen könnyű ám a táskája, hanem az enyémen tartja. Amíg vártuk a mínusz akárhány fokban, hogy csukják már be az istenverte busz ajtaját, mert jéggé fagyunk két srác beszélgetéséből sikerült elkapnunk egy félmondatot jelesen a következőt: "akármi lesz, ma bedugjuk, aztán majd meglátjuk". Hát értse mindenki a maga szájíze szerint, mi is azt tettük. Végre elindultunk és akkor észrevettük, hogy a várakozó 12 gép közül, 10 olyan lila-pink, mint a miénk, és elgondolkoztunk azon, vajon volt-e már olyan, hogy a buszvezető, aki rossz géphez vitte az utasokat (mi is fontolóra vettük, hogy az utolsó pillanatban inkább Milánóba megyünk, távolság hasonló indulási idő szintúgy...). Mikor a busz megállt, valamilyen megfontolásból csak az első ajtót nyitották ki, és a két fiatalember, akitől a fent citált megszólalás származott elkezdett tanakodni, hogy vajon mivel vehetnénk rá az ajtót a kinyílásra. Az én mindig kellően (sőt, néha túlságosan) csípős anyukám meg rámutatott arra a piros kis kalapácsra, amivel vészhelyzet esetén be kell törni az ablakot vagy az ajtót, hogy kimenekülhessünk, és azt mondta a két srácnak: "szerintem azzal a pirossal nyílik". Az a szomorú, illetve ilyen korai órában inkább a vidám, hogy a két srác egy pillanatra elgondolkozott, hogy vajon tényleg azzal kell-e nyitni, de aztán "villámgyorsan" rájöttek, hogy csak szívatva vannak, s ezután eszébe jutott a buszvezetőnek kinyitni a mi ajtónkat is.

Fel a gépre, elfoglaltunk három egymás melletti ülést, enyém volt az ablak melletti,hogy pont lássam a szárnyat,és ily módon szemmel tudjam tartani a veszélyforrást. Mikor már mind leültünk és elhangzott az első tájékoztató szöveg, mondtam anyámnak, hogy nicsak kevesebb, mint az ülések felét foglalták el mindössze, nem kell parázni tehát, hogy nem lesz hely, és poénból hozzátettem, hogy vagy a másik busznyi ember ma véletlenül Milánóba utazik... Kiderült, hogy ez nem a vicc kategória volt, ugyanis 15 perccel később újra kinyitották a az ajtókat és még egy busznyi ember érkezett, és megismételték az első beszállószöveget. Aztán elindultunk a kifutópálya felé, miközben a 4 stewardesből az az egy, aki történetesen totál beszédhibás volt, felváltva magyarul és angolul (olyan volt, mintha valaki fonetikusan leírta volna neki, és azt olvasná föl magyaros hangsúllyal) tájékoztatott minket a biztonsági előírásokról, amiből volt egy személyes kedvencünk: "szükség esetén vegyék elő a mentőmellényt az üléseik alól, vegyék ki a zacskóból, majd bujtassák át a fejükön" ismét mindenki értse saját szájíze szerint,mi is azt tettük (vízen landolás esetén tuti megnyugodnék picit, ha zacskót húznék a fejemre...). A fapados gépeknek van az az áldásos tulajdonságuk, hogy nem fér el a lábam, ennek az az egy pozitívuma van, hogy fel- és leszállásnál neki tudok feszülni az előttem lévő ülésnek is, és úgy érzem, mintha segítenék a gépnek, mintha velem nem történhetne baj. Persze ez marhaság, de a tudat boldogít. A felszálláskor alattunk hó (fehér), felettünk felhők (fehér) szóval percekig olyan volt, mintha a nagy fehér semmiben lebegnénk, majd a két fehér között egy pár percre feltűnt egy narancs csík, jelezve, hogy a nap felkelt. Sokadik repülésem ez, de most döbbentem rá, hogy a felhők szebbek felülről, mint alulról. És láttunk egy másik gépet is, nagyon tuti volt. Az út fele alatt bekapcsolt övekkel kellett utaznunk, mert nagyon rossz idő volt, épp csak a hó nem esett. Viszont mikor a kapitány bejelentette, hogy megkezdjük az ereszkedést és nemsokára landolunk Göteborgban, a felhőszőnyeget mintha egyszer csak elvágták volna (nem azért, mert alájuk buktunk), és napsütésben értünk földet, de előtte még megcsodálhattunk milliónyi pici szigetecskét, amiből majd egyet megveszek, ha kőgazdag leszek. Szomorú tapasztalatként ért, hogy a sikeres landolásnál már nem szokás tapsolni (erről jutott eszembe az a régi rossz vicc, hogy a pilóta először repül utasokkal és mikor lerakja a gépet meghallja a tapsot, ránéz a másodpilótára és azt mondja: "na Józsikám fordulunk vissza, ezek itt visszatapsoltak minket, leszállunk mégegyszer").

Épphogy csak megálltunk és anyám bekapcsolta a telefonját édesapám már fel is hívta, és közölte, hogy már itt van. Épp abban a pillanatban farolt oda a géphez a lépcsős autó, na mondom, apa nem bírt már várni, és idehozota nekünk a lépcsőt...  És akkor jött a kiegészítés, hogy a tűzoltóautó mellett áll. A tűzoltóautót még sikerült kiszúrnom, úgy 200méterre, de apám már nem annyira volt meg. Aztán elkezdett integetni, na akkor már láttuk, hogy valaki integet, illetve, hogy egy kéz elő-elő bukkan az autó mögül, mondtuk h oké látjuk. Hát jó-jó, de ő nem lát minket. Hát nem csoda, tekintve, hogy a repülőn voltunk... Megint volt akkora szerencsénk, hogy a gép hátuljában utaztunk, és előbb nyitották az elülső ajtókat, annyival előbb, hogy végül mi is azon át távoztunk. A City Airport maga is egy ilyen híres piros svéd ház volt (mintha egy istállóba érkeztünk volna), de ezekről majd később). Megérkezésnél pedig mi a teendő (hát ha nem lett volna olyan hideg a föld, valószínűleg megcsókolom és fogadkozom, hogy a büdös életben nem ülök többet repülőre...), keressünk VÉCÉT! Anyámmal beálltunk a sorba, mikor is az én drága húgocskám megpróbálta ránk sózni a táskáját, mondván, hogy ő megy. Na de hát hová? Hát vécére. Mondjuk neki, hogy éppen arra várunk. De minek? Mert itt sorba kell állnunk. (húgom életkoráról: TÍZ ÉVES!!!!) És ekkor ő feltette az őt legjobban foglalkoztató kérdést: "de hát honnan tudjátok, hogy ez itt egy sor?" Édesanyám természetesen találó definícióval szolgált újfent:"mert itt mindenki egyfelé néz, és úgy egymás mögött állnak..." Kiderült, hogy ez a felismerés nem csak a húgomnak nem volt meg, hanem egy érdekes férfinak sem, aki olyan hatást keltett, mintha Gyurcsányt és Michael Schummachert egy emberbe öntötték volna. És ezzel a csípő előretol, kezek csípőn, és hátradőlve lazán sétálgat, bólogatva méregeti a helyet, ez igen, ez már reptér, egész kis helyre. Majd ugyanez a bólogatás szájbiggyesztés a vécére is, na ez már véce ez igen. És olyan királyi lazasággal benyitott volna az egyik elég feltűnően zárt vécébe, majd mikor nem sikerült újabb bólogatás, ez igen, ezt aztán be tudják zárni... Majd hátrafordult, észrevette, hogy van sor. Majd úgy csinált, mintha erről eddig is tudott, és megerősítően bólogatott még kettőt, ez már valami, jól csinálják, olyan szépen rendesen állnak egymás mögött, ez már valami. Azt kell mondjam, ne higgyetek azoknak, akik össze-vissza mesélnek, svo-ban se vagyon kerítésből a kolbász, s megnyugodtam, hogy bennünk magyarokban néha több a kezdeményezőkészség. Nálunk a vécékben van akasztó, a kezdeményezés tehát meg van, csak le van törve. Itt precíz fegyelem van, nincs, de ami nincs, azt nem is lehet letörni. Viszont otthon éreztem magam, tekintve hogy ez a reptér se jobb, mint bármelyik más, itt se lehet lehúzni a vécét... Kintebb egy taxitársaság hirdette magát egy manussal, aki mellett az alábbi szöveg állt angolul: "Keressen engem az autók között, mert én nagy tapasztalattal rendelkezem, már 1922 óta szállítok utasokat Göteborgban" Értse mindenki ahogy akrja, de én nem ülnék be egy 110 éves aggastyán taxis mellé... A csomagunkat is összeszedtük lassan (anya csupán minden másodikra akart ráugrani, hogy hopp az a miénk, holott nagyon nem volt az...) és kilépve rögtön aput láttuk meg, aki még itt is képes volt ismerőst találni, és vele beszélgetni.

Kisétáltunk az autójához és a hidegről a következőt kell tudni: Göteborgban egy pehelynyi hó sem volt (miután elhagytuk, már annál több), a nap folyamán -2 és -13 fok között ingadozott a hőmérséklet, szóval ez azt jelentette, hogy a kocsi ajtaja befagyott (úgy kellett lelehelgetni feltépni), és az ablak páratalaníthatatlan volt. Göteborgról a tájékoztatóban annyit olvastam, hogy félmilliós város, ahol 162 kávézó és 67 étterem van (na jó volt még egy-két jelentéktelen infó...). Hát apám ugyan több, mint tizedjére járt a városban halálosan eltévedt, szóval 2perces intervallumokban hallgathattuk az AHA TUDOM HOL VAGYUNK és a BASSZUS, NEM TUDOM HOL VAGYUNK! HOL VAGYUNK??? felkiáltásokat. Betévedtünk egy plázába is, megtaláltam életem első olyan boltját, ahol kb az összes ruhadarabot hordtam volna, és ahol minden négyszer annyiba került, mint amennyi pénzt maximum adnék érte. Cuppanjatok rá, ha van kedv: http://www.desigual.com/es_ES Aztán bűnbe estünk és kifosztottunk egy cukros boltot, majd megnéztük a helyi operát, ami képeken gyönyörű volt, élőben meg nem igazán. . . Végignéztük a kikötőt, amiben csatahajók is voltak, ágyú, rakéták meg ilyen kis fincsi dolgok... Aztán láttunk egy templomot amiben halpiac működött... Gusztustalan volt nagyon. Lepényhal, lazac ilyen rák olyan rák, ami még mozgatja a csápjait, kaviár (ami kicsit jégkásának tűnt... egyiket se szeretem, szóval nekem tök mind1)... Meg nekiálltunk megkeresni egy nagyon vagányul pózoló birkát, ami valamilyen módon egy telefontársaságot reklámozott. Meg vettünk apám kecójába mindenfélét, egy lakberendezési boltban, meg az IKEÁ-ban is. Ja a város, meg teljesen kihalt. Végig a belvárosban voltunk, és volt hogy rajtunk kívül senki nem volt az utcán, szinte félelmetes. A csövesek olyan jól öltözöttek, hogy ihaj-csuhaj, rájuk nem ismernél, nem tűnnek ki a tömegből. És ezek az emberek úgy tűnik nem fáznak. A belső tereket se nagyon fűtik, szóval kabátban sapkában épphogy nem fázol ott. És minden második sarkon áll egy meki, ez nem vicc. A plázán belül 3 is volt, pedig nem volt ám egy hatalmas áruház, sőt. És hát igen, az IKEA. Gondoltuk megnézzük itt is (mert apámnak szőnyeg kellett anyám szerint). Nos hát egy az egyben ugyanaz. Mikor fizettünk gondoltuk megtesszük itt is az önkiszolgálónál, ahol odapattant egy segítőkész fiatalember, aki angolul segédkezett nekünk, majd megkérdezte, hogy van-e IKEA family card-unk és hát itt derült fény erre a csodára, hogy amint angolul beszél neki már "ájkía" az IKEA... Úgy volt, hogy egy csomó érdekes dolgot megnézünk Göteborgban, na hát ez nem jött össze. Kb egy érdekességet láttunk, mert különben vásárlótúra volt, aminek a végére már nem volt erőnk se megnézni semmit, meg szét is fagytunk hozzá.

A húgommal nyugisan szundiztunk kicsit a kocsi hátsóülésén. És akkor jöttek a piros házak. Ugyanis azt kell tudni a svéd házakról, hogyha egyet láttál, már az összeset láttad (jó, nem általánosítok, a 90%-át). És ez nem túlzás. Az összes ház lécborításos (ami távolról úgy néz ki mint a hullámpala), és körülbelül mind vöröses-barna (tényleg ugyanaz a szín csak nehéz meghatározni), és elvétve akad egy-két fehér közöttük, de az már nagy különcködés. Gyakorlatilag két formája létezik: az ötvonalas meg a négyvonalas (ez utóbbiból nem sok van). Ötvonalas: olyan házikó, amit egy 3éves rajzol: vízszintes vonal: padló két függőleges vonal a két oldalsó fal és két ferde vonal a tető (lehetőleg minél laposabban) és tadaaam, így néz ki egy ház elölről, csak vörös (és van rajta EGY DB ajtó és EGY DB ablak + háromvonalas kémény) Négyvonalas: minden marad, csak a tetőt egy a vízszintessel kb 1,5 fokos szöget bezáró egyenessel kell rajzolni. Szóval, ha egyszer eltévedsz a világban és ilyen házakat látsz, biztos lehetsz benne, hogy svo-ba keveredtél (hogy hogyan, azt meg próbáld meg józanodás után kideríteni...). Húgommal majd csinálunk oktatóvideót arról, hogy hogyan készítsünk igazi hagyományos svo-i házat.

Apám kecója egy kisvárosban van, ahol már minden tiszta hó volt. Egy ilyen piros ház 5. emeletén (ez a városi fajta, a magas, de általában alacsonyak), egészen jó, mármint az eddigi pincéhez képest, csak lift figyelmeztet, hogy kinyír, hogyha bénán rakod be a kukát... Ja anyámék csomót várakoztattak minket kajavásárlással, mire közöltem, hogy harminc másodperc múlva előveszem a lég-géppisztolyt és szétlövök mindent. Amiből az lett, hogy a húgommal, mint két hülye az ujjainkból fegyvert kiadva "pijú" hangok kíséretében lövöldöztünk a kocsi hátsóülésén.

Hát kb ennyi volt mára. Szerintem eléggé zúzósan indítottuk a SVO festet, váltsátok meg a heti jegyet és tartsatok velem holnap is. Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára (remélhetőleg holnap!)!      

Helló mindenki! asszem elsőkörben magyarázatra szorul a bejegyzés címe. Szóval holnap Svédországba (továbbiakban svo) utazom, szóval ez az utazás előestéje. Állni fog a bál az egész utazás alatt hiszen megy az egész család apámhoz, szóval a családi balhék hangulata fogja asszem meghatározni az egészet. Ma meg a pakolási balhék folynak, és holnap reggel olyan korán fogunk kelni, hogy szinte lefeküdni sem fogok, mármint aludni. Tudni kell rólam, hogy tériszonyos vagyok, és - szebb szót nem találva erre a fokú majréra - fosok a repüléstől. Ezt fokozza az is, hogy eddig mindig nyáron, ragyogó napsütésben utaztam, most meg itt is-ott is HÓ VAN! SOK!!! Szóval majd gondolom megpróbálok aludni (fapados gépen nem egyszerű, még akkor sem ha a megtévesztés végett ülések vannak és nem padok), hogy ne féljek, de ha a félelemtől nem tudok majd aludni, akkor gondok lesznek. Ja, továbbá a hetet betegállományban töltöttem, szóval a rossz állapotban lévő nyálkahártyáim kórusban tiltakoznak a nyomáskülönbség ellen, de ez sajnos apámat nem győzi meg, mert cegényke annira de annira ededül van -.-". Szóval tettem egy ígéretet magamnak, hogy megerökítem a napjaimat ide azért, hogy ha majd vén leszek, emlékezzek erre ti is velem "élvezhessétek" a "kalandot". Hmm valamit akartam még írni, de már itt ülök 15 perce és nem jut eszembe... Korral jár ;) Na majd mesélek holnap.

Addigis szép napot nektek! Ugyanitt veletek nemsokára (lehetőleg még holnap)!

HellóHelló! Ahogy már előre beharangoztam a febr. 14-émről lesz ma szó. Nos örömmel jelentehetem, hogy nem fulladtam bele a rózsaszínbe, sőt, még élveztem is. Kisebbfajta időhiányom miatt át kellett rendezgetni a programot 15-ére (milyen snassz már mindenki mással ünnepelni, nem nekünk kijár egy külön nap ;) ). Rendesen meglepett engem Pici. Abban biztos voltam, hogy virágot fog adni (nem is csalódtam e téren), de ezen felül, tudva a VW bogár mániámról, kaptam tőle egyet (mármint egy olyan kicsi, játék verziót, amit még kicsit fel is tuningolt utólag); és ami a csúcsok csúcsa: sütött nekem egy tortát, saját két kezével (nem, nincsenek 1000 fokos kezei...), amivel elmondása szerint hajnal 2ig ügyködött, és el kell, hogy mondjam nagyon finom lett. Amit én adtam neki, hát az nem volt ilyen csúcs, mondhatni egyáltalán nem, de ő azért örült neki, mint Tapsihapsi a répának... Szval most van "egyenkarkötőnk". Röhögni ér, csak ne túl hangosan. Aztán elmentünk mozizni, egy olyan twilight szintű filmre voltam felkészülve lelkileg ( ő választotta -.-" ), de szerencsére kellemesen csalódtam ez a Beautiful Creatures - Lenyűgöző teremtmények. Nyugodt szívvel ajánlom, még a hapsit is simán el lehet ráncigálni rá lányok. A főszereplő csaj vicces és bunkó (és megkaptam, hogy hasonlítok rá, vagy ő rám. Asszem bóknak veszem *gonosz vigyor*), mondjuk a srácnak meg olyan nyálas monológjai vannak, hogy nem hiszem el, Pici nem értett egyet e téren (ezután persze közölnöm kellett, hogy hasonlít rá...). Nos azt kell hogy mondjam, hogy nem akarok többet így moziba menni, mert a gerincem nem fogja túl sokáig húzni. "filmezés, szipiszupi, bújj hozzám" (oké, kicsit túlzok, egyáltalán nem ezt mondta, csak ezt jelentette amit mondott...), én meg persze bújtam, csak nem vettem bele a dologba, hogy a film két órás. Ilyesmiben járatlanoknak mondom, hogy az ember háta baromira nem bírja jól, ha két órán keresztül, vagy egy karnak kell nekidőlnie, vagy a karfára félig rádőlni, vagy csak simán tartani magam. Illetve lehet h az én gerincferdüléssel és még egyéb bajokkal küzdő hátamnak nem tesz csak jót, ez esetben elnézést kérek. Aztán mondta hogy még el akar vinni egy kávézóba, és keresett egy listát a 100 legjobb kávézról pesten (tényleg van ilyen?), s ebből kiválasztotta a három legjobbat, és nekem ebből kellett eldöntenem, hogy hova menjünk. Háromból két helyet ismertem, szóval ebből a kettőből a jobbikat (kikacsintás évek óta velem együtt versenyző barátnőimnek) s oda ültünk be. A helyről tudni kell, hogy igazából étterem és kaszinó, nem pedig kávézó, de ez egy cseppet sem zavart igazából. Sajnos sokat beszélek, és általában társaságban én vagyok a szószóló, meg alapból is szeretem magamhozragadni az irányítást, úgyhogy magamhoz ragadva a szót, én kommunikáltam a pincérünkkel (asszem hiba volt, de most már úgyis mindegy), megbeszéltem vele "az asztalt kétszemélyre", miután volt szíves megkérdezni, hogy testvérek vagyunk e? Kicsit felhúztam a szemöldökömet és erősen a torkomat köszörülve közöltem, hogy hát nem éppen (utólag jutott csak eszembe, hogy azt kellett volna mondjam, hogy a fiam...), mire erőltetetten nevetgélni kezdett és közölte, hogy tudta ám csak viccelt... Mondanom sem kell, hogy el voltam ragadtatva a humorától... Aztán végül nem kávéztunk, hanem palacsintáztunk, s közben beszélgetve (szokásos stílusomnál fogva) sikerült valamit beszólnom Picinek, mire féldurcásan közölte, hogy ő akár el is mehet, meg úgyis tetszik nekem a pincér (és ezt már komolyan mondta). Hát én elmondhatatlanul rühellem, ha valaki féltékenykedik, na de ez meg aztán minden határon túl volt. Persze ilyenkor elviccelődöm a dolgon, na de akkor is... Aztán kifelé menet véletlenül egymásnakmentünk egy MÁSIK pincérrel, na az már aztán meg...

Amúgy summa summarum jó nap volt, de azért hála az égnek ilyen csak egyszer van az évben. Jaj, viszont anyám nagyon imádja Picit... Olyanokat mondd, amiket hál' Isten nem is értek, hogy olyan szépen szeret, hát legyen, ha neki ez jön be.... Ja és közölte, hogyha Pici egy pár évvel idősebb lenne elhappolná... Erre talán reagálnom sem kell. Értem én, hogy ő mindigis egy full romantikus gentlemant keresett magának, aki a tenyerén hordozza, meg a széltől is óvja, de én nem. Sosem azt kapjuk, amit igazán szeretnénk, de talán ki lehet élvezni ezeket is... Tudom, tudom, gonosz vagyok... Egyre gyakrabban érzem magam nagyobn öregnek... És ezt is kapom meg, hogy tapasztalt vén róka vagyok... Hát legyen emberek. Csak ezzel együttjár a nosztalgia is, és én olyat szeretnék, mint régen volt. És olyan szeretnék lenni, mint amilyen régen voltam. Csak nem megy. Mikor egyszerűen a magam örömére tettem mindent, az jó volt, csak akkor egy pillanatra kellett volna figyelnem másokra, és akkor most nem lennék ez... Na de késő bánat... S majd lesz ami lesz, csak azt teszem majd, amit elém sodor az élet. Nem töröm magam a boldogságért, mert úgyis fölösleges. Na szép, pedig most tényleg vidámat akartam írni. Felejtsétek el ezt a pár sort.

Szép napot mindenkinek! Veletek, ugyanitt nemsokára!  

Helló világ! Az elmúlt pár héten kicsit döcögősen írogattam, na most elmesélem, hogy miért is. Új szereplő van az életemben (illetve inkább új funkcióval), s kellett nekem ennyi idő, hogy biztos legyek benne, hogy írhatok róla (vagy hogy elbizonytalanodjam felé...). Szóvar feketén és fehéren: a már előző bejegyzésekben párszor megemlített Picivel járok. Az elmúlt pár hétben egyszer már szakítottam is vele, majd újra összejöttünk, szóval nem kell elképzelnetek a nagy rózsaszínfelhős nagy Ő-t egy aha élménnyel. Van egy ilyen utálatos mondás, hogy mindig az irányít egy kapcsolatban, akit kevésbé érdekel a dolog... És hát ez lennék én... A világért se szeretném, ha gonosz embernek tartanátok (még akkor sem, ha az vagyok), de ez így igaz. Az igazság az, hogy nagyon pocsékul vagyok, mindenféle motivációmat vesztettem. Szándékosan késem el az órákról, hátha történik valami, valaki észreveszi, vagy nem is tudom. Ezzel egyelőre csak annyit értem el, hogy a kedvenc tanárom nem engedett be az órájára csak húsz perc után. Legszívesebben napokat lógnék el és csak kószálnék jobbra balra a városban nem törődve a világgal. Sajnos mégsem teszem. Nem tudom, miért nem. Alkalmanként szétkapom a kezemet, de mit használ az egész? Viszont Pici szeret engem és minden percben törődni akar velem, és amíg csak egy fél másodpercre is el tudom hinni, hogy valakinek fontos vagyok, már jobb egy kicsit. Persze bűntudatom van az egész miatt, még akkor is ha kedvelem, és nem boldogabb semmi mástól, mint hogy vele vagyok.. Tudom a helyem, rájövök kinél vagyok kolonc. Aligátort sem fogom elvinni végül azthiszem sehová. Csak egy jó történet vagyok, és már semmi más... Nem barát, nem bármi más... Vagy lehet, hogy utoljára mégis engedni fogom magamnak, hogy jó napom legyen? még meglátom. És akkor jön még a családom... Az anyám, aki utál, ahol csak ér belémköt kritizál, hazér és az első dolga leüvölteni a fejemet, hogy minek hoztam be a mogyorósdobozt a nappaliba és hogy lehetek ilyen hülye (mind ezt köszönés helyett), úgy, hogy előző nap hozta be ő a mogyorós dobozt. Mert mindig mindenért kell egy bűnbak, és ki más lenne, mint én. Azt hittem van menekvés, hogy lesz kiút, majd kiírom magam a pokolból, majd mindenki olvassa majd amiket írok, de nem megy az írás. Szép remények adios! Anyámnak meg még mindig teszi a szépet az a díszpinty. Tegye, de akkor minek van neki felesége, anyámnak meg minek van férje? Én meg mi a faszért asszisztálok ehhez tulajdonképpen? Meg amúgy is, az anyámnak fehérneműboltba szóló kártyát venni egy egész kicsit hátborzongató számomra... Pedig nem volnék egy konzervatív lélek... Apám meg folyton hülyeségekkel keres meg. Most mondd mit érdekel engem, hogy hány centit esett a hó előző nap délután óta, hányszor söpörte le a teraszát és hogy a Szilvike azt mondta, hogy Miskolcon jobban takarítják az utakat, mint ott kint (na ne röhögtessen már). Apámmal úgyse tudunk semmiről beszélgetni. Amíg itthon volt se beszéltünk semmiről, akkor most mi a halálért kell eröltetni ezt a hülyeséget? A barátaim is fáradtak és ingerültek és rám várna a feladat, hogy rendet rakjak, hogy mindenkit megnyugtassak, felvidítsak és összehozzak, de mondjátok meg, hogyan? Mit kezdjek pont én a helyzettel? Főleg úgy, hogy minden nap Picivel kell mászkáljak, mert ha nyomós indok nélkül mondok le egy napot, akkor szomorú lesz és megsértődik (a lányokkal be akarok ülni meginni egy kávét valahová persze nem nyomós indok). Szval most én vagyok leszúrva, hogy szétesik a társaság. Nekem meg az ágyból kiszállni is alig van erőm, nemhogy ehhez. Ennek okán maradnak el a szokásos jó kis sztorijaim, de ígérem majd gyártok egy párat. Lehet, hogy lesz egy fantasztikus gépem! Ja és persze életem első nem szingli Bálint-napját fogom élni (egy nappal elcsúsztatva), szval lesz majd egy várhatóan kurva nyálas délutánom, engem meg stresszel az egész, mert szerintem ezt a napot marhára nem is kéne ünnepelni (olvastam egy ilyet, hogy majd akkor ünneplem a valentin-napot, ha az amerikaiak a busójárást), mert ez csak egy kitalált, amcsi marketingünnep. Na de Pici ennél az elméletnél romantikusabb érzelmű lény... Szóval engedtessék meg, hogy mekérjelek titeket, hogy szurkoljatok, hogy ne fulladjak majd bele a rózsaszínbe. (ha most felteszitek a kérdést, hogy akkor miért is vele, térjetek vissza az elejére, s kérem újra, hogy ne gondoljatok nagyon gonosznak)

Szép napot mindenkinek! Veletek ugyanitt nemsokára!

Mivel nagy sztorikkal mostanság nem nagyon tudok szolgálni (mondjuk úgy szépen, hogy aranykalickába zártak és páncélos lovag vigyáz rám/tart fogva; de az elmémet akkor sem lehet ám bezárni). Szóval most nem sok összefüggéssel szeretném nektek elmesélni azokat a dolgokat, amikre nagyon vágyom, tekintet nélkül arra, hogy meg fogom-e kapni, meg fogom-e tenni. Szóval szeretnék láncban elszívni egy doboz cigit, körülbelül úgy, hogy a végén már legyek rosszul, szédüljek és miegyéb. Még nem döntöttem el, hogy mindezt egyedül, vagy társaságban tenném-e. Leginkább úgy szeretném, hogy minden szálnál más legyen velem, más ember a múltamból és más helyen, de a folytonosságot tartanám, ha lehet. (Jut eszembe, életemben kb először az apám érdeklődött, hogy jól vagyok-e, most is egy matek verseny miatti roszkedvem miatt, ez olyan tipikus és persze szánalmas) Szeretnék enni valami hatalmasat, hmm az előbb még tudtam, hogy mit, most nem annyira ugrik be. DE! Kürtőskalácsot :D nyamm. Szeretnék csillagokat, amiket csak én látok, de én akkor is, ha borús az ég ("Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. [...] Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. [...] A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak... [...] ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! [...] „Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!” Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz... " Részletecskék A kishercegből) Na meg szeretnék egy dalt (Én a hegyre te a völgybe...). És türelmet az emberekhez. És egy nyakba egy piros-sárga medált. És egy arcra mosolyt és megbocsátást, s hogy szerssen helyettem egy angyallányt. És egy kicsit meghalnék, épp csak egy kicsit, hogy fájjon, hogy kicsit vége legyen. És találkoznék a koboldkirállyal. És szeretnék ezer fényképet a múltból a falamra. És szeretnék megint találkozni anyukával egy baráti beszélgetésre. És szeretnék végre újra tudni írni. Mostanában sosem megy, elhagyott mindhárom múzsám (http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Mesek-Felnotteknek-Valogatott-Novellak-18906/ a legelső vág ide, de mindet ajánlom igazándiból). És soha egy percig sem akarok többet megfelelni az anyám tetszésének, na persze ez nem kivitelezhető, és így dacba csapna át a dolog, de jobban nem tudom megfogalmazni sajnos, amire gondolok. ÉS szeretnék egy hétig testet cserélni a fogadott ikertesómmal. Szeretném összetörni a kalitkámat, de még nem tehetem meg, várnom kell, lehetőleg addig, amíg a lovag maga enged ki. Szeretnék egy kutyát, ami nem utál engem. Szeretném, ha a családi barátunk 80 éves kora elé tervezné az esküvőjét. Szeretném kinyitni azt a befőttesüveget, amiben a kék poharam szilánkjai vannak. Szeretném, ha a kulcsom és a lakatom valóban azt jelképeznék, amit annyian mögé látnak, na ez marhaság.

Igazándiból rájöttem, hogy bármit is teszek, mindig azért vagyok dühös magamra, hogy miért nem tettem az ellenkezőjét. És ebben a pillanatban csendült az a bizonyos hang a fejemben, hogy látod, kislány vagy, azt sem tudod, mit akarsz. De nem haragszom érte, mert valamiért jobban esik a kislány, mint a királylány. Mert az egyik szívből jövő tréfa és gúny a másik meg csak felületes kedvesség és hízelkedés. Persze egy pillanatra sem számítanak a kívánságaim azt hiszem. Úgyis elrontok mindent, úgyis megbántok valakit. Persze a pontot az i-re a régi pszichológusom kaján vigyora tette fel, amivel jelezni kívánta, hogy tudja ám, hogy bajom van, csak büszkébb vagyok annál, mintsemhogy bemenjek hozzá. A fagyi visszanyal...

Aki tudna nekem segíteni a kívánságaim teljesítésében, az kérem mielőbb jelezze nekem, hátha lesz egy jó napom (bérgyilkosok és pszichopaták kíméljenek..).

Szép napot mindenkinek! Ugyanitt, veletek, nemsokára!

Helló mindenki! Most csak ripsz-ropsz írok pár sort, hogy tudjátok, mi van velem, miért is csendesedett el egy picit az oldal. Szóval az a nagy helyzet, hogy meggondolatlanságot követtem el úgy egy hete (szánom bánom bűneimet, de valami emberféle lévén tévedhetek néha). Szóval most helyre kell hoznom a hibát. Adtam egy esélyt a világnak, hogy megmentsem a lelkemet az örök rabságtól (hű, ez kicsit fellengzős lett, de nem szeretném a konkrét eseményt elmesélni, mert kicsit szégyenlem magamat), de aztán rájöttem, hogy igazából meg kell várnom azt, hogy a világ elenged, ha egyáltalán el fog. Igazából kedvelem ezt a börtönt. Vagy egy érzelgős tinilány vagyok (asszem erről nem is érdemes vitát nyitni). A baj persze az, hogy csak úgy tehetem helyre a dolgokat, ha valakinek (ez esetben Picinek) fájdalmat okozok. A dologhoz nincs kedvem, Nem szeretem szomorúvá tenni az embereket, de az ember valahol mégis önző lény, a saját boldogsága kicsit előbbrevaló. Meg hát mit adhatnék én neki, ha nem érzek kéztetést, hogy szeressem őt. Na persze, hogy ezt hogy szeretném kivitelezni, az még előttem sem egészen tiszta, s azt hiszem, el sem nagyon mesélem majd, ez is egy elfelejtett emlék lesz, legalábbis annak szánom. Buta vagyok, hogy egyáltalán ilyen helyzetbe hoztam magamat, meg őt is.

Viszont volt egy kellemes élményem is. Számítok még valamit a régi ismerősöknek. S az én régi-régi barátnőm, aki már szinte előbb tudja, hogy mit érzek, mit gondolok, mint én magam, megint egy merész vállalkozásra ösztönzött. Persze ez az én döntésem, az én "játékom". Szóval most megint megpróbálom azt tenni, ami a legjobban esik. Mert az ember vagy a saját érzéseiért, vagy a racionalitások miatt cselekszik (na persze, ha nem szeret szenvedni). Úgyhogy utánam a vízözön. Ki akarom mondani, amit gondolok, és meg akarom tenni, amit tenni szeretnék. S ha eközben pofára esem, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam, hogy önmagam voltam. Kell ez nekem így sokadszor is? Kell. Másfél éve ez dönti el, hogy a napom derűs vagy borús hangulatban fog-e telni. Szóval most szorítsatok nekem egy kicsit kérlek, hadd sikerüljön újra a bravúr.

Van egy hírem, nem tudom kit mennyire érint, vagy mennyire emlékeztek. Mondtam, hogy keresek egy Móricot. Ez a küldetés sajnos még nem nagyon sikerült, Móricot nem találtam, ellenben három levelezőpartnerem is támadt hirtelenjében. Még csak egyikükkel váltottam több levelet. Ő egy idős bácsi, aki okosakat mondogat nekem arról a bizonyos NAGYBETŰsről. Azért Móricot még keresem, szóval reménykedem, hogy egyszercsak jelentkezik.

Még egy kis rövid: én nagyon utálom a telet. Az elmúlt héten nem volt olyan nap, hogy a havon el ne csúsztam és estem volna. Tudom, hogy ez főleg a cipőm talpának és a bénaságomnak köszönhető, de mégis... Visszaolvasva amit ma írtam beugrik, amit ma a magyartanárnőm mondott nekem: "ilyen fiatalon az ember nem lehet ennyire pikírt és pesszimista!" Na, szóljatok hozzá! Már megint a korom... Sajnos ilyen vagyok.

Írnék még ezer dolgot, de a történeteim, most nem igazán érdekesek, vagy nincs szívem mesélni róluk. Ha jól sül el az újabb bolondságom, ígérem elszórakoztatlak titeket a jobbnál jobb vicces/esetlen történeteimmel. Ha meg nem, majd kitalálok valamit, hogy ne csak a borús gondolataimmal hintsem tele az oldalakat.

Szép napot kívánok nektek! Veletek, ugyanitt, nemsokára!

Helló mindenki! Újra itt van a nagy csapat: ti és szerény személyem. A hétfő és a kedd iskolamentes nap volt (hála annak a jóságos...) síszünetnek csúfolva. Nagyon megnézem, hogy bárki két napra elmegy síelni, mondjuk, ha hozzácsapom a hétvégét már négy, de még az sem hiszem, hogy túl szokványos lenne. Mondjuk mit tudom én, életemben egyszer voltam síelni, úgy terveztük, hogy egy hétre megyek. Nos a második vagy harmadik napra annyira beteg lettem, hogy haza kellett jönnöm és három hétig feküdtem itthon lázas betegen. Ilyen rövid idő alatt (adottságaimat is ismerve..) természetesen nem sikerült megtanulnom síelni, a következmények miatt pedig a sportág amúgy is vesztett fényéből a szememben.

Az örömöknek azonban ma vége szakadt és be kellett vonulni az iskolába. Az ilyen dolgokban járatlanabbaknak mondanám, hogy ilyenkor a diákság és a tanárság fele is hiányzik, merthogy SÍEL. Mi többiek pedig, akik nem tudunk, nem akarunk, vagy nincs elég pénzünk csúszkálni, bent boldogítjuk egymást az iskolában (magyarul mondva unatkozunk és szívunk). Ma hat óránk lett volna. Igen, ez a vicc kategória, amikor 14 ember van bent az iskolában.  Szóval 6 órából 5ön a Schindler listáját néztük. Szerintem elképesztően fantasztikus jó film, mondjuk sokkal régebbinek gondoltam. Ne akarom elmesélni, meg amúgy is LÁTNI KELL EZT. a maradék egy órában meg a könyvtárban ültünk, mert nem volt tanár.

Mikor néztem a filmet végig az járt a fejemben, hogy ezt még Aligátor (szerintem már hívtam így, de ha nem, majd rájöttök, hogy kiről van szó) mondogatta nekem, hogy nézzem meg, hát nem véletlenül, lássuk be. És mondtam is magamban, hogy mikor majd legközelebb összefutok Aligátorral a folyosón beszámolok az élmenyemről. Amikor leértem az ebédlőbe, láttam, hogy ő is ott van. És biztos vagyok benne, hogy észre vett, de nem várta meg amíg kaját szerzek és odamegyek hozzá. Egy egész picit morcos voltam, be kell valljam. Aztán mégis kedvező fordulatot vett a dolog.

Jöttem felfelé a lépcsőn a termünkhöz, kicsit puffogva az egészen és akkor megláttam, hogy Aligátor épp a lépcsőn beszélget egy csajjal (aki anno le akarta őt nyúlni tőlem, de az óta fél tőlem). Vicces volt. Flegmán állt a lépcsőkorlátnak támaszkodva, beszélgetve a csajjal, és hátrafelé kihajolt a korláton és nézelődött. Amikor észrevett rögvest arckifejezést és testtartást váltott, és odarikkantott nekem egy sziát (gyakorlatilagnem egy mondat közepén, hanem egy szó közepén). Mire felértem hozzá, már teljesen normális testhelyzetben állt, és praktikusan be se fejezte a beszélgetést a csajjal, rögtön felém fordult beszélni (holott én nem szakítottam volna ám félbe a társalgást, udvarias ember vagyok). És akkor elkezdtünk beszélgetni, először a filmről, aztán minden másról. Csajra onnantól kezdve rá se bagózott felé se fordult, csaj meg nem mert beleszólni a beszélgetésbe, úgy somfordált el (elhúzva a lépéseket, hátha Aligátor észreveszi, de hát nem). Igazából megtisztelő, és nagyon jól esik, hogy ugyan már nem beszélünk minden nap, mégsem vagyok egy akárki. Mások előtt állok egy kicsit, hozzám máshogy szól, nekem többet mondd el. Másrészt megijesztett, hogy mennyire rossz állapotban van. Mélyebbre süllyedve a karrierorientációban, mint eddig, de valahogy a sikertelenség és a kudarc súlyos köveivel a nyakában. Olyasmikért is küzdene már, ami ugyan elismerés, de nem ér semmit, ezt az elismerést sehol senki nem jegyzi, ez egy házi díj az iskolánkban, még minket iskolabalieket sem érdekel, nemhogy bárki mást. És hajt és tanul és tovább tanul, és kicsit megfélemlítva érzi magát. És sebes a keze, mert úgy vezeti le a feszültségét, hogy a falba vagy az ajtóba boxol. És teljesíteni akar, mert a legjobb helyet nézte ki magának az egyetemen, de miért is? Nem tudja, hogy tényleg azt akarja-e csinálni. Hajt valami olyasmiért, amiben a legkevésbé sem biztos. Szomorúnak láttam. Azt mondta, most még boldogabb, mint szokott. Ez is rám hozta a frászt, régen a legrosszabb npjain volt ilyen. Aggódom érte, meg kell valljam. Össze fog omlani, ha nem most, hát majd egy pár év múlva. Majd kilép az egyetemről, egy olyan papírral, amivel nem álmai munkáját végzi majd, és végig néz az életén, hogy mit csinált az elmúlt években s csak annyit fog látni, hogy minden erőfeszítés hiába való volt. Ettől féltem őt leginkább. Persze meg mondtam a magamét, csak minek? Mint már annyiszor, most is meg lett mondva, hogy én nem érthetek ehhez az egészhez, mert még fiatal vagyok. Persze ezt a legkönnyebb mondani, ennél jobb kifogás nincs. Megpróbáltam mindenféle önös érdek nélkül elrángatni valahova, hogy egy kicsit kikapcsoljon. Nem ment, hiába mondtam nem jött össze. Azt mondta mással sem megy sehová, nem engem diszkriminál. Ez a része jelenleg marhára nem izgat. Nem hiszem, hogy bármi hasznom lett volnaabból, ha elviszem valahova, neki lett volna egy kicsi. Ő maga mondta, hogy csak így lebeg, a két semmi között félúton, nem jött sehonnan, nem tart sehova. Egy pöccintésre ugranék hozzá, de ez most nem erről szól. Kezd megszűnni emberinek lenni. De én már nem vigyázhatok rá, pedig szívesen tenném. Tudom, hogy még számítok, szóval nem adom fel. Ha csak ennyin múlik, hogy ne omoljon össze, megutálhat, de nem hagyom, hogy az én rémes látomásom teljesüljön...

Délután ajándékot venni mentem az én régesrégi barátnőmnek. Vettem egy lovat, amiből majd egyszarvú lesz, egész jó lesz azt hiszem. Aligátornak is születésnapja lesz, neki is néztem valami kis apróságot, valami vicceset, de nem találtam olyasmit amire gondoltam, meg nem is nagyon tudom, hogy szabad-e most nekem az ilyesmi. Persze nem érdekelnek a szabályok. Ezzel a röpke beszélgetéssel is csak úgy 2 hónapra való pletykálni valót adtam a sulinak. Egészségükre váljon, nem az én lelkiismeretemen áll a dolog, hanem az övéken.

Holnap értem jön Pici suli után, aztán csinálunk valamit. Az élet akkor is megy tovább. Nem mondom, hogy erre van feltétlen szükségem, de most épp ez van, és még nem bánok semmit. Jó társaság.

És holnap utazik vissza apám is a külföldi lakába, szóval szépen lassan nyugi lesz itthon. Elég jól jön már.

Na ma ennyi voltam. Szép napot mindenkinek. Ugyanitt veletek nemsokára!

És akkor felébredtem reggel az általános hétfő reggeli ábrázatomnál kétszer rosszabb szörnyűséggel az arcom helyén. Szemhéjak félárbocon, a fejem legeslegközepéből derékszögben meredt ki két és fél tincs haj és a szemem alatt már nem karikák, hanem inkább gabonakörök voltak. Meg kell valljam, alapból sem hoznak lázba a reggelek, de ma még inkább tojtam az egészre, csak szép kényelmesen le akartam zuhanni a kanapéra, hogy egy olany bő félóra alatt felöltözzek. Anyám utánam úgy 10 perccel bújt elő és ha ismertek infantilis gyerek felkiáltást, na azt toldjátok meg még egy kis tapsikolással is és az lesz az amit anyám csinált, majd közölte, hogy: "milyeeeenszép!mekkorahóesett!teúristen!hátláttadmár?!nézzedmeg!hátnemgyönyörű?!mekkorapelyhek!hogyazta!háteznemislehetigaz,deszép!" (ezek nem szóköz hiányok, ez így hangzott el). Kinézek az ablakon, hát nekem is kb ilyen összefolyó szöveget esett volna jól mondani, de megkíméllek tőle titeket, rövidíteném: szentségeltem. Mert én addig se akartam kimenni, de nagyon nem, így meg aztán főleg nem megyek sehova, iskolába meg főleg nem, legmaximum, ha valaki tayit rak a hátsóm alá. Hamar fény derült rá, hogy ezek hiú remények és igenis, de nagyon ki leszek zavarva a hidegbe meg a hóba. Mielőtt elindultunk volna, már alapból volt egy rossz gondolatom, ugyanis három troli is jár a környékünkön, de egy óra ébrenlét alatt egyet sem hallottam elmenni. Na kilépünk az utcára, úgy praktikusan bokáig a hóba, majd becsúszva az autók alá és úgy 4 utca magasságig áttekintve az utcát, nagyon nem jött troli. Innen szeretném jelezni a tisztelt bkv-soknak (vagy már bkk?), hogy az egy dolog, hogy a régi szovjet trolikba - amiket voltak szívesek kiállítani a forgalomból az év kezdetével, elvileg véglegesen - ugyan be esett volna a hó, de legalább mentek volna! Hát eszméletlenül humoromnál éreztem magam a 10 éve nem látott bokáig érő hóban bukdácsolva (valószínűleg tíz éve sem volt ekkora a hó, csak akkor alacsonyabban volt a bokám...). Ezt a humort kb úgy kell értelmezni, hogy a hugocskám próbált előrejutni a hóban az én lábnyomomba taposva, én meg periodikusan dobáltam őt a kezembe akadó hóval, a szentem meg folyton elesett. Amúgy nem vagyok szadista, megvártam amíg feláll és nem is nevettem, hangosan... A villamoson marhára éreztük ám a nemzeti összetartást, de legalább meleg volt, fel is merült bennünk, hogy iskola helyett inkább villamosozunk egész nap, végül persze elvetettük az ötletet. Na beérünk a suliba, gondoljuk, hogy na akkor, ha már itt ez a pech a hóval, legalább a tanáraink se tudnak bejutni, majd elakadnak a hóban, vagy valami lesz. És hát meg kell mondjam több, mint 100 tanár tevékenykedik az iskolánkban (a tanít szót nem feltétlenül használnám), de ezek között az extrém körülmények között 2 azaz 2 bírt hiányozni és egyiknek se volt köze az én osztályomhoz. Ofőm se ragadt a hó fogságában, szóval fényes volt a dolog, végső elkeseredésemben éltem az egyetlen kedvemen javító lehetőséggel: írtam egy sms-t Picinek, hogy remélem örül a hónak (mert ez olyan, mint egy ötéves, imádja a havat meg hógolyózni meg ilyenek...), én meg összefagytam, ha keresne. Míg mi a nyamvadék angolóránkon ültünk a legalább meleg pincében, addig a kis negyedikesek, és az EGGYEL FELETTÜNK JÁRÓ OSZTÁLY!!! velünk ellentétben az udvaron hógolyózott, ez meg mi? A nap nagyrészét végigbeszélgettük, tekintet nélkül az órákra, de nem baj. Délután kávézóztunk a törzshelyünkké kinevezett helyen, ahol kénytelen voltam sokadjára elmesélni a Picivel való korizást, amiből barátnőm azt szűrte le, hogy Pici egy hülye én meg kegyetlen alak vagyok, van ez így... Jah Piciről: azért reagált az sms-re, miszerint még szép, hogy örül a hónak és élvezzem ki én is. Enyhe öniróniával élve visszaírtam, hogy élvezem én, úgy érzem magam, mint egy hóangyal... és erre muszáj volt visszaírnia egy vigyorgós fejet... sebaj. Hazafelé őrült jó beszélgetést hallottam a villamoson faszi és a meglehetősen friss barátnője beszélgetnek: barátnő: hát én mindig kérdezgetem, hogy van-e valakije, de mindig másról beszél... faszi: biztos gyűjti a skalpokat barátnő: miket? faszi: hát tudod, a skalpokat, mint az indiánok... akkor a strigulákat barátnő: hát ő nem olyan... faszi: pedig nőben is van olyan... barátnő: de ő nem olyan.. különben is, te még nem is mondtad el nekem, hogy hány csajjal voltál már összesen faszi: hát te sem válaszoltál még egy csomó kérdésemre barátnő: hát ez nem is igaz faszi: nem mondtad meg, hogy mikor voltál pasival utoljára barátnő: nem emlékszem pontosan a dátumra, hát régebben, mint te lánnyal, mikor visegrádra mentünk a lányokkal, valamikor decemberben faszi: na így kvittek vagyunk barátnő: na akkor mondd csak meg hány lánnyal is voltál már faszi: nem mondom meg, mondtam, hogy nem számolom barátnő: hát te emlegetted az előbb a strigulákat....    mérhetetlen sajnálatomra ezen a ponton le kellett pattannom a villamosról, bár lehet, hogy jobb, ha nem tudok számszerű adatokat...  Hazafelé jövet meg útba esik három kocsma, egyik előtt elmegyek, kint cigarettáznak az alkeszok így néz rám már fél sarokkal korábbról a hapsi, mikor pár lépésre érek tőlük így megszólal: nézd már hogy fázik a kis szentem, látszik a szemén... Na ehhez csak annyit, hogy zuhogott az eső és esernyő híjján hunyorogtam kissé, de biztosan úgy tűnt, hogy fáztam. Hazaérve viszont palacsintaillat (és a hozzátartozó palacsinta) fogadott, és ez kicsit dob a napomon.

Na kábé ennyi volt a mai szóáradat. Szép napot mindenkinek. Nemsokára ugyanitt.

u.i.: elvesztettem fél pár kesztyűcskémet, csókot ad... ja azt nem, mert az elég bizonytalan kimenetelű lenne, szóval mondjuk egy csokit adok a becsületes megtalálónak. 

Helló mindenki! Látom aggódtatok értem egy kicsit. Legalábbis megkaptam, hogy régen írtam és mégis mi van velem? Ezúton szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy töretlen "lelkesedéssel" élem a szürkésszürke hétköznapokat, s próbálom színessé tenni legalább egy pár bolond napját.

Azt hiszem  most csak egy-két szösszenettel fogok tudni szolgálni, kicsit életképtelennek érzem magam. Először is van pár emlékezetes megjegyzés az elmúlt pár napból, jelesen a következők: "Ha már nincs világbéke, miért ne lehetne elég egy peace-jeles fülbevaló is..." Ez az öniróniám egyik remek terméke volt, egy fárasztó nap végén. " Kérdezem tőle, hogy kibe vagy szerelmes, mire ő azt mondja, hogy természetesen az ÉLETbe!" Ezt a remek mondatot az utcán kaptam el és kicsit bánom, hogy nem hallottam tovább a történetet. "Már csak a mát kell túlélnem, és holnap lesz." Ez is egy fárazstó nap termése és persze az én nagy, buta fejemből pattant ki.

A hét legnagyobb "hisztije" az volt, hogy elkezdtem Picivel beszélgetni, és kiderült, hogy egyik barátnőmnek meg tetszik. Engedélyt adott mindenre, aztán meg megsértődött. Ha azt mondja, hogy hagyjam békén, akkor még csak a neve kezdőbetűjével sem keresek embert a facebookon, nem hogy chateljek is vele, de ő megengedte, merthogy ő úgysem beszélne vele. Szóval beszélgetgettünk, barátnőm meg spontán leribancozott, aztán javította magát, hogy tulajdonképpen csak gonosz vagyok. Ki érti a lányokat??? Idén sorozatban vesztek el fogadásokat, mondjuk kb minden ellen hajlandó vagyok fogadni, és általában csak egy "na ugye megmondtam" a tét, de akkor sem annyira vicces. Lehet, hogy le kéne róla szoknom, de valaki miatt kezdtem el (már nem is emlékszik rá), és olyan vicces szokás, csak néha gonosz...  Picivel korizni mentünk, és egy elvesztett fogadás miatt csokit kellett neki vennem. Arra fogadtam, hogy nehezebb vagyok nála, de kiderült, hogy mégis csak (kemény 3 kilóval) könnyebb. Az a szerencsétlen annyira tudja használni a telefonját, mint a nagyanyám. Megbeszéltük, hogy számot cserélünk, hogy ne kerüljük el egymást, csakhogy: ő nem tudja a saját számát. Mondtam, hogy akkor megadom én az enyémet, megcsörget, és akkor tudni fogom a számát. Újabb probléma, nincs pénz a telefonján... Remek. Na akkor beszélt egyik haverjával és megkérte, hogy mondja már meg mi a száma. Oké a haver megadta a számot, mondtam neki, hogy azért a biztonság kedvéért megcsörgetem, hogy tényleg az övé-e. És csodák csodája: NEM AZ ÖVÉ VOLT!! Elkezdtem gondolkodni rajta, hogy a haverja szivatta meg, vagy tulajdonképp mi is van, de persze kiderült, hogy csak ő béna és nem tudta pontosan lemásolni... Röpke 10-12 perces késéssel érkeztem a megbeszélt helyre, de nem haragudott. Azt mondta öt perccel előbb érkezett biztos, ami biztos (ha rólam van szó, akkor minek?), amúgy is fel volt készülve akár egy órás késésre is (fő a bizalom, öt percre lakom onnan kb...), meg addig megnézte a naplementét (pontosabban azt, ahogy egy ötemeletes ház mögé bukik a nap...). Rinyált egy sort, hogy ő már három éve nem korizott, biztos elfelejtette. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy simán tudott korizni olyan gyorsan mint én, még csak nem is esett el (pedig fogadtam rá, hogy fog). A baj csak az volt, hogy úgy fújt a szél, hogy az egyik irányba praktikusan nem tudtunk csúszni, mert visszafújt minket. Ezáltal persze marha hideg is lett (kínálgatta a kabátját h vegyem fel még a rajtam lévő fölé, azért ekkora cikibe nem akartam kerülni, szóval inkább fáztam). Bírtuk vagy 2-2,5 óráig, aztán muszáj volt abbahagyni, mert elviselhetetlenül hideg volt. Persze mondta, hogy akkor még csináljunk valamit. Felmerült benne, hogy menjünk el moziba, de én nem tudtam jó filmet amit mostanság adnak, az ő két javaslata meg a Hobbit (a Gyűrűk uráról már mondtam véleményt egyszer...) és a Nyomorultak volt (musical, én meg nem érzem magam elsőrandis, lózaszínszalagos kislánynak), szóval nem moziztunk. Beültünk egy mekibe, ő meg ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon (ilyenkor rendkívül kiszolgáltatva érzem magam, főleg úgy, hogy életünkben másodjára találkoztunk, úgy érzem, hogy tartozásban maradok. de végül hagytam magam). Ez a meki az oktogonon lévő volt, amiről pedig azt kell tudni, hogy kivételesen nem rusnya-műanyag, hanem egészen hangulatus, vasszékes, és van egy ablaktalan pincehelysége, ahol lehet enni, és az marha hangulatos szerintem. A tőlem telhető legkultúráltabb módon ettem meg a bigmacet (ő rendelt), gondolom már ettetek ilyesmit ti is, szóval ennek az a problémája, hogy mindenképpen elcsúszik. Szóval a tőlem telhető legkultúráltabb módon sikerült összekennem magam vele kb könyékig (kis túlzással). Szóval beszélgettünk összevissza mindenféléről, marha vicces volt. Mondjuk még kicsit nehezen viselem, mikor bókol, valahogy sosem érzem jogosnak. Illetve inkább azt mondanám, hogy nem vagyok hozzászokva. A családom nem mond nekem "szépeket", a haverjaim miért mondanának, a volt hapsijaim meg nem halmoztak el velük (exbarátomnál örülhettem, ha nem szólt be valamire, hanem inkább szó nélkül hagyta). Fél kilencig beszélgettünk ott a pincében. Ja, mikor megérkeztünk összefutottunk a gólyatáboros csoportvezetőmmel, aki ugyan nagyon is emlékszik rám, nem hajlandó nekem köszönni, szóval most már én sem strapálom magamat. Srác majd kiesett a szemén mikor meglátott minket, nem tudom mi volt ilyen furcsa, lehet, hogy csak szimplán az, hogy élek... Pici hazakísért, és még a múltkori gázos kézfogós köszönést is kicseréltük a jóval értelmesebb, ámbár elég hétköznapi minden ember által használt puszira. Alapvetően rájöttem, hogy azoktól köszönök puszival, akiket nem nagyon ismerek vagy nem nagyon kedvelek, mindenki mást megölelni szoktam. Így tizenhat év tömény ÉLET után olyan hatalmas felfedezéseket tudok tenni, hogy néha már szégyenlem magam... Aztán miután Pici is hazavergődött még beszélgettünk kicsit az interneten, zenéket küldözgettünk egymásnak, ami egy elég jó elfoglaltság.

Mindezek ellenére, hogy jól éreztem magam, most mégis rosszul vagyok. Egyszerűen mikor épp nem beszélek valakivel nem érzem jól magam, egyedül vagyok. Az az igazság, titkon reménykedem, hogy valamilyen csoda folytán még vissza jön hozzám az, aki már kétszer volt az enyém (illetve inkább én voltam az övé...), de ez csak ilyen hónapok óta tartó mélabús remény. Semmi alapja nincs. Nincs okom ebben reménykedni. Az ő szavaival élve akkor lehetnénk együtt, ha egy lakatlan szigeten lennénk ketten. Persze ez tágabb értelmezésben azt is jelentheti, hogy csak akkor, ha te lennél az utolsó nő... Na asszem itt abba is hagyom, még mielőtt leírok mindent ami a szívemet nyomja.

Szép napot mindenkinek és találkozunk ugyanitt nemsokára! 

Jaj mi szép a tinédzser-élet! Nem tudom, hogy hosszan, vagy röviden meséljem el, mindenesetre belefogok. Ma (két és fél óra alvás után) úgy néztem ki, mint egy száép kis zombi. Úgy járkáltam ki be z órákról. De ez a környezetemnek mit se számít, mivel ma nem egyszer voltam nyúl. A magyartanárnőm lenyuszikámozott, meg még egy-két ember, de isten bizony nem emlékszem. Ma matekszakkört kellett tartanom, és tekintettel arra, hogy a múlt alkalommal az egyik "tanártársamtól" kaptam 1kg csokit, és nem kifejezetten (lásd: EGYÁLTALÁN SOHA NEM) táplálok gyengéd érzelmeket a srác iránt, tehát itt volt az ideje, hogy erről felvilágosítsam. Hát a sors is azt karta, hogy én ne menjek be arra a szakkörre ==> előtte két perccel elkezdett vérezni az orrom és mindez 50 percig el is tartott. Aminek következtében a srác kb mindezt az időt végigaggódta értem (na tény, hogy a végén elkezdett kékülni meg szürkülni az orrom, de nem egy nagy csoda nálam az orrvérzés. Aztán hazafelé menet előrukkolt azzal, hogy én egyszer mondtam, hogy el akarom olvasni a verseit és most begépelt meg kinyomtatott kettőt, hogy el is tudjam olvasni. Na hát kicsit zavaros, kicsit érthetetlen (nem mutatom meg, mert azért mégis...), de egy olyan fél szerelmivallomásnak elment. Igazából akár azt is mondhatnám, hogy kapórajött, így kicsit könnyebb volt kosarat adni. S amilyen arany egy szíve van miután mondtam, hogy akkor nem kéne járnom szakkörttartani, mert kínos, felajánlotta a "közös felügyeletet", jelesen egyszer ő egyszer én megyünk be. De visszautasítottam, mert én igazából csak dísznek voltam ott, azért, hogy szórakoztassam a srácokat, én voltam a bohóc, a nyúl a cilinderben (ezt ő mondta, nem épp itt, csak van egy új kalapom...). Felajánlotta, hogy "eltakarítja a romokat" és majd ő megmondja a "főszakkörtatónak", hogy kiléptem. De azért majd én is beszélek vele, azt hiszem... Meg mondott valami olyasmit, hogy szerinte a kalap van a nyúlban, de ezt azthiszem nem értem, ha valakinek van ötlete világosítson fel kérem alázattal.  Igazából elég vacakul érzem magam miatta, mert kedvelem, és sajnálom, hogy nem lehetek az, akit ő szeretne, akire szüksége lenne. Sok a fiú körülöttem azt hiszem, de mégsem elég talán, ha nincs senkim. Mondjuk tudom, hogy ez az én hibám... De ezek az évek talán épp azért vannak, hogy mindent elrontsunk, hogy aztán majd annál váratlanabb legyen, mikor már nem csapongunk esetlenül.

Tudjátok a család egy olyn ördögi kör, amiből szinte lehetetlen kikeveredni. Nekem még két év letöltendő, a többi már csak fakultatív, de nem tudom hogy lesz. Apám beteg volt (mindenféle baj erekkel, májjal, majdnem kampec), de most lazán feltolt vagy öt sört, meg bort is meg mittudomén. Anyám meg ezért berágott és összebalhéztak, s anyám elvágta apám kezét egy sörösüveggel... Az élet szép (de tény, hogy én még szebb vagyok... salalala).... Apám erre szentségel, meg kurvázik, meg ilyet se b@sztam még (hát két gyereked van tőle szval szemmel láthatóan mégis). Ja és persze a síró hugomat nekem kell vígasztalnom, hogy mennétek ti a kurva anyátokba! (elnézést, nem akartam, csak ettől nagyon felmegy a pumpa)

Adna valaki egy kis zacsi szeretetet? (nem fehér porról beszélek :D ez csak olyan én-dolog) Áhh, hagyjuk... Holnap lesz egy éve, hogy hivatalosan is erkölcstelen vagyok. Juppiii! Sokkal régebbinek tűnik... Ez olyan lehangoló dolog azthiszem. Bár ki tudja.

Ma van a születésnapja a legelső múzsámnak. Azt hiszem mindig az is marad. A legelső. Szóval innen kívánok neki boldog születésnapot, mert azt hiszem, nem örülne, ha ténylegesen felköszönteném. Bár ki tudja, még mindig meglepnek az emberek...

Képzeletbeli barátok 4 éve, szééép. Büszke vagyok a nagy buta fejemre.

Asszem ma kicsit összevissza írtam, de remélem sikerül kibogoznotok. Jó éjt! Ugyanitt nemsokára!

Hát ez a nap is eljött. Kedves 2012, köszönjük, hogy eljöttél hozzánk, majd értesítünk... Most pedig kérem a következőt! Csak nem? Várjon, én egy gondolatolvasó vagyok. Kitalálom a nevét. 2013, igaz? Hát nem eltaláltam?! Viccet félretéve, üdvözlök mindenkit az új évben, remélem bekapcsolták a biztonságiöveket, mert megkezdjük a felszállást. BUÉK mindenkinek, az idő kicsit ködös, de gondnélkül léptünk be a légtérbe.

Tegyünk egy hangyányi tiszteletkört a múltban, ne aggódjanak, nem megyünk messzire, mindjárt indulunk tovább. Csupán a szilveszteremet szeretném megosztani önökkel. Szóval emlegettem egy bulit. Előmenetelbe annyit, hogy ferge-sztikus volt számomra, aztán rögtön bele is csapok.

Egy barátomnál volt ez a bizonyos összeröffenés, aki kint lakik a város szélén, szóval több, mint egy órás út odajutni  bkv-val. Kérdeztem tőle, hogy mit vigyek, erre persze mindig csak annyi a válasz, hogy áhh csak magadat. Ez az, ami nagyon megnehezíti az ember dolgát. Ebből az lett, hogy vittem egy házikészítésű túrótortát, meg gondoltam viszek egy innivalót. Apámék megelőztek a boltozással, szval felhívtak, hogy mit hozzanak, mondtam, hogy egy kólát, mire apám felhördül, hogy te egy kólával akarsz beállítani, mondtam, hogy akkor ketőtt. Igazából teljesen felesleges volt a dolog, mint utóbb kiderült, csak annyira volt jó, hogy cipeltem ki a sok cuccot, s a sütit ráadásul egy nagyon nehéz tányérra rakta rá anyám, aminek nem volt szabad elborulnia. Ennek következtében egész úton a bal combomat verte a tányér oldala, ami szép kék-zöld foltos lett (mármint a lábam). Rossz szokásomhoz híven késtem 15 percet, tehát egyik helyen két barátnőm várakozott egy kicsit... Aztán már közösen elvétettük a leszállást, ez úgy nézett ki, hogy mikor felléptünk a villamosra, mondtam hogyha odaértünk a megállóhoz visítsanak, vagy szálljanak le. Ebből az lett, hogy beszélgettünk egyik megállónál csukódik be az ajtó, bemondja a következő megállót és az basszus már a következő volt, és ha én nem szólok simán elmentünk volna akár a végállomásig is. Ezzel ugye tovább toltuk a késésünket, szóval másik barátnőm is várakozott ránk egy sort a buszmegállóban. Aztán azzal a busszal nekünk több, mint 20 percet kellett utaznunk, a probléma az volt, hogy a busz összes ablaka párás és koszos volt, és nem írta ki a megállókat. A vezető ugyan beolvasta a megállókat, de hát azt ugye tudjuk, hogy körülbelül a következő képpen hangzik: hsfughoijpő megálló következik. Végül sikerült a jó helyen leszállnunk. Akkora volt a köd, hogy úgy jó ha 3-4 méterre elláttunk, a problémát az okozta, hogy az egyik köztéri lámpa kialudt, ez meg már ugye város széle, tehát, ha egy lámpa nem ég, akkor koromsötétség van az adott szakaszon, pluszba még a köd is. Ja, és persze az út közepén mentünk (mert hol máshol), a kutyákra való tekintettel. Szóval telefonnal próbáltunk világítani, ami csak annyira segített, hogy közvetlenül a lábunk alatt láttuk az aszfaltot, és így nem estünk el. Végül még a ház is meglett, szóval marha büszkék voltunk magunkra (illetve rám, mert én voltam kinevezve GPS-nek).

Ha emlékezetem nem csal végül összesen 14en voltunk, ebből előzőleg 7 embert ismertem, ami végülis egész jó arány. Házigazdánk igencsak szórakoztató módon próbált bemutatni minket egymásnak. Ha láttátok a Bridget Jones naplóját és emlékeztek belőle a részletes bemutatásra, na körülbelül annyira volt csak kínos. Első körben vacsoráznunk kellett, mert az éhes ember nem ember, csakhogy nem fértünk el ennyien, szóval nagyjából a fiúk lányok felbontás mellett döntöttek (1-2 eltéréssel, illetve volt aki mindkét alkalommal evett), frissiben ki is neveztek konyhásnéninek, hogy szedjem én a tésztát, hát olyan konyhásnénis magasról pottyantós mozdulatokkal sikerült is végrehajtanoma feladatot, vicces volt. Az egyik srác, hívjuk Picinek (bár ez őt kicsit idegesíti, de az ilyenek mindig megbékélnek idővel :) ), közölte, hogy hát ő márpedig magának szed, mert képes rá, azzal a lendülettel a kanálon lévő szósz fele a tányérja helyett a tésztástálban landolt... Tipikus... Miután a fiúk is befejezték az abrakolást, s a házigazda körbevezette a házban azokat a lányokat, akik még nem jártak ott (ez alatt mi azért elpoénkodtunk, hogy na valyon miért sikítoznak a lányok a szobájában, és vajon mit is csinálhat három lánnyal egy szobában...), leültünk gitározni meg énekelni. Mjd egy óráig le is kötött minket ez a tevékenység, a probléma csak az volt, hogy nem volt egy dal sem, amit mindenki ismert volna, hiába voltak szövegek nyomtatva, ha a dallamot nem ismertük, meg hát a számok több, mint 90%a angolul volt, ami szintén nehezített egy kicsit a dolgunkon.    Aztán elkezdtünk activityzni, na az nem volt semmi. Igazából egyszer még mázlim is volt, mert pont odafelé menet meséltem, hogy otthon játszottunk és a pályaválasztást kellett elmutogatnom, és, hogy a pályát milyen nehéz, és hát pont a lesiklópályát kellett elmutogatnom a játékban :D Persze röhögtek rajta rendesen, de ez nem túl meglepő. Egyik csapat nagyon megszívta, alig mentek előrébb, mert majdnem mindig nyílt kört húztak, és elraboltákk előlük a megoldást. Az este erre a pontjára már nagyjából sikerült megtanulnom a neveket, tényleg nem volt egyszerű. Ezután játszottunk egy pár kör twistert, de ahogy a fiúk mondták, ez ilyen komcsi verzió volt, amin nem színes körök, hanem színes négyzetek voltak (amúgy nem tök mind1?). Mire ezzel is végeztünk már fél12 volt, úgydöntöttünk, hogy még egy játék belefér még az óévbe. Egy olyan játékot játszottunk, ami arról szólt, hogy mindenki berakott egy kendőt (a mi speciális esetünkben a házigazda fehér zokniját) az övébe, két csapatra oszlottunk és az volt a feladat, hogy megszerezzük a másik csapat összes kendőjét (aki elvesztette "zsebkendőjét" annak ki kellett állnia a játékból). Marha vicces játék volt, csak kicsit fagyos volt a levegő a kertben. Az éjfélt a tetőn vártuk meg (nyugalom, lapostetőről beszélek). Pici, akit mindenki ön- és közveszélyesnek nyilvánított, nekiesett a pezsgőkibontásnak. Csodák csodája semmit és senkit nem talált el. Elküldtem a kedvenc újévi SMS-eimet, mint ilyenkor szoktam. A szomszéd kertekből löttek fel tüzijátékot, szóval elég szép volt. Pezsgőztünk, koccintgattunk, meg vagy fél órán keresztel tettünk fogadalmakat és hallgattuk a házigazda évnyitó beszédét, ami mindennel együt tök jó volt, csak, mint már említettem nagyon hideg volt. Ja és hát Pici elvesztett egy fogadást így az újév beköszöntével (nem árulták el, mire fogadtak), szóval megkapta veresége jutalmát, egy szép nagy pofont. Mutogatta is utána nekünk egy ideig a poficskáját, hogy piros-e...

Pici, két másik újonnan megismert srác meg én leálltunk beszélgetni a konyhában, és marha jól elvoltunk, aztán szépen lassan csapódott hozzánk a többi ismeretlen srác is, s végül a barátnőim akik közül egy-kettő nagyon csúnyán nézett rám, amiért én velük kezdtem el beszélgetni. Illetve nem vagyok benne egészen biztos, hogy ez volt a probléma, két barátnő már éjfél előtt lelkiválságba került, számomra nem derült ki, hogy miért, ilyenkor én ebből (önhíbámon kivül-belül) általában kimaradok. Igazából nem láttam problémát abban, hogy a fiúkkal beszélgetek. Én vagyok a leghangosabb, én beszélgetek a legtöbbet, s leginkább mindenkivel. Lehet, hogy bennem van a hiba, hogy akaratomon kívül elvonom a figyelmet róluk, de lehet, hogy nem ez volt a baj, nem tudom. Egy ideig prónálom megérteni, próbálok a kedvükre tenni, változtatni a dolgon, de ha ígyse-úgyse jó, akkor egyszerűen figyelmen kívül hagyom a szemrehányó tekinteteket. Amúgy elég jó sztorik kerültek elő a beszélgetés során, főleg ha belegondoltam, hogy két elégé elit suli diákjai vagyunk... De jól szórakoztunk, főleg mert elég sokunknak volt sötét/akasztófahumora (ahogy az egyik srác megfogalmazta azért akasztófa, mert olyan rossz, hogy felakasztod magad tőle...). Aztán Pici ismeretségünk maximum 20. percétől kezdve rendesen nyomult rám, ezért is én aptam meg persze a barátnőitől a szúrós tekinteteket, mintha éppen tehetnék róla/ellene. Azért hozzátartozik a dologhoz, hogy egyáltalán nem vettem rossznéven a dolgot, igazából értékeltem. Nagyon bírtam Picit, de mivel ez még nem ad okot semmire, nem adtam alá túlságosan a lovat, a kellő pillanatokban pont a rám jellemző tüskésséggel szólogattam be. Mindketten ugyan azt a pozíciót töltjük be a saját csoportunkon belül, szóval egy hullámhosszon voltunk.

Aztán olyan kettő körül előkerült a hp is (házi pálinka). Jah hát az italozásról előtte szólnom kell pár szót. Volt pár féle pia és válogatás nélkül ittuk egyiket a másikra, szóval sör, pezsgő, házi likőr, házi pálinka, tojáslikőr (asszem ennyi volt, illetve én csak ezekből ittam). Picivel az elejétől kezdve együtt piáltunk, hol ő fejezte be az én pezsgőmet, hol én az ő likőrjét, vicces volt. De tulajdonképpen a családban marad kifejezés kicsit újraértelmezett formájában mindenki evett és ivott mindenki után, szóval annyira mindegy volt (az alkohol, meg amúgy is fertőtlenít... :D ). Amúgy jószokásomhoz híven józanon nyomtam végig az egészet (utólag belegondoltam, hogy annyi mindent ittam, mi kéne ahoz, hogy egyszer istenesen berúgjak, mondjuk csak elméleti szinten, mert amúgy legkevésbé sem vágyásom, de hát nem lesz könnyű engem leitatni).

Az volt a vicces, mikor a hp után leültünk pókerezni, végül megnyertem, pedig életemben másodjára játszottam. Két srác együtt játszott, mindig egyikőjük döntött a másik meg volt a cica.Aztán nagyon gyorsan elvesztették a zsetonjaikat, s akkor volt egy ilyen jelenet, ogy az egyik "szexisen" ledobta a pulcsiját és hát úgy döntöttünk, hogy ezért cserébe megérdemelnek még egy pár zsetont. Mikor elkezdtek újra szarul állni Picivel mondtuk nekik, hogy kaphatnak még zsetont, ha az egyik a másik nyakába ül és úgy kezdi el levenni az ingét is (persze csak poénból, mi sem néztük volna végig ők sem csinálták volna meg). S meglepő módon egy idő után visszadták Picinek a poénos megjegyzést, tekintve h kapjon inkább ő engem a nyakába és dobáljam le én a ruháimat, mert ő úgyis erre pályázott egész este. Amikor egy nem rutinos beszólogató mond ilyeneket, abból pedig mindig ilyen kínos hirtelen csönd lesz, ami alá a filmekben tücsökciripelést szoktak tenni. És ugya egy csapatban mindig van egy ember, aki az ilyeneket hivatott megtörni és továbblendíteni a beszélgetést, na ilyenek vagyunk Pici meg én, de persze ő kb a szégyentől akart az asztal alá süllyedni, szóval ez az én dolgom lett. Ebből jött valami olyasmi is össze, hogy épp egyik barátnőm volt az osztó (ő az, akit nem zavarnak a hapsis ügyeim, illetve néhányszor azthiszem nem tűnnek fel neki), mondtam neki, hogy osszon, Pici meg én voltunk a kis és a nagy vak, barátnőm meg addig mindig szorgalmasan pakolta be tőlünk a zsetonokat, most viszont ránkszólt, hogy örülnénk, ha az a két lusta disznó elkezdene végre valamit csinálni és betennék a zsetonjaikat. Én meg persze reflexből rávágtam, hogy tedd csak be nekem nyugodtan, hát egész nap piszkáltak ezzel a remekkel mondanom se kell...Másfél óráig tartott (azalatt senki nem ivott egy kortyot se), s ennek a végén befutott a házigazda, mert addig valakivel privát beszélgetett, és közölte, hogy hú mi nagyon részegek vagyunk. Hát ott kaptunk röhögőgörcsöt, hogy valószínűleg az egész este folyamán egyikünk se volt az, de hogy ezt pont úgy mondta, hogy másfél órája nem ivott senki semmit.

Aztán újabb ivás után nekiálltunk megint twisterezni, ami egy ideig marha vicces volt, csak mikor rájöttünk, hogy az egyik srác praktikusan legyőzhetetlen, mert gumiból van, akkor kicsit alábbhagyott a lelkesedésünk.Egyik barátnőm lelépett már fél5kor (ez még ezelőtt volt valamivel), nem tudom pontosan, hogy mi volt a baj, kicsit zavaros volt nekem a magyarázata, persze megeshet, hogy én voltam annyira túlpörögve, hogy nem értettem meg, de úgy tűnt valami nincs rendben és egyelőre nem akar róla beszélni, vagy velem egyáltalán nem... De azért azthiszem majd rákérdezek. Aztán 6 körül kimentünk egy újabb kör kendős játékra, melynek során leszakadt az egyik mandzsettám (elvileg visszavarható állapotban van). Az összes kendőzést egybevéve három fiúval sikerült összefejelnem, persze mindegyik mondta h ne szabadkozzak, mert nem az én hibám, ehhez két ember kell, de belegondolva, hogy nekem hármat is sikerült lefejelnem, talán az én mozgáskoordinációmmal van baj... Talán... 

Aztán egy bugyuta, totál értelmetlen mesekönyvből olvastunk fel egymásnak reggelig, meg egy vicckönyvből. És persze legtöbben mondtuk, hogy most már nem alszunk el, mert akkor nem tudunk hazamenni, na persze a fele társaság kora reggelre lelépett. Páran maradtunk és pakoltunk kicsit. A házigazdánk szülei látták, hogy alig élünk szóval főztek nekünk virslit reggelire. Jah, a kajáról és az innivalóról szólva: egy jólfejlett lovasszázad, lovakkal együtt háromszor jóllakott volna mindennel, akkor is, ha mi nem viszünk semmit, a fele nem fogyott el a kajáknak, pedig folyamatosan tömtük magunkat.

Aztán nem tudom hogy telt el úgy az idő, de végül a fél1es busszal jöttünk el hárman, Pici kikísért minket a buszhoz, mert ő amúgy kb 3 utcányira lakott. És engem mindig megmosolyogtat, mikor az amúgy nagyszájú fiúk is ilyenkor megijednek, hogy na akkor hogy is kéne elköszönni, s főleg az, hogy pont Pici egy olyan idétlen megoldást válsztott, hogy még velünk lányokkal is csak esetlenül kezetfogott. Jó persze, lehetne erre azt mondani, hogy akkor miért nem vagyok én olyan talpraesett, hogy lekapom két puszira, de egyszerűen szórakoztat, ahogy vívódnak, hogy akkor mi legyen (kicsit gonosz dolog azthiszem). Egy fiú meg legyen mindig határozott (hát ilyen fiúm se volt még), de előzékeny (na ilyen már volt). Aztán hót kómásan jöttünk haza. A terv az volt, hogy nyolcig nem alszom, és akkor nem borul fel az alvásrendem (annyira, mert alapból minimum éjfélig vagyok fent), de körülbelül a második vígjátéksorozat rész után muszáj volt elmennem eludni, szóval aludtam kb háromtól hatig, félhétig.

Most meg nem nagyon vagyok álmos így fél2 tájban, inkább csak fáradt. Csak ülök, bambulom a bögrémet, s ahogy az utasítás szólt, arra gondolok, hogy minden rendben lesz és mosolygok. Meg akartam lesni megint a holdat, mert ez az egyik kedvenc szórakozásom, de vastagok a fellegek és lehet, hogy még nem ért az itteni magas házak fölé, szóval talán ma ezt kihagyom. Mindenesetre elértük az idént, a repülő irányba fordult és repül a következő célok felé. Remélem idén is olvasgattok majd, többek között tőlem is (örömmel tapasztalom, hogy egyre nő az olvasóim száma), és remélem idén is lesz mit mesélnem nektek. Huh erről egy nagyon bugyuta dal jutott az eszembe, talán ismeritek is "Csak fel! Csak fel! Egy új jövőt építsünk most fel!" azthiszem a korszak adott, és értitek, hogy ez azért csak poén. Mindenestre most megpróbálok aludni, hogy holnap kiélvezhessem a szünet utolsó napát.

Jó éjt! Ugyanitt nemsokára! 

Hajajj, ma nagy fába vágom a fejszémet azt hiszem. Nagyon sok mindenről szeretnél írni/beszélni. Előszöris a z elmúlt pár nap főbb eseményei, nehogy már kimaradjatok valami viccesből. Hm, próbálom elmesélni, de főleg olyan semleges jó dolgok voltak, amik leírva talán nem olyan szórakoztatóak. Mint például egy fél délutánnyi beszélgetés egy régi barátnőmmel. Feljött hozzánk egyik nap a fiatalabbik nővérem meg a hapsija. Hát eszméletlen viccesek voltak. Ha nem mondok hülyeséget öt éve járnak (vagy talán már hat?) és már egészen olyanok, mint egy ezeréves veszekedő házaspár, de aranyosak. Mikor mindketten előadják, hogy kinek hogy sikerült (véletlenül) megütnie a másikat abban sosem tudnak megegyezni, hogy hogyan is történt, szóval ezt meg is kell mutatnom, ugyan anak a történetnek a két verziója: A) mondott valami hülyeséget, én meg kicsit megböktem, dehát vastag kabátban volt, meg amúgy is... B) egy jólirányzott mozdulattal a könyökével szívgödrön vágott, hát vagy két szívverést ki is hagytam. Meg mikor hapsija előadja, hogy ő milyen szigorúan van tartva és milyen papucs lett... Ez nagyon aranyosan meg viccesen hat, de én ilyenkor mindig megfogadom, hogy soha az életben nem akarok ilyen lenni, mert ez egyszerűen nem jó. Aztán meg a nagy nálunk karácsonyozás keretein belül mindketten bealudtak ebéd után a kanapén... Aztán voltam koncertjegyet venni. Már előre aggódtam, hogy el fogok tévedni, de csodák csodája nem tettem. A honlapon kiírt címre pikpakk megérkeztem, a probléma itt kezdődött. Egy szép nagy kapubejáró volt a szám alatt és ki volt rakva két tábla, az egyik egy tatus kisállatkereskedést mutatott jobb felé, a másik meg az általam keresett klubot csak úgy lazán befelé a kapun. Hát megyek befelé, jobbfelé valóban csak a tatus van, szóval néztem a baloldalt, de ott egy gyárépület volt, ajtó sehol, na mondom itt vagy a pinceablakon kell bemenni, vagy kurva rossz helyen járok. Hátraarc, na akkor veszem észre, hogy egy ilyen portásfülke mögé be van tuszkolva két kuka, amiken felirat jelzi, hog hol kéne lennie a klubnak (szintén a gyárépületre mutat). Na visszamegyek mégegyszer, továbbra sem teleportált ajtó a gyárépületre, szóval úgy gondoltam, hogy akkor megkérdezem a tatusat, hogy merre kellene mennem. Úgí tűnik nem én voltam az első, aki ilyesmivel próbálkozott volna, ugyanis a tatus ajtajára ki volt írva, hogy el kell menni az épület végéig, ott elfordulni jobbra és ott lesz a klub. Na hát megyek amerre a felirat mondja, a ház azon oldalán meg vagy négy ajtó volt és hát ki kellett volna találni, hogy melyik ajtóra is lenne szükségem. Ott ácsorgott egy hapsi aki éppen telefonon beszélgetett, ami imígyen szólt: "Mit látsz te ott? Spinninget? Hát arró nem tudom, hogy micsoda. Gyere a sarokig és akkor ott majd lesz egy ilyen fitness-wellness." Marhára szégyellem magam, de egy kicsit elnevettem magam, viszont kiderült, hogy ez a fickó árulja a jegyeket. Kicsit sem volt kínos... Elővadászott egy másik embert, hogy adja oda nekem az a jegyeket, amíg ő telefonálgat. Mondom a hapsinak, hogy jól el van dugva a hely, ááá dehogy, mindenki ide talál előbb vagy utóbb... Na inkább utóbb... Mondtam, hogy a másnapi koncertre szeretnék jegyet venni, előkeresi. AntiFitnessClub. AntiFitnessClub??? Jól végigmért, nem akart hinni a szemének, én meg meghagytam a tévhitében, mert nem volt kedvem elregélni, hogy az előzenekarokat fogom meghallgatni. És aztán kisült, hogy nem is egészen oda kell majd menni a koncertre, hanem a ház másik oldalába... Na mind1, csak nem értem, hogy miért nincs annyi eszük, hogy kitáblázzák? Hazaértem tök fáradtan, éhesen, kérdezem, hogy mi a kaja, hááát az t már megették, de talán maradt egy kis rizs.. Kicsit morgok, mert igazán hagyhattak volna nekem pár falatot... És ekkor jött apám T-díjas (magyartanárnénink) megjegyzése: "Hintsd meg egy kis kakaóporral (a rizset) úgyis mindent édesen eszel, meg amúgy is SÓTLAN" Aztán volt nálunk másik nővérem is, anyámnak ennek örömére el kellett hagynia a házat, mert nővérem nem hajlandó vele összetalálkozni (csak félnővérem, tehát neki nem az én anyám az anyja). Kedvelem alapvetően ezta nővéremet, illetve kedvelném, ha nem lenne apám közelében. Márciusban láttam utoljára, ha jól emlékszem. Azóta elkezdett egy OKJ-s táncosképzésre járni (a fizetős bölcsészkar abbahagyása után ez aztán az előrelépés... de hát az ő dolga). Szóval próbálkozott nekünk mindenféléket mtogatni, amiket csináltak, ennek az lett az eredménye, hogy az első mozdulattal belecsapta a kezét hugom diszkógömbjébe, ami a csilláron lóg, minek következtében, mindkettő erősen kilengett. Erről persze eszébe jutott, hogy ő mindenhol közveszélyes, mert othon is be akarta mutatni ezt a mozdulatot (egy bögrével a kezében), amivel sikerült összetörnie a konyhai lámpát. Ezen kívül nekiálltunk karaokezni meg activityzni is, amiből az lett, hogy másfél órán keresztül kérlelte affektálva-nyivákolva apámat, hogy szálljon be ő is. Ő ilyenkor mindig apuci pici lányát játszik.... Na ilyen se szeretnék lenni, és nem is leszek már. Mikor már végleg felment volna a pumpa akkor le kellet lépnem. Irány a koncert. A villamosnál volt egy vicces incidens. Felszállt egy nő a villamosra (nem arra ami nekünk kellett) és arról lemaradtunk, hogy miért de a vezető közölte, hogy nem megy tovább addig a villamos, amíg a nő le nem száll. Ezzel szórakoztak vagy 3 percig, miközben már a mi villamosunk is várt, és ugye attól nem tudott beállni  megállóba. Nő végül leszállt és hát elküldte melegebb éghajlatra a bkv-s rosszéletű édesanyját, meg még hozzátett valami olyasmit, hogy nem a végállomáson kellene kávézgatni, hanem esetleg el kéne indulni a villamossal. Na ezt már végképp nem bírtam hova tenni, ugyanis mindez a vonal közepén volt és mégcsak véletlenül sem a végállomáson. Ezután továbbment a villamos, és mi felszállhattunk a miénkre, már örültünk, hogy végre elindulunk, mior bemondták, hogy a biciklivel ne szálljanak fel a villamosra, mert nem indulunk el. Egy csaj ekkor lepattant a villamosról, mondván hallgassuk már meg ezt a balhét is. Végül nem lett balhé, szóval a csaj kicsit csalódottan szállt vissza.  7órára írták a kapunyitást, mi durván fél8ra értünk oda és láss csodát, a kapu még nem volt nyitva, szóval vagy 10-15 percet fagyoskodtunk. Rögtön odapattant egy elszánt AFC rajongó lányka, hogy ugye tudjuk, hogy ez most a banda fenállásának 10 évfordulóját ünneplő buli, s ennek örömére készítettek egy csomó papírt amin egy piros körben fehér alapon egy 10-es díszelgett (pont mint egy KRESZ-tábla), s hogy majd mikor a banda a 10. számot játsza, akkor majd vegyük elő ezeket és tartsuk fel, hogy ezzel megköszönjük a fiúknak a tízéves keeeemény munkát. Kicsit lelomboztuk, mikor közöltük, hogy igazából az előzenekarok miatt jöttünk és nem biztos (nincs az az isten), hogy megvárjuk a 10. számot. Azért a kezünkbe nyomott egy-egy lapot a biztonság kedvéért. Számomra a klub legviccesebb figurája a ruhatárosnő volt,aki egy 60+-os néni volt, abból a fajtából aki a járókeretével lök téged félre, mikor fel akar szállni a buszra... Gondolom mennyire élvezhette a koncerteket... Pár perc után sikerült kiszúrnunk két kockásinges srácot, akik a "tömeg" közepén álltak és az alatt a közel két óra alatt, amíg a két előzenekar játszott, meg se mozdultak. Csak amíg átállás volt addig mentek el sört venni maguknak, de ennyi. Engem meg természetemnél fogva irritálnak az ilyen inaktív emberek, szóval megbeszéltem barátnőmmel (inkább magammal), hogyha az AFC alatt is ezt fogják csinálni, valamilyen módon kizökkentem őket ebből az állapotból (mondjuk véletlenül ráugrom a hátukra, vagy hasonló...). Egyébként mind a J.O.E.L, mind a The [hated] Tomorrow nagyon jól játszott, ez utóbbiak még sztorizgattak, poénkodtak is. Egy két számot hiányoltam, de összességében elégedett voltam a számokkal. Közben vagy hárman öntöttek csupán le sörrel, segáz. Aztán elkezdődött az AFC koncert, gondoltuk maradunk egy kicsit (márcsak azért is, hogy lecsekkoljuk, hogy kockáskáék aktivizálódnak-e, aktivizálódtak, s így kicsit hiányérzetem van, hogy nem ugorhattam rá a hátukra totál hülyét csinálva magamból... sajnálom, de bolond vagyok). Felfedeztük, hogy a zenekar tulajdonképpen jó, jó a zene amit játszanak, egészen addig a pillanatig, amíg az énekes bele nem fog a dalolásba. Na jó, ha angolul énekel, akkor még hallgatható, de egyébként irritáló módon beszél és énekel magyarul, angolosan ejtve megnyomva a t-ket, d-ket. Volt egy szám, amiből összesen annyit értettem meg tisztán, hogy parkinzon-kór, megkérdeztem barátnőmet, hogy az tulajdonképpen miről is szólt, mondta, hogy ő még annyit sem értett, csak annyit, hogy kór, de hát az éneklésből adódva az lehet kor is... Szóval AFC, még mindig nem varázsoltatok el minket, de gondolom nem is volt cél :D Aztán hazajöttem, itt volt egyik barátnőm, aki egymásik koncertről érkezett, meg az apja. Anyám rögtön beszólt, hogy biztos elszívtam vagy egy doboz cigit, merthogy olyan a hangom, mint a smirgli. Anyám mindig tudja, hogy mikor nem kéne beszólnia, mert totál jogtalan és alaptalan, s kicsit se voltam cinikus mikor megjegyeztem, hogy igen, most üvöltöttem végig 2 és fél órát, biztos nem azért vagyok rekedt, á dehogy, amúgy meg nemmintha két hete totál rekedt náthás stb. lennék, de biztos elszívtam vagy egy doboz cigit. Na ettől megy fel a pulzusom... Aztán barátnőmék hajnali négyig maradtak, barátnőmmel már alig bírtunk a végén ébrenmaradni, mindkettőnket rendesen lefárasztott a koncert, na sebaj. Éjszaka meg úgy egész délelőtt aludtam, amiből vicces álom jött ki már megint. Azt hittem már végre abbamaradtak a János-srácos álmaim, de úgytűnik nem. Arról szólt lényegében, hogy az iskolában voltam és mentem volna fel a negyedikre, de valamiért nem lehetett felmenni a főlépcsőn a harmadikról a negyedikre, viszont volt egy új lépcső ami (látszólag) a negyedikre vezetett, szóval elindultam azon felfelé, s közben valahogy mellémszegődött János-srác, meg a barátnője. János-srác elkezdte magyarázni, hogy el kell mennie valami külön informatika felkészítésre, hogy felvegyék az egyetemre, de, hogy ez pénzbe kerül, de szerencsére nem olyan sokba. Erre a barátnője kiakadt, hogy miért nem inkább az ingyenes matekszakköre megy, merthogy az is kell az informatikához, mert a logikája fejlesztésre szorul. Ekkor értünk fel a lépcső tetejére, ami a szbadsághídra vezetett. Ekkor elkezdte megvédeni magát Jánossrác, hogy neki akkor is az informatikára van most szüksége, a barátnőjét meg valamiért Ildinek hívta, holott nem ez a neve. A csaj erre elkezdett a szabadsághíd korlátjain csúszkálni, ki-ki libbenve az autók közé, mire azért megjegyeztem, hogy az ő logikája szorul tán fejlesztésre, ha az autók előtt szambázik. János-srác egy ideig próbálta leszedni a korlátokról, de egy idő után elunta, elküldte a fenébe, velem meg közölte, hogy most pedig ki fog vinni a vilamossal a kopaszi-gátra. Az álom ezen a ponton ért véget, és meglepően tisztán emlékszem rá. Szórakoztat a dolog. Innentől kezdve nyitott szemmel megyek majd a szabadsághídon XD (pláne, hogy vagy fél éve nem is jártam arra). 

Holnap szilveszteri buliba vagyok hivatalos, szóval úgyhiszem ez az idei utolsó bejegyzésem. Kicsit tehát áttekintem az évet, amit már nagyrészt megtettem az előző pár bejegyzésben, de szeretnék pár toplistát megosztani veletek. Szándékomban állt összeszedni az év legnagyobb aranyköpéseit, de a klasszikusok azok klasszikusok, úgyis használom őket (pl.: 18 éves igények; miért nem folyik a vízből a csap?; idiotisztikus hülyeség; ami nincs meg azt leadjuk a talált tárgyak osztályán stb.), szóval erről most nem készül lista. Viszont néhány más dologról igen. Először is az idén megismert 10 legjobb szám (azzal a kikötéssel, hogy egy előadótól csak egy számot írok):
1. The [hated] Tomorrow - Kriszta https://www.youtube.com/watch?v=P0DYOTxXXG0
2. The Grenma - Kérdőjel https://www.youtube.com/watch?v=j9deNxJlHhY
3. Apocalyptica - I don't care https://www.youtube.com/watch?v=qxDcWvZCSRg
4. Odett - Van ez a pillanat https://www.youtube.com/watch?v=fR1SIeu3sos
5. Junkies - Nincs pardon https://www.youtube.com/watch?v=0S8Q_a78r-o
6. Tankcsapda - Pokol a mennyből https://www.youtube.com/watch?v=SGbRpSyelko
7. Vad fruttik - Nekem senkim sincsen https://www.youtube.com/watch?v=sUOcF7xdaaA 
8. Indygo - Nem tart örökké https://www.youtube.com/watch?v=KXZ45BpwI6w
9. J.O.E.L - Give me a sign https://www.youtube.com/watch?v=S-HvklbpxaA 
10. Alvin és a mókusok - Júlia nem akar a földön járni (1000 bocs, de én akkor is ezt a feldolgozást szeretem) https://www.youtube.com/watch?v=wEaQyruUdnI 

Próbálkoztam legjobb filmekkel, de az sajnos nem jött össze, van egy-két kedvenc, de összességében már nem emlékszem, hogy melyik filmet mikor láttam.

És ígértem egy ilyet, hogy legjobb tíz nap. Sorrenedet nem áll szándékomban felállítani, úgyhogy időrendi sorrendben lesznek (ha minden igaz), egy párat sajnos kicsit kódnyelven vagyok kénytelen írni, de remélem mindenki érteni fogja, akinek értenie kell (máskülönben meg fintorogjatok egyet, hogy milyen béna lett ez a bejegyzés): 
1. Január 4. Egy bizonyos sráccal volt egy jó napom, talán a dátumból egyértelmű melyik ez (igen, ugyan ez a nap szerepel a legrosszabb 10 nap között is).
2. Az egyik alkalom mikor a Nénivel, a külön magyartanárommal voltam, s meghívott, hogy nyáron menjek el vele a nyaralójába egy hétre ( az ötlet sajnos elúszott a svédországi tervek miatt)
3. Az osztálykirándulás első napja (még az apámmal való balhézás ellenére is) csillaglesésestől, piálástól (sosem voltam részeg, akkor sem, inkább röhögtem a többi részegen), énekléstől, mindenestül.
4. Egy vén barátom sikeres érettségijének megünneplése, s a kamu kékhajcsat elvesztése.
5. Az előbb említett vén barátommal (aki akkor már nem csak a barátom volt) voltunk a margitszigeten, hallgattuk, ahogy egy csapat emo-s kergeti egymást körbe "nem, te vagy a buzi" felkiáltással. (aztán persze a szokásos párbeszéddel zártuk a napot, lásd: haza kísér-e vagy sem, ha emlékeim nem csalnak én nyertem).
6. A barátaimmal való balatoni nyaralás utolsó napja, egy füzetre való aranyköpéssel és sok-sok csillaggal.
7. Egy Padlásos nap.
8. Találkozás anyukával (erről már jó hosszan írtam egyszer).
9. Egy nap amikor egyedül voltam itthon és az egyik barátnőm itt aludt nálam és marha sokáig beszélgettünk, meg röhögtünk mindenfélén, meg hülyeségeket műveltünk (ahogy azt ilyenkor illik).
10. Egy kiváló korizás erzsébeten eszméletlen sok röhögéssel, és talán mondanom se kell, hogy részegnek néztek minket... :D

És a másik (immáron utolsó lista) amit ígértem: a 10 legrosszabb nap (újfent időrendben):
 1. Január 4. Egy bizonyos sráccal volt egy rossz napom, talán a dátumból egyértelmű melyik ez (igen, ugyan ez a nap szerepel a legjobb 10 nap között is).
2. Az a nap, amikor először voltam a pszichológusnál, na az a nap rendesen kiakasztott. Amikor azt akarják, hogy mindenre emlékezz, ami fáj...
3. Mikor megszöktem itthonról, s apám közölte, hogy bejelenti a rendőrségen az eltűnésemet, ha10 percen belül nem érek haza.
4. Mikor félig öntudatlan állapotban összeszabdaltam a kezemet egy törött pohár szilánkjaival.
5. Az Arany Dániel matekverseny döntőjének napja, akkor derült ki, hogy apám másnap utazik, és nem szólt róla, és fáradt voltam a versenyidőszak miatt, meg a folyamatos otthoni veszekedések miatt stb.
6. Volt egy osztálykirándulás, amire a szülőkkel mentünk, s ennek a második napja, mikor - azóta sem derült ki miért - megharagudott rám az egyik haverom, plusz a térdem valahogy rendetlenkedett és befáslizott lábbal (utolsó kilométert már csak támogatva) kirándultam 10 kilométert.
7. Az első igazi veszekedésem a(z) (ex)hapsimmal, aminek az lett a vége, hogy másfélóra beszélgetés után lecsaptam a telefont... Akkor utáltam magam, meg őt is...
8. Az a nap, mikor Horvátországban családilag összevesztünk apámmal és eldöntöttem, hogy nem megyek ki Svédországba.
9. A szakítás napja. Talán ki sem kell mondanom. Annyira könnyen csináltuk, hogy mégjobban fájt, mintha veszekedve tettük volna. Mondjuk így most tudok vele beszélni bármikor...
10. Mikor egy srác, akit szinte nem is ismerek le szőke picsázott. Az fájt, és jogtalan volt.

Azthiszem ezek a listák a summái az évemnek, de ha mindvégig olvastál, akkor úgyis tudsz minden fontosat/vicceset az évemről, nem kell csokorbaszednem őket. Már csak ez a pár óra a mából, meg a holnap és ásó kapa, temethetjük 2012-t. Még vár rám pár kellemes dolog, a holnapi buli (remélhető, hogy jó lesz), meg persze az éjféli sms küldés. Valahogy szeretek olyankor üzenni, akkor is, ha tudom, hogy órákba telik mire megkapják. Talán azért, mert így tudatom az emberekkel, hogy számítok rájuk a következő évben is. Nem azthiszem mégsem. Igazából nem tudom miért jó, de szeretem csinálni, szóval ne keressetek benne logikát, csak várjatok rám, ha érintettnek érzitek magatokat :D

Hát BUÉK BUÉK mindenkinek. Remélem jövőre is megmarad ez a bensőséges író-olvasó viszonyunk. Nemsokára újra jelentkezem :)